Periphery: interjú Misha Mansoorral

Bene Gábor: Először is, kérlek, mutasd be magad és a zenekar tagjait!

Misha vagyok, a Periphery-ben gitározom… mondjak pár szót a többiekről is? Még két gitárosunk van, rajtam kívül ugye, az egyikük neve Mark Holcomb, a másikat Jake Bowennek hívják. Végre találtunk állandó bőgőst is, aki egy jó barátunk, Nolly. Egyébként Adam Getgood a neve, de mi csak Nolly-nak hívjuk. Matt Halpern a dobosunk, ő sajnos nem lehet itt, mert kificamította a vállát, szóval most a Chimp Spannerös Boris Le Gal ugrott be a helyére. Az énekesünk pedig Spencer Sotelo.

Szegény Mattet sajnálom, elég rossz lehet egy ilyen sérülés, és így nem láthatom, pedig nagyon szeretem a stílusát. Elégedett vagy a beugró dobosokkal?

Hadd meséljem el, mi történt pontosan, hogy megértsd a helyzetet. Már a gépen ültünk, amikor megtudtuk, mi történt Matt-tel, tehát aznap, amikor megérkeztünk Európába, és másnap már koncerteznünk kellett. Szóval kicsit megijedtünk, hiszen már le volt szervezve az összes állomás, buszokat foglaltunk, adódott egy csomó kiadás. Tartanunk kellett a szavunkat, de dobos nélkül meglehetősen nehéz eljátszani a műsort, szóval amint leszálltunk, elküldtük Mattet egy orvoshoz, hogy nézesse meg, mennyire komoly a dolog, aztán felhívtuk Mike Malyant (Monuments — szerk.), aki elvállalta az egyesült királyságbeli bulikat, és Boris-t ajánlotta, hogy ő megcsinálja a többit. Egyébként ahhoz, hogy Boris végig tudja nyomni a turnét, Mike-nak be kellett ugrania a helyére a Chimp Spannerbe, hogy ne kelljen kihagyniuk egy fontos fellépést, talán a Euroblastet, szóval most az van, hogy mindenki kisegít mindenkit.

Konkrétan, ha nincs ez a két srác, akkor mi ma nem lennénk itt. Baromi sokkal tartozunk nekik. Konkrétan emberfeletti, amit műveltek, hiszen a dobtémák talán a legnehezebbék az összes hangszeres rész közül a Periphery dalokban. Nem tudom, mennyire vágjátok a témát, de elég intenzív játékot követel meg az összes szám. Alapból olyan arcokat is nehéz találni, akik el tudják játszani őket, de ha azt is hozzávesszük, hogy Mike tizennyolc óra alatt tanulta meg a dalokat, és Boris-nak is csak pár napja volt rá, akkor könnyű belátni, hogy hihetetlen munkát végeztek a fiúk. Alig akarom elhinni, hogy megcsinálták, de valahogy sikerült nekik, és így nem kellett lemondanunk a turnét. Persze azért Matt-tel lenne az igazi, és visszavárjuk. Félre ne érts, nem panaszkodni akarok, de hiányzik nekünk, és annál azért nincs jobb, mint a saját dobosoddal játszani, persze ez nem kisebbíti a két úr érdemeit.

Egy veled készült interjúban hallottam, hogy magadtól tanultál meg zenélni. Mi a helyzet a zenésztársaiddal? Ők is hozzád hasonlóan képezték magukat, vagy iskolában tanultak?

Ha jól tudom, csak Nolly járt suliba, mégpedig a Bimm bristoli iskolájába, ahol gitározni tanult. Azt hiszem, ő az egyetlen a bandában, aki nagyon jó zeneelméletből. A többiek, engem is beleértve, magunktól tanultunk mindent.

Egy utolsó kérdés Matt-tel kapcsolatban: mi van a BandHappy-vel? Működik a dolog?

