Portré: Greg Bennick (Trial)

Ugyan még adós vagyok egy Letlive-portréval, a mai (azaz mikorra megjelenik ez a cikk, tegnapi) Trial-koncert hatására változtatni szerettem volna a sorrenden. Egyrészt azért, mert a Jasonnel készített interjú hangvételét tekintve is lett annyira könnyed – és reményeim szerint szórakoztató –, hogy még egy hetet lehessen vele várni, azonban az alábbi interjú Greggel nem tűrhet halasztást, hiszen három nap múlva lesz két éve annak, hogy elhunyt Brian „Brain” Redman, a zenekar basszusgitárosa. Ezen apropóból indult most turnézni a kilencvenes évek egyik leginkább meghatározó zenekara, és ennek tükrében igyekeztem úgy kérdezni Gregtől, hogy lehetőség szerint ne maradjon megválaszolatlan kérdés sem a saját életével, sem a Trial utóéletével kapcsolatban.

Először is szeretném megköszönni annak a lehetőségét, hogy ez az interjú létrejöhet. Ennek szellemében az első kérdésem igen könnyű lenne: hol születtél?

Valójában Pennsylvaniában, de itt csak két hetet éltünk, ahonnan Chicagóba költöztünk a következő hat év erejéig. Ezt követően egy csendes kisvárosba mentünk, amit talán úgy célszerű elképzelned, mint egy alvóvárost, ami mondjuk tizenöt kilométerre van Budapesttől. Ilyen környezetben nőttem fel még Seattle előtt, és ez a szellemiség határozott meg nagyjából mindent.

És testvéreid is vannak?

Igen, van egy öcsém, aki New Yorkban él, és saját cége van ott. Mindez azonban nem akadály közöttünk: állandóan azzal jön, hogy felemlegeti a gyermekkorunkat, mert bár többen nem emlékeznek az igazán kiskori történéseikre, sem arra, kik voltak akkor körülöttük nekünk szerencsére ezek megmaradtak. De tényleg. Még a leghülyébb beszélgetések is eszünkbe tudnak jutni. Állandóan volt miről beszélni, hiszen a kisvárosi miliőben könnyebben tűntek fel a furcsa emberek, azok, akik valamiért kilógtak a sorból, és ezek az eszmecserék a mai napig felidézhetők. Emlékszünk arra, hogy a szomszéd hölgy kutyájával próbáltunk beszélgetni, meg arra is, hogy az egy utcára lakó srác a sarkon félt attól, amikor ősszel elkezdtek lehullani a falevelek. Számos különböző karaktert volt szerencsénk megismerni, és meg is őriztük a velük kapcsolatos emlékeinket. Talán úgy célszerű ezt elképzelni, mint egy kisvárosi filmet, ahol mindenkinek megvan a tipikus karaktere, ami által jellemezhető – ezekre pedig már gyerekszemmel is fel tudtunk figyelni. És épp ez ad az egésznek bizarr színezetet, mert egyúttal élvezzük is a visszatekintést, de mégis hihetetlen, hogy a legfeleslegesebbnek tűnő emlékek mégis mennyire képesek hatni ránk.

A szüleitekről mit szabad tudnunk?

Ó, hihetetlen emberek, még az East Coast Tsunami Festre is eljöttek megnézni, hogy mégis milyen a Trial, mert nem látták a zenekart 1996 óta élőben. Akkor egy kis klubban játszottunk talán nyolc embernek egy bárban, így őket is meglepte, hogy most több mint nyolcszázan voltak ránk kíváncsiak. Szerencsére meg tudtuk beszélgetni a szervezősséggel, hogy a fémkorlát mögé állhassanak, nehogy bajuk essen, és őket is felkészítettem, hogy ne mozduljanak onnan, és ha több mint száz ember ugrana rám, akkor se aggódjanak, mert jól érzem magam. És ők is bevallották, hogy élvezték a koncertet: meglepően rugalmas emberek, akiket végtelenül szeretek és tisztelek. Nagyon sokan fel tudják húzni magukat a szüleikkel való rossz kapcsolaton, vagy csak azon, hogy adott esetben nevetségesnek látják az anyukat és az apjukat, de legnagyobb szerencsémre elég nyitottak mind a mai napig. Nem is véletlen, hogy bevállalták ezt a fesztivált, tényleg érdeklődtek. Egyébként a turné alatt is minden nap e-mailt váltok anyával. Mindig megkérdezi, melyik városban vagyok, milyen emberek között, kik ott a barátaim, milyen ételt kaptam, hogy ízlett és hányszor ehettem belőle, tudod. Legyek Varsóban, Budapesten, mindig tudni szeretnék, merre vagyok, és ez jól esik. Már mindketten nyugdíjasok, és talán épp ebből fakad a nyugalmuk is.