Úgy tűnik, hogy igen, annak dacára, hogy még be sem indult hivatalosan. Ezt úgy kell érteni, hogy még semmilyen hírverés nem volt körülötte, szájról szájra terjed a híre, ennek ellenére már most elképesztően sikeres. Matt már hat éve a BandHappy-n dolgozik, amióta ismerem, azóta próbálja felépíteni a vállalkozást, szóval gondolhatod, hogy ez olyasmi, amit lassan és körültekintően szeretne megvalósítani. Persze én nem látok bele úgy a dologba, mint ő, de szerintem nagyon jól működik, egyre több és több alkalom nyílik arra, hogy értesüljenek róla az emberek. Például nálunk otthon az egyik vezető hírcsatorna, a Fox News interjút készített vele a BandHappy-vel kapcsolatban, ami mondjuk nem semmi, ha belegondolsz, hiszen egy országosan elérhető adóról beszélünk. Arról nem is beszélve, hogy az egész ötlet tipikusan olyan, hogy „basszus, ez miért nem nekem jutott eszembe!”

Beszéljünk egy kicsit a zenekarodról is. Honnan jött a nevetek? Van valami különleges jelentése?

Nem mondanám, hogy jelent valamit, inkább gyakorlati célunk volt vele. Alapvetően egy elég kemény zenét játszó bandát akartam csinálni, de amikor elkezdtem zenekarneveken gondolkodni, rájöttem, hogy nem szeretném, ha olyan nevünk lenne, mint az összes többi zúzós csapatnak. Ha megnézed a metálbandákat, láthatod, hogy elég soknak van olyan neve, amitől keménynek tűnnek, pl. „black”, „blood”, „death” vagy ilyesmi szerepel az elnevezésben. Ezzel alapvetően semmi baj nincs, tök jó marketingfogás, de én személy szerint olyat akartam, hogy a név alapján senki ne sejtse, milyen zenét is játszunk. Így nem lehetnek előítéleteid a zenekarral kapcsolatban. Ha tipikus metálbandákra jellemző nevet választasz, akkor az emberek azt várják, hogy tényleg metált játssz, ezért aztán minél keményebbnek kell lennetek, nehogy véletlenül csalódjanak a hallgatók, amikor meghallják a dalokat. De ha semleges az elnevezés, akkor senki nem számít arra, amit hallani fog, és a „Periphery” elég jó névnek tűnt erre a célra. Ennél mélyebb értelmet nem nagyon tudnék találni.

És miért lett „This Time It’s Personal” a lemezcím?

Mert igazi mókamesterek vagyunk, és úgy gondoltuk, vicces lesz (nevetés). Ez alapvetően tisztelgés a nyolcvanas évek szarabb akciófilmjei felé. Ha így mondom: „Periphery II: This Time It’s Personal”, akkor megértitek, mire gondolok. (Ezt úgy kell elképzelni, hogy a lemezcímet egy filmelőzetes narrátorának hangján vezette elő Misha, egyébként itt fetrengtünk először a röhögéstől — szerk.) Szóval nincs semmi komoly tartalma az egésznek, és az a poén, hogy mindenki utálta, de tényleg, a zenekart leszámítva először mindenki azt mondta, hogy borzalmas ötlet, de ez persze csak olaj volt a tűzre. Annyira nem tetszett senkinek, hogy csak „Periphery II” néven emlegették a lemezt, így aztán mindenkinek el kellett magyarázni, hogy akkor jó, ha úgy mondják ki a teljes albumcímet, mintha fegyvert fognának valakire (nevetés). Úgy tűnik, sikerült megértetni a dolgot az érintettekkel, mert most már imádják a rajongók, elfogadták, pólómintákat terveznek a szöveggel. Ez az egész egyébként jellemző ránk, néha baromi hülye dolgokról azt gondoljuk, hogy vicces, és lelkesen belevetjük magunkat (nevetés).

Igen, a dalaitok alapján is tök egyértelmű, hogy szerettek viccelődni…

Még szép!

De most egy konceptalbumot terveztek elkészíteni. Hogy egyeztethető össze egy komoly téma a poénokkal?

A zenénk azért nem tartozik a vicc kategóriába, de az, hogy komolyan veszed a zenélést, még nem jelenti azt, hogy karót nyelt embernek kell lenned. Meg kell találni az egyensúlyt: ha nehezen befogadható dalokat írsz, és közben még komolyan is veszed magad, hát… nem biztos, hogy egy ilyen figurát szívesen vendégül látnék az otthonomban (nevetés). Elég unalmas lenne! A lényeg az, hogy jól érezd magad. A turnék mindig nagyon melósak, ráadásul távol vagyunk az otthonunktól, ami nem a legjobb érzés, így hát muszáj elszórakozni és jókedvet teremteni, hogy a legtöbbet lehessen kihozni ebből az élethelyzetből. Tapasztalataim szerint egy csomó banda, például a Between the Buried and Me is, úgy ír hihetetlenül nehéz zenét, hogy közben ugyanolyan humorzsákok alkotják, mint a Periphery-t. Ugyanez igaz a The Safety Fire-re is, így aztán elég mókás együtt lenni velük. És sok zenekarral ellentétben mi mindezt nem is rejtjük véka alá, sőt, nagyon nyíltan valljuk, hogy szeretünk hülyéskedni. De ez nem jelenti azt, hogy ha kell, ne tudnánk megkomolyodni. A konceptalbumnál is ez lesz: értelmes témáról fogunk lemezt írni, nem viccdalok lesznek, de biztos teszünk bele szórakoztató elemeket (nevetés).

Ezek szerint jó a viszonyotok a két említett bandával, a BTBAM-vel és a The Safety Fire-rel?

Szeretnék olyasmit nyilatkozni, amit le is közölhettek. Szóval az van, hogy szerintem a BTBAM egy marha jó banda, ami remek zenészekből áll, de valószínűleg ők a legrosszabb emberek, akikkel valaha találkoztam. Nagyon remélem, hogy fiatalon meghalnak majd, vagy legalább Paul (Paul Waggoner – szerk.), mert neki nagyon fontos szerepe van a zenekarban, és lehet, hogy az ő kimúlása miatt érzett fájdalom a többieket arra sarkallja majd, hogy végezzenek magukkal. De az se lenne rossz, ha a gyászuk olyan mély lenne, hogy katatón állapotba kerülnének, a családjaik meg elpusztulnának a szomorúságtól, de annak örülnék legjobban, ha mindenki meghalna, akinek köze van a BTBAM-hez, lehetőleg úgy, hogy belefulladnak valami tüzes tóba, vagy ilyesmi. A The Safety Fire-ösök viszont rendes arcok (itt fetrengtünk másodszor a röhögéstől — szerk.)

Egész biztos vagy benne, hogy szeretnéd, ha ez megjelenne?

Hogyne! Fantasztikus zenészek, imádom a zenéjüket mióta az eszemet tudom, de tényleg baromi rossz arcok. Ha egyszer látod, hogy átkelnek az utcán, nyugodtan üsd el őket az autóddal. Nem kell rosszul érezned magad, csak szívességet teszel a világnak. Ez a hivatalos verzió.

Oké, csak biztos akartam lenni benne, hogy teljesen komolyan gondolod.

Vágom! (nevetés) Persze csak viccelek, imádom a srácokat, tök jól el lehet velük szórakozni. De ez titok! (nevetés) Hivatalosan azt kell mondanom, hogy halál rájuk!

A debütalbum nagyrészt a te agyszüleményed volt. Milyen érzés volt egy csapat tagjaként megírni az új lemezt?