És az iskolai éveidre, élményeidre hogyan tekintesz vissza? Jó tanuló voltál?

Ez attól függ, milyen szempontból közelítünk a jó tanuló fogalmához, hiszen erre két lehetőség volt. Az egyik az, hogy igazán jó jegyekkel szeretnél kitűnni, és mindent megteszel azért, hogy a lehető legjobb iskolában folytathasd a tanulmányaidat. A másik pedig az, mikor az osztályban mindenkit nevetésre tudsz bírni, még a tanárokat is, és emiatt mindenki kedvel. Ez főképp a kreativitásra, és nem feltétlenül a tananyag elsajátítására vonatkozik. És az igazat megvallva én inkább a második csoportot erősítettem, mert mindig szerettem volna a punk rock lendületével nevetésre bírni az osztálytársaim, amit a jegyeim szenvedtek meg igazán. Emiatt sajnos a szüleimnek is csalódást okoztam, mivel az osztályzataimmal nem felvételizhettem azokba a jobb középiskolákba, ahová ők mindig is járatni szerettek volna engem. Mindemellett jól éreztem magam, és az emberek is jól szórakoztak a társaságomban, amit úgy próbáltam kompenzálni, hogy minél több tanulnivalót próbáltam felfedezni a mindennapokban, éppen a kreativitáson keresztül. Főképp művészetekkel, humán tudományokkal, és magával az élettel foglalkoztam ennek tükrében, mert ezek olyan dolgok, amiket nem az osztályteremben kell elsajátítani. Sőt, azt is ki merem jelenteni, hogy az élethez igazán fontos dolgokhoz talán nem is lehet ott hozzáférni. Az oktatás nem merül ki a tankönyvekben: ezt társadalmi kontextusban kell értelmezni, és abban, ahogy az életet annak teljességében lehet élni. Így lehet igazán tanulni.

Volt példa arra, hogy valaha könyvet loptál volna?

Ez vicces, mivel gyerekfejjel loptam egyszer könyvet, de annyira bűntudatom volt, hogy hat év múlva visszajuttattam azt, így technikai szempontból egyszerre loptam is könyvet, meg nem is. (nevetve)

Ebben a korban egyébként milyen hobbijaid voltak?

Bár lehet, hogy furcsán hangzik, de 12 éves koromtól kezdve imádtam zsonglőrködni. Ez volt talán a legfontosabb szabad időtöltésem, amikor hobbinak szerettem volna szentelni az időmet: labdákat, tüzet, késeket is dobáltam, ahogy a helyzet hozta, mert ez állandó gyakorlást, fejlődést követelt maga után. Főleg úgy, hogy nem volt, aki ebben tanítson. Nem szerettem a sportokat, mert bár mindenki kosárlabdázott, baseballozott, focizott, én mindet untam. A zsonglőrködés egy olyan szórakozás volt, aminek művelését nem mondhatta el magáról akárki, és emiatt is különösen szerettem ezzel tölteni az időmet. Ezzel saját magam elé is kihívásokat állítottam, és a koncentrációmat is nagyban növelte.

Hogyan emlékszel vissza arra, amikor először találkoztál a hardcore színterével?