Ezt sokan megkérdezik, és úgy érzem, az emberek azt hiszik, hogy valami zsarnok vagyok, ami valamennyire igaz is, de alapvetően mindig zenekart akartam csinálni, csak én egy kicsit fura úton jutottam el idáig. Egy bandában örök probléma, hogy minden tag egy kicsit mást akar, és ha nincs vezéregyéniség, akkor könnyen szétesik az egész. Azért alapítottam a Periphery-t, hogy olyan zenét írhassak, amilyet én akarok, de az lett a vége, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik szerették a dalaimat, megértették, mit szeretnék, és magukévá tették a szemléletemet. Úgyhogy most már nem is kell megpróbálnom vezetőnek lenni, csak egy vagyok a banda gitárosai közül, ami nagy megkönnyebbülés. Iszonyatos munka, ha mindent egyedül kell csinálnod, az első lemeznél, melyre egymagam írtam majd’ az összes dalt, én pörögtem a legtöbbet, és ez nagyon stresszes volt. A második lemez munkálatai során viszont mindenki együttműködött, hozták az ötleteket, nagyon jól együtt lehetett dolgozni a srácokkal. Rá kellett jönnöm, hogy egész végig erre vágytam: hogy legyen egy maroknyi zenész, akikkel zenét tudok írni, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, de olyan dolgok pattannak ki a fejükből, amik nekem sose jutottak volna eszembe. Fantasztikus érzés, és a konceptalbum még szorosabb együttműködést fog hozni. Amit még szeretek a bandában, hogy mindenkinek van valami gondolata, a zenekarban betöltött pozíciótól függetlenül: Spencer alapvetően énekes, de nagyon kreatív is, ő maga is ír dalokat. A Facepalm Mute-ot szinte egyedül hozta össze: gitárt, dobot, mindent. Persze én kevertem, meg segítettem dalt faragni belőle, de tök jó, hogy az énekesed komplett számot tud csinálni. A zenekarból Matt kivételével mindenki gitározik valamennyire, úgyhogy szinte dőlnek a riffek mindenhonnan, és még Matt is szállítja a groove-ok mellett az énektémákat meg a dallamötleteket. Úgyhogy mindenki mindenhez hozzászól, és ez hatalmas ajándék.

Nem övezik komoly viták a dalírást?

Mivel mind azonos hullámhosszon vagyunk, működik a kémia, és hasonló mentalitású emberek vagyunk, ezért könnyen szót értünk egymással, ha vannak is viták meg problémák, könnyen felül tudunk kerekedni ezeken. Ezek amúgy nem gyakoriak, és ha mégis veszekszünk, nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert végső soron mind ugyanazt akarjuk. Igazság szerint sokkal simábban megy minden, mint amit el lehetne várni ennyi önálló gondolatokkal bíró, önfejű zenésztől. Rengeteg számít a jó kapcsolat, és az, hogy remekül érezzük magunkat együtt, segít elkerülni a komolyabb összezördüléseket és csatákat.

Emlegettük a konceptalbumot. Mennyire hivatalos, hogy „Juggernaut” lesz a címe?

Csak munkacím. Valószínű, hogy ez lesz, de az is lehet, hogy az utolsó pillanatban változni fog. Igazából már nagyon rég óta a fejemben van ez az elnevezés, eredetileg úgy volt, hogy a legelső albumunk lesz a Juggernaut. Persze a koncepció és a dalok változtak és fejlődtek, és most, hogy teljes a banda, úgy néz ki, valami sokkal nagyobb szabású dolgot fogunk tudni letenni az asztalra, mint ahogy azt  terveztem. Ez egy olyan dolog, aminek idő kell, és majd ha kész lesz, azt tudni fogjuk. Tehát nincs semmi határidő vagy egyéb korlát, az a legfontosabb, hogy nekünk is maximálisan tetsszen, és úgy érezzük, megéri kiadni. Nem fog megjelenni semmi, ami miatt szégyenkeznünk kellene, ha érted, mire gondolok.

Szerinted mitől lesz igazán jó egy dal?

Amit sok metálbanda kihagy a számításból, az nem más, mint a tudatos építkezés, pedig ez kulcsfontosságú. Rengeteg zenekar elköveti azt a hibát, hogy csak úgy egymás mellé dobálják a témákat, csak mert nem volt más ötletük éppen akkor, amikor a számot írták, és nem gondolják át a dal szerkezetét. Nagyon tisztelem azokat, akik tényleg tudják, hogy kell összerakni egy számot, és a BTBAM-s srácok pont olyanok, akik nagyon belejöttek ebbe, ráéreztek a mikéntjére, amit főleg az újabb anyagaikon hallani. Csomó olyan rész van a zenéjükben, ahol világosan érezni lehet, hogy az adott témának csak abban a dalban, és a dalnak azon a pontján van helye. Minden mindennel összefügg, előreutalásokat, fokozásokat és csúcspontokat használnak, az egész olyan, mint egy logikus gondolatmenet. Jelzésértékűnek kellene lennie minden bandának, hogy ha azt érzik, egy riff ugyanúgy szerepelhetne egy másik dalukban is, akkor lehet, hogy nem oda való, ahova azt eredetileg szánták. Úgy gondolom, tök mindegy, mennyire szimpla dalokat ír az ember, minden szám egy külön világ, minden egyes nóta felépítésére a lehető legnagyobb figyelmet kell fordítani. Könnyen lehet, hogy több időt szánok a szám szerkezetének kidolgozására, mint maguknak a témáknak a kitalálására, annyira fontos része ez a dalírásnak, ettől fog ugyanis természetesnek hatni a dal, és ez nekem nagyon fontos, mert ha nem tűnik természetesnek, akkor nem is lehetek vele elégedett.

A debütalbum énektémáit Chris Barrettóval vettétek fel. Nem okozott nehézséget, hogy újra rögzíteni kellett őket Spencerrel?

Az énektémák csak félig-meddig lettek felvéve Chris-szel. Az egyik legnagyobb bajunk az volt vele, hogy nem igazán készült el semmivel. Körülbelül hat hetet töltött az énektémák rögzítésével, igaz, egy elég hosszú, több mint hetven perces nagylemezről beszélünk, és például az elektromos cuccon felcsapkodott dobtémákat ezer évig kellett szerkesztgetni. De a gitárok felvétele nem tartott tovább két hétnél, persze ehhez az kellett, hogy tizenkét órát dolgoztunk vele naponta, és mindenkit benntartottam, csak hogy meghallgassák, milyen a végeredmény.  Chris ellenben a rászánt hat hét alatt az üvöltős részeket se fejezte be, a tiszta énektémákba pedig bele se kezdett. Baromira túlléptük a határidőket, és úgy éreztük, Chris visszahúz minket. Ekkoriban hallottuk Spencert énekelni, és igaz, hogy csak a móka kedvéért mutatta meg, mit tud, de úgy gondoltuk, hogy ő ráérzett arra, mit akarunk csinálni. A másik dolog, hogy Chris nem igazán tudott énektémákat írni, szóval a többi tagnak kellett kitalálnia azokat, és mi ebben nem vagyunk azért annyira pengék. Szerettem volna egy olyan vokalista, aki meg tudja írni a saját részeit, nem akartam helyette is dolgozni. Így hát jött Spencer, megint felvettünk vele mindent, újraírta azt amire még maradt ideje, rengeteget kellett melózni, mert az összes fennmaradó munkálatra kevesebb, mint három hetünk maradt, de hiába volt idegtépő, még mindig könnyebbnek tűnt újra felvenni mindent Spencerrel, mint megcsinálni mindazt, amit addig Chris-szel sikerült, ami ismét csak meggyőzött minket arról, hogy Spencer kell nekünk.