Két forrásra tekinthetek vissza: az első egy barátom volt, aki a szülei házánál felmászott a tetőre, és feltett oda egy antennát, amivel adásokat tudott fogni New Yorkból. Ezekről az állomásokról gyakran rögzített kazettákat, amiken főképp hip-hop, hardcore és punk rock ment, hiszen az adás is ilyen dalokat tartalmazott. Ezek a kazetták aztán hozzám kerültek, mondván hallgassam meg őket, és ehhez foghatót még sosem hallottam. Persze, ismertem már a rapet, nagyjából beleláttam a punkba is, a Mötley Crue-val is rendben voltam, de a hardcore teljesen új élménnyel ajándékozott meg, hiszen elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen létezik. Ezt hallgatva egy új világ nyílt meg előttünk, teljesen átértékelődött a gondolkodásunk, aztán elkezdtünk lemezboltokba járni, és gyűjteni az egyes anyagokat, ám ezzel párhuzamosan lehetőségem nyílt arra is, hogy egyre több olyan embert ismerjek meg, aki ezekben a körökben mozog. Ők vezettek be abba, hogy tudjam, miből áll egy hardcore-koncert: az ő bátorításukra kezdtem velük lejárni, mert így vált teljessé a kép azáltal, hogy élőben is láthattam a hallgatott bandákat. Innentől pedig már minden ment magától.

És milyen tapasztalataid voltak a gördeszkázással?

Kétszer próbálkoztam vele: egyszer egy rámpáról indultam, ez hozzávetőleg harminc másodpercig tartott, azt követően pedig egy barátom, Chris házától indulva egy igen magas dombról próbáltam legurulni. A rámpánál csak egyszerűen leestem, míg a dombról való gurulásnál a hasammal szántottam fel az utat. Ezek voltak a leginkább számottevő tapasztalataim, úgyhogy inkább megmaradtam a konzoljátékoknál. (nevetve)

Mesélnél egy kicsit arról, hogy a Trialt megelőzően milyen zenei tapasztalataid voltak?

A legelső zenekarom a Biodegradable Grandmother volt, ami még a középiskolai évemben élt meg egyetlen demót, de szerencsére ezt senki sem hallhatta. Utána jött a Process Of Illumination nevű punkbanda, amivel egy 7”-lemezt is kiadtunk, de ez borzalmas volt – a megjelenést követően egy darabig nem is akartam zenével foglalkozni. Ez egészen 1991-ig tartott, mikor egyszer hazaértem, és megkértek a barátaim, hogy szálljak be egy helyi punkzenekarba dobolni: ez volt a The Pissed. Csak az első pár próbán voltam lenn, utána találtak egy új dobost, aztán a Brutally Familiar nevű formációban ültem be a dobok mögé, akik szintén találtak egy másik dobost, így visszamentem Seattle-be. És ezt követően 1994-ben el is kezdődhetett a Trial megalakítása.

Ha már szóba került Seattle, mindenképp szeretném megkérdezni, hogy a hardcore színterén belül hogyan képződött le mindaz a forgatag, amit a sajtó generált a grunge miatt?

A távolság mindenképp megmaradt a két közeg között, mert a grunge valóban szutykos (grungy) volt. A nyolcvanas évek végére tehetjük azt, amikor a Soundgarden, a Mudhoney és a Nirvana garázsbulikat tartottak. Ez az éra azonban lezárult a kilencvenes évek elejére: a grunge 1991 után teljesen kinőtte a várost, és a legnagyobb zenekarok el is hagyták Seattle-t. Ez egy misztifikáció kialakulásához vezetett, ami persze hagyott maga után olyan nyomot, hogy újabb és újabb grunge-, legalábbis grunge-szerű bandák akartak bekerülni a köztudatba, de a hardcore-ra ez a közeg sosem tudott hatni. A nyolcvanas évek testvériségi jellege teljesen fennmaradt még ekkor is, ami igen nagy szó volt, és visszatekintve is az, és ahogy az Undertow feloszlott, nem sokkal utána már jött is a Trial. Márpedig mi is azon voltunk, hogy ilyen tekintetben megtartsuk a távolságot a grunge-dzsal szemben, mert amíg nekünk még ekkor is színterünk volt, Seattle-ben ilyenkor már csak grunge-szerűségek voltak, mert az igazán karakteres előadók már kinőtték ezt a közeget. Viszont akik ekkor kezdtek az első szárnypróbálgatásaikhoz, borzalmas emberek voltak – egyértelműen azt akarták meglovagolni, amely babérokat előttük már learatták. Nem volt semmilyen igényük az önkifejezésre vagy a minőségi zenélésre, csak követni akartak. Nem akartak egy színtérhez sem csatlakozni: ők annak a dicsfénynek akartak a részesei lenni, ami a stílusalapító zenekaroknak kijárt. Nem is véletlen, hogy egyik ilyen banda nevére sem emlékszünk már.

És a Trial megalakulásának idején már volt lehetőséged megismerni Aaron Edge-t? (megj.: Seattle színterének egyik legsokoldalúbb személyisége, gyakorlatilag minden zenekarban megfordult, manapság pedig a Southern Lord egyes kiadványaihoz készít borítót, designterveket – d.)

Nem, vele csak 1997-ben találkoztunk, és akkor sem voltam tisztában azzal, hogy ő ki: csak lejött egy koncertre, és elkezdtünk beszélgetni. Innentől eredeztethető a kapcsolatunk, és bár kevesen tudják, de néhány próba erejéig a Trialben is dobolt.

A legelső próbákról, dalírási fázisokról milyen emlékeid vannak?

Többnyire borzalmasak. A hangom rémes volt, úgy hangzottam, mintha törött üveget nyeltem volna, és a dalszövegek is vállalhatatlanok voltak. Ekkor még teljesen más tagság volt a zenekarban, és nem is igazán volt ötletünk arra vonatkozóan, hogy ez az egész mi akar lenni. Jóformán csak zajongtunk. Aztán idővel ez is helyreállt, így amikor rögzítettük az első demónkat, akkor a megjelenés alkalmából rendezett koncertnél azt reméltük, hogy tíz darab talán elfogy belőle, erre több mint hetvenet tudtunk eladni egyetlen este leforgása alatt. Ez hihetetlen élmény volt.

Ez volt az a felvétel, ami Angliában is megjelent, igaz?

Igen, a Hipster Records gondozásában, 12”-es formátumban. Ennek a kiadásnak azonban igen ködös múltja van, mert eredetileg 300 darab készülhetett belőle, de szerintem az megvolt 500 is. Timm pedig úgy gondolja, hogy 1000 darabban talált gazdára. Szóval a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy ez az anyag valójában hány embernek lehet meg, de érdekes módon már ekkor elkezdtek Európából érdeklődni aszerint, hogy „megvan a lemezetek, mikor jöttök át játszani?”, és ez nagyon jól esett mindannyiunknak. Szóval ha 300 is készült belőle, az biztos, hogy a lehető legjobb helyen van a mai napig.

Ha pedig már itt tartunk, úgy gondolom, hogy ez a felvétel már nagyjából körvonalazta is mindazon témákat és zenei sajátosságokat, amik biztos alapot nyújtottak a Trial kibontakozásához, fejlődéséhez.

Köszönjük, szerintem is így van, de ebben az is közrejátszik, hogy nem hallhatta senki a legelső dalokat, mert azok valóban borzalmasak voltak. Egy zenekarnál az első próbák akaratlanul is arról szólnak, hogy a banda megtalálja a saját hangját, hogy egyértelművé váljon a fókusz, és úgy érzem, hogy bár hosszú utat jártunk be, és következetesek is voltunk magunkhoz, ezt mi az Are These Our Lives?-on értük el igazán. Itt találtuk meg igazán, hogy mit is akarunk csinálni, és hogyan.

Mindettől függetlenül a dalszövegek témaválasztása már előrevetítették ezt, és szerintem ez valóban itt forrhatott ki, lépésről lépésre.

Én is így érzem, hiszen minden egyes kiadványunk egyfajta progresszió eredménye volt. Ha ennek ebben a formában van értelme, akkor a For The Kidsből lett a This Is Not a Trend. A 500 Yearsből alakult ki a War By Other Means. Ezek azonos gondolati láncolatra vannak felfűzve, és kétségkívül inspiráltak a továbbgondolásban. A gondolatok folyamatosan átalakultak, kiteljesedtek, és ez zeneileg is végbemehetett.

Ha már itt tartunk, szeretnék egy kicsit kitérni a This Is Not a Trend okán napjaink straight-edge bandáira. Neked mi a véleményed róluk, hogy látod őket?