Földesi Balázs: Segítettél Tosin Abasinak elkészíteni az első Animals as Leaders korongot, és úgy tudom, még mindig jó barátok vagytok. A második lemez munkálataiban miért nem vettél részt?

Amikor az első albumot megcsináltuk, akkor kábé tíz percre lakott tőlem. Még mindig az egyik legjobb barátom, de most már az ország másik felében él, úgyhogy csak akkor találkozom vele, ha eljutok oda egy turnéval. Egyébként abba akarta hagyni a gitározást, mert kicsit elszomorította az, amilyen elsőre lett, mert tényleg elég gázra sikeredett. Azt mondtam neki, nehogy abbahagyja, felvesszük nálam az egészet. Jó fej akartam lenni, nem gondoltam, hogy bármi különleges eredménye lesz annak, ha közreműködök, és ő se hitte, hogy kiemelkedő lesz az anyag. Annyi volt, hogy kellett csinálnia valamit a kiadójának, mert szólólemezt akartak, én meg vállaltam, hogy segítek. Úgyhogy lényegében nulláról írtuk meg az egészet nálam, körülbelül egy hónapig dolgoztunk rajta, de ekkoriban még egyikünk se turnézott zenekarokkal, vagy ilyesmi. Amikor sor került a második album elkészítésére, mindketten koncerteztünk orrba-szájba, és a sok buli mellett eléggé nehéz összehangolni a naptárakat. Ha producerkedni is akarsz, és teljes életnagyságban részt is akarsz venni egy turnén, az elég nehéz, pláne akkor, ha egy másik zenekar tagjához is igazodnod kell. Persze ettől függetlenül nagyon szeretnék vele újra együtt dolgozni a jövőben, és tudom, hogy ez kölcsönös, úgyhogy ha lesz rá alkalom, akkor mindenképp elkövetünk valamit.

BG: Melyik a kedvenc Periphery dalod?

Nehéz kérdés, haver! Szerintem a Racecar baromi jól sikerült. Ez az egyetlen dal, amit nem én írtam, Jake keze is vastagon benne van, bebizonyította vele, hogy kell a bandába. Ha az új lemezre vagy kíváncsi, az eléggé változó, nagyon szeretem a négyes, Ji című dalt, eléggé érdekes története van a nótának. Ez az első nyolchúros dalunk, és a felvétel sokkal furábbra sikerült, mint amikor megírtam, fogalmam se volt, hogy a túróba fog Spencer éneket írni hozzá, de aztán amit művelt a srác, az visszahozta az élők sorába a számot. Jó, alapból is tetszett, de amikor meghallottam Spencer témáit, akkor jöttem rá, mennyivel jobb így a dal. Az is király benne, hogy olyan területekre merészkedtünk, ahova még soha. Szóval ezért a Ji a kedvencem mostanság. Igazából már jó régen nem hallgattam meg a lemezünket, ha sokat dolgozol egy anyaggal, kicsit herótod lesz tőle, pár hónap múlva valószínűleg le fogom tudni pörgetni, de időre van szükségem (nevetés). Még a Have a Blast is egy mókás szám, ma játszani is fogjuk, talán még azt sorolnám a kedvenceim közé.

Mi az, amit mindenképp véghez akarsz vinni a Periphery-vel? Ha úgy tetszik: mi szerepel a banda bakancslistáján?