A This Is Not a Trend nemcsak a straight-edge-ről szól, hanem magáról a szubkultúráról, és annak teljességéről, belső energiájáról. Mindemellett a straight-edge hardcore színterét a mai napig szeretem és tisztelem, beleértve az új bandákat is, hiszen egy nagyszerű dolog az, hogy még mindig beszélhetünk egyáltalán erről. Hány társadalmi kezdeményezést, divatot, hóbortot veszthettünk az elmúlt évek során? Ez azonban stabilan megmaradt nekünk. Bármerre is mennénk a világban, mindenhol találkozunk a straight-edge képviselőivel, ahogy a hardcore szerelmeseivel is. Pedig mennyi rossz történhetett volna mindezzel, ami a miénk, beleértve akár a felsőbb hatalmak lehetőségeit, akár csak azt, ha adott esetben a friss bandákból hiányozna az eltökéltség és a szenvedély – akkor már rég nem lenne semmi sem. Varsóban találkozhattunk az Iron To Golddal, és nagyon jó érzés volt látni, hogy megvan bennük az a tűz, ami az egész mozgatórugója. És szerencsére ez a tűz mindig továbbadódik.

A Through The Darkest Days című kislemezetek, ami CD-n tartalmazta a demó dalait is, a CrimethInc. gondozásában jelent meg. Szerinted ez a mozgalom segített abban, hogy többen figyeljenek fel a zenekarra, rátok tudta iránytani a figyelmet?

Igen, és nagyon hálásak is vagyunk Briannek, hogy ő hitt bennünk, és segített a kiadásban. Persze mehettünk volna egy hagyományos értelemben vett kiadóhoz is, azonban a CrimethInc. túlmutatott ezeken a szabályokon, és ez a dalok hangulatára is rányomta a bélyegét, hogy a politikai tartalomról ne is beszéljünk. Briannel a mai napig nagyon jó barátok vagyunk, és úgy gondolom, hogy a közös munka egyaránt volt gyümölcsöző és érdekes, hiszen nagyban hozzájárult mindahhoz, ahogy a Trial tovább folytathatta saját útját.

Ekkoriban ismerted meg Alexeit is? (megj. ő dobolt a Catharsisben, így a CrimethInc. szerveződésébe is eléggé belelátott, valamint jelenleg a Between Earth & Sky nevű zenekarban zenélnek együtt a Trialön túl – d.)

Vele akkor találkoztam, amikor 1997-ben vagy 1998-ban együtt turnéztunk a Catharsisszel. Már akkor is összebarátkoztunk, aztán 1998-ban a Trialből hárman kiszálltak, hogy megalapítsák a Himsát, és ezt követően nem volt dobosunk. Timm és én persze dolgoztunk a dalokon, de mindenképp szükségünk volt valakire, aki kisegít. Ekkor felhívtam Alexeit, és azt mondtam: figyelj, biztos őrültnek fogsz gondolni, de veszek neked repülőjegyet, át kéne jönnöd Seattle-be, lenne egy hetünk megtanulni egy nagylemeznyi dalcsokrot, majd amikor befejeztük a felvételt, visszarepülhetnél, és addig nálam lehetsz.” Ő pedig amint letette a telefont, már intézkedett is, hogy jöhessen. Három nap alatt megtanulta a dalokat, két nap alatt pedig feljátszottuk az egész lemezt a stúdióban, így igen hamar haza is mehetett. A turnékon persze Nick segített ki bennünket, de örülünk annak, hogy Alexei társaságában vehettük fel az anyagot, hiszen a mai napig remek dobos.

Ha már Alexei szóba került, szeretnék egy kicsit kitérni a Between Earth & Sky-ra, hiszen az idén megjelent kislemez tükrében át tudtátok ide menteni egy alapvetően dallamos hardcore-közegbe a Trial szövegcentrikusságát, valamint az Are These Our Lives? nagyívű kicsengését. Ezzel kapcsolatban az lenne a kérdésem, hogy a szövegírásban alkalmazott retorikai elemeket hogyan sajátítottad el?

A Between Earth & Sky dalszövegei hasonló véráramból születtek, mint a Trial szövegei, csupán az írás folyamata más, hiszen jelen esetben sokkal több az irodalmi hivatkozás, a pszichológiai kitekintés és a túlélés, szenvedés, létezés problémáinak kitárgyalása. Ehhez pedig nyilván nem lehet másképp közelíteni, csak olyan szövegalkotással, amely önállóan is megtartja a közvetítendő gondolatokat. Nagyjából tizenöt demónk van a bandával, amiből egyetlen nagylemeznyi anyagot fogunk rögzíteni, és ez jövőre meg is jelenhet a Refuse Recordsnál. És ahogy a Trialről beszélve arra jutottunk, hogy egy folyamat eredményeként tekinthetünk a lemezekre, úgy szerintem ez a Between Earth & Sky-ban folytatódik, nyilván más közegben, de az alapok megtartása mellett. Ezzel saját magam elé is kihívásokat állítok, hiszen a jelenlegi tapasztalataim tükrében kell olyan szövegekkel előrukkolnom, amelyek a Trial gyakorlatához mérten sokkal rétegzettebbek, tömörebbek. Így azonban az alkotás folyamata is sokkal élménydúsabb, annak minden nehézsége ellenére.

Az idén megjelent kislemezen helyet kapott az a The Spirit Burial Ground című dal, aminek témáját Jakab Zoli is felhasználta a Bridge To Solace utolsó nagylemezén, és ha jól tudom, közösen is írtatok ugyanarról a témáról egyidejűleg. Mesélnél erről egy kicsit?

Mindez oda vezethető vissza, amikor Seattle-ben egy akupunktúrás kezelésen kellett részt vennem, ahol elmesélték nekem az ehhez kapcsolódó gondolatokat, mely szerint a kezelés révén visszatérsz az elődeidhez a kétségbeesés földjén. Ezt elmondtam Zolinak is, aki nagy örömmel fogadta a témát, javasolta is, hogy legyen belőle vagy lemezcím, vagy egy dalszöveg, és így esett meg az, hogy mindketten feldolgoztuk ezt az élményt és gondolatfolyamot. Bár te vagy az első, aki ezt megkérdezi, de ez nyilván értelmet nyer annak függvényében, hogy budapesti vagy, és így ismerheted mindkét zenekart.

Emellett ha saját szavaiddal kéne leírnod, milyen volt élőben látni a Catharsist, ezt hogyan tennéd meg?

Olyan volt látni és átélni a Catharsist, mintha a már koncertre kész zenekar előtt a koncertteremben puskapor és robbanótöltetek lennének a földön, és az első hang lepengetésénél hirtelen minden teremben lévő gyufává vagy kanóccá változna. Így tudom a legjobban körülírni. (nevetve)

A kilencvenes évek végén egyébként okozott bármiféle nehézséget átjutni Európába?

Szerencsére nem voltak ilyen tapasztalataink, de számtalan határátlépésen kellett túlesnünk, beleértve a vámot és a hatóságot is, ami a turnébusz mellett korántsem volt egyszerű – ilyen tekintetben a jelenlegi állapotok sokkal kényelmesebbek és biztonságosabbak. A turné megszervezése számtalan logisztikai kihívással járt, függetlenül attól, hogy mindenhol ugyanolyan szeretettel fogadtak bennünket. Saját lehetőségeikhez mérten. A cseheknél például volt egy húrszakadásunk, de még a koncert előtt, így délután elmentünk a legközelebbi hangszerüzletbe a promoterrel, azonban nem voltak típusok, márkák, választási lehetőségek. Egyféle húrkészlet volt, semmi más.  Ilyen értelemben hatalmas fejlődésen mentek át, és ezt nagyon jó megízlelni. A lengyelekre ez hasonlóképp igaz.

És Budapest tekintetében látsz különbséget akár 1999-hez, akár 2005-höz mérten?

Mindenképp! Sokkal tisztább, élettel telibb és kedélyesebb lett, mint valaha. Leginkább Bécshez tudnám hasonlítani. Valahányszor eljutok hozzátok, mindig itt akarok maradni. Nagyon szeretem, pompás város.

Egyébként a feloszlást követően nyomon tudtad követni az egykori zenésztársak aktuális zenekarait, felbukkanásait?

A Himsára már a megalapítás során felfigyeltem, Timm pedig előbb a Championnel, majd a Wait In Vainnel volt elfoglalva, én pedig a Between Earth & Sky-ban gondolkodtam ekkor. Különböző projektjeink voltak tehát függőben, de mégis a Trial maradt az első igaz szerelem mindannyiunk számára, ezt kár is lenne tagadni.

És ez a felismerés hozta azt a döntést is, hogy 2005-ben újjáalakultok három koncert erejéig?