Szeretnék turnézni a Deftones-szal, a Meshuggah-val, meg a Metallicával is egyszer, az elég ütős lenne lenne nem? Annak is tökre örülnék, ha bejönne egyszer a Periphery-ből annyi pénz, hogy ez legyen az egyetlen jövedelemforrásom, de nem akarok vérmes reményeket táplálni ezzel kapcsolatban. Az egyetlen reális cél az lehet, hogy olyasmit csináljunk a Periphery keretein belül, amit szeretünk, és amit szeretnénk, ennél se több, se kevesebb nem kell igazából. Szerencsések vagyunk, hogy van, aki kiadja a lemezeinket, és van egy lelkes csapat, aki segít, hogy csak a kreativitásunk kibontakoztatásával kelljen törődnünk. Zeneileg azt csináljuk, amit akarunk, soha nincs nyomás, hogy kislemezt vagy bármi mást kell megjelentetni, és nagyon remélem, hogy ez a jövőben is így lesz. Nagyon jó lenne hasonló utat bejárni, mint a BTBAM, mert nekik összejött: mindig azzal foglalkoztak, amihez kedvük szottyant, és ez nagyon jól is áll nekik. Úgy kábé ennyi.

Hírhedtek vagytok a turnéitokat övező balszerencse miatt…

Ez csak az európai turnékra igaz!

Pedig pont a Summer Slaughterről kérdeznélek. Beszélhetsz arról, miért mondtátok le az utolsó állomásokat?

Ez Jake miatt történt, és nem igazán szeret erről beszélni, én pedig tiszteletben tartom az akaratát. Beszélhetek vele, ha szeretnél erről többet tudni, de nem az én tisztem bárkit is tájékoztatni a bajairól. Talán mondanom se kell, hogy családi vészhelyzet adódott, és részünkről úgy volt helyes, ha nem erőltetjük tovább a turnét. Úgy gondolom, ha bármelyikünk hasonló helyzetben lett volna, mi is nagyra becsültük volna, ha megteszi ezt értünk a banda. Adott helyzetben ez volt a kötelességünk, persze nem örültünk neki.

Én még sosem voltam Periphery koncerten…

Majd ma este bepótolod!

…de az interneten keringő felvételekből ítélve rendkívül jók vagytok élőben.

Kamu az egész! (nevetés)

Meglátjuk, a kérdésem arra irányulna, hogy nem nehéz három gitárosnak együtt játszania egy koncerten?

A három gitár szükségszerűség. Marha sok sávból állnak a dalok, rengeteg minden történik, sokszor a háttérben még egyéb sávokat is bejátszunk, ergo gyakran több, mint három gitár szól egyszerre. Az rendben van, hogy a stúdióban belerakunk a dalba mindent, amit nem szégyellünk, de aztán ki kell találnunk, hogy is játsszuk el élőben a számokat. Ilyenkor jól tud jönni az a három gitár (nevetés), sőt, jobb lenne négy gitáros, de az már túl sok lenne a színpadra azért. Mindenesetre köszönet illeti Alex Markides-t, aki hangtechnikus és turnémenedzser egy személyben, ő gyakorlatilag már régóta tagja a bandának, legalább annyira, mint a zenészek. Nem nagyon szeretnék nélküle turnézni, elég kellemetlen lenne. Annyi mindent megtesz értünk, és neki köszönhető, hogy működik az egész, segít beállítani dolgokat, hogy adott este minek hogy kell szólnia, mert kész rémálom a zenénk. Ő az első pasas, aki átlátta, hogy mi az a hangzás, amit élőben el szeretnénk érni, úgyhogy ő a mi emberünk.

Ismersz esetleg magyar bandákat vagy zenészeket?

Sajnos nem. Igazából nem is nagyon hallgatok metált. Annyit hallok, főleg egy turnén, hogy már szinte munkának tűnik, úgyhogy ha leülök zenét hallgatni, akkor az inkább valami elektronikus cucc.

FB: Nemrég nagyon vicces Periphery merch-öt láttam. Kinek jutottak eszébe ezek a dolanes karikatúrák?

Ó, azt egy rajongó rajzolta, csak úgy az ölünkbe hullott az egész! (nevetés) Ő formált meg minket a Dolan figurák stílusában. Konkrétan Spencer lett Dolan, és azt hiszem, Matt lett Gooby (nevetés). Képzelheted, mekkorát röhögtünk! Hihetetlenül vicces, azt hiszem, még mindig ott van a képeink