Nem, valójában egy trükk, egy átverés áldozata lettem. Megkért az Abraham Lincoln Killing Machine nevű zenekar, hogy öltözzek fel a búcsúkoncertjük alkalmából Abraham Lincolnként, és beszéljek is úgy, mint ő. Ez azonban kevésbé hatott őrületnek, hiszen a zenekar mindig is hangos volt az élő előadásmódról: előszeretettel használtak pirotechnikát, és különben sem volt nekik szent sem a színpad, sem a közönség. Őrület volt. Ennek tükrében pedig tényleg nem számított különlegességnek, hogy öltözzek be, hiszen ennél jóval szokatlanabb dolgokat is átélhetett már a banda közönsége. Azonban amiről nem tudtam, hogy ők megbeszélték Timm-mel is, hogy legyen ott, így amikor befejeztem az Abraham Lincolnként tartott beszédemet, Timm elkezdte játszani a háttérben a This Is Not a Trendet, én pedig nem is tudtam, hogyan reagáljak. Azt gondoltam, nem is fogok énekelni, aztán persze leszedtem magamról a jelmezt, és egyből a mikrofonért nyúltam, a közönség pedig még jobban megőrült, így Timm megkérdezte, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk újra, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam.

A spoken wordről eszembe jut a Bridge To Solace első lemeze is, hiszen ott Te jegyzed a dalok közötti betéteket. Ezeket mi alapján írtad? Hallottad a dalokat is, vagy csak a szövegeket láttad?

A mai napig élek a spoken word lehetőségével, legutóbb a To Killnél működtem közre ebben a minőségben, valamint idén a Momentum nevű brit bandánál jártam, akik a következő hónapokban fejezik be a lemezük utolsó simításait. Imádom ezt a műfajt a letisztultsága és a kreatív lehetőségei miatt, így ezt igyekeztem a Bridge To Solace esetében is megragadni. A betétek azonban nem egyöntetűen íródtak: volt, amihez a dalt is hallottam, volt, amihez láttam a szövegeket, és volt, amihez már megvolt a gondolatom, és úgy építettem bele abba. Összetett munka volt, nagyon élveztem.

Mindemellett az interjú végéhez közeledve szeretnék olyan kérdéseket is feltenni, amelyek kissé közelebb állnak a jelenhez. Az aktuális turnéról mondhatjuk, hogy kétségkívül Brian “Brain” Redman emléke előtt adóztok?

Igen, mindenképp. Tudod, Brian nagyon közeli barátunk volt, akit nagyon szerettünk, és hihetetlen most belegondolni abba, hogy úgy lehetünk itt Budapesten, hogy ő nincs velünk, nincs közöttünk. A halálát követően bele sem mertünk gondolni abba, hogy ismét játsszunk, aztán ahogy telt az idő, beszéltem az édesanyjával és a testvérével, akik jó ötletnek tartották azt, hogy legyen még egy Trial-turné. Ez a körút az ő szenvedélyéről szól, és azért szerettük volna megcsinálni ezt a turnét, hogy tehessünk valamit az emlékéért, és ne maradjunk csendben, elfojtva mindazt, amit most érte adunk ki magunkból. Brian hite pedig ugyanúgy továbbél ezeken az estéken a játszott dalokban, ennél többet pedig nem is szeretnénk.

Eleve Roger Kilburnt (megj. Timm oldalán a Wait In Vainben játszik, egyébként a Sinking Shipsben volt érdekelt – d.) kerestétek meg ezzel a gondolattal?

Az ok, amiért Rogert kértük fel, az volt, hogy mindenképp olyan basszert szerettünk volna találni, akit Brian jól ismert és szeretett, emellett el tudja játszani a Trial dalait, és még szereti is azokat. Ez a halmaz pedig igen szűk, és mindebben Roger volt a lehető legjobb választásunk. Nagyon elkötelezett srác, aki maximális tisztelettel nyúl minden este a hangszeréhez, hiszen tudja, hogy ez Brianről szól.

És melyik a legkedvesebb Briannel közös emléked?

A legkedvesebb emlékem egyben a legutolsó emlékem is vele: Stockholmban játszottunk a 2009-es Antifesten, és Brian az este végére magára festett egy corpsepaintet, amihez felvett egy rózsaszín tütüt, és így rohangált a helyszínen. Brian mindig megőrült, imádott viccelődni, ugyanezzel a hévvel rohangált a városokban is. Így emlékeznek róla az emberek. A többség azonban nem tudja, hogy érzelmileg mennyire kötődő és megfontolt ember volt. Nagyon nyugodt és tisztességtudó volt. Amikor az Antifest végén már hazafelé tartottunk a vonaton, akkor szerettem volna elülni, mert bár a többieknek jó kedve volt, én mégis gondolkodni szerettem volna, és Brian ezen az estén szintén odaült. Egyedül mi ketten voltunk ebben a vonatkocsiban. A koncert véget ért, már nem volt több üvöltés, de még mindig az arcán volt az az idétlen corpsepaint, és az est végén úgy tudtunk relaxálni, hogy közben így, a csendben beszélgettünk, megértve a másikat. Ez volt valójában ő, távol minden őrülettől. Ezt a nyugalmat sugározta magából. Ez a legkedvesebb emlékem vele, és ez mutatja be őt a leginkább. Persze hajnalig tudnék róla mesélni, ahogy széttört a fején pár üveget, vagy épp spagettivel borította be magát, esetleg meztelenül masírozott végig a koncert előtt a klubban, de az igazi a vonaton ülő Brian volt, azon az estén.

Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt. Egyébként ennél az újjáalakulásnál nem akartatok új dalokat írni, esetleg folytatni a Trialt?

Gondolkodtunk ezen, és még mindig eljátszunk néha a gondolattal, de általában arra jutunk, hogy az Are These Our Lives? egy olyan állásfoglalás a világgal szemben, ami a mai napig aktuális és mi nem is akarjuk ezt megbolygatni. Nagyon sok minden mondandóm volt azzal a lemezzel, és örülök neki, hogy a végén olyan lett, amilyen. Épp emiatt nem mernék új Trial-lemezbe kezdeni. Mert abban a 100%-ban megvan minden, amit mi a Trialtől elvártunk és szerettünk volna. Kiállta az idő próbáját.

És mindemellett a mai gondolkodásoddal hogyan tudnád elképzelni magad tíz év múlva?

Reményeim szerint kevesebbet fogok ordítani, és többet beszélni. Remélem, hogy folytathatom a tapasztalatszerzéseim és a gondolataim áramlását a szenvedésről, a fájdalomról, az örömről, a tanulásról, és mindarról, ami az életben körülvesz bennünket. Nagyon sokat gondolkodom ezen, és remélem, hogy tudok majd újat mondani róluk akár könyvben, akár spoken word formájában. Szerintem rossz ötlet lenni sokáig ragaszkodni a mikrofonhoz, így inkább beszélni szeretnék majd többet. Ezt látom jó ötletnek.

Így ha választanod kéne a két kifejezésmód, a zenekari előadásmód és az oktatás, nevelés között, melyik mellett tennéd le a voksod?

Egyértelműen a hardcore mellett, ebben teljesen biztos vagyok, és minden realizmusom mellett el is mondom, miért. Ha 65 éves leszek, már nem fogok tudni ordítani és színpadon mozogni, de még mindig maradhat időm és lehetőségem arra, hogy hivatásszerűen tanítsak. Most azonban a a zenélésnek van itt az ideje, hogy itt lehessek. Egyetlen életem van, és azt úgy szeretném élni, hogy minden pillanata számítson. Ehhez pedig erre van szükségem.

Zárásként pedig saját tapasztalataidból és véleményedből adódóan mihez nem jut hozzá az, aki kívül marad a hardcore közösségén?

A hardcore megtanít a közösségi gondolatra, az egymás iránti felelősség és kapcsolatiság fontosságára. A teljességre, a hitelességre, hogy mindig hű maradj a szavaidhoz és a gondolataidhoz, egyúttal az értékrendedhez, hogy kihívásokat támassz magad elé, és ennek köszönhetően tanulj, fejlődj. Megtanítja azt, hogyan fejezd ki a szenvedélyed, és hogy a düh nem az ellenséged, így pedig biztonságos úton, odafigyelés mellett lehet érzelmi alapokra helyezni mindazt, ami ösztönösnek tűnhet egy külső szemlélő számára. És úgy gondolom, hogy ezeket a dolgokat csak itt lehet igazán megtanulni.

A fotókat köszönjük Réti Zsoltnak és a RockStationnek, a lehetőséget pedig a Skalar Music Hungarynek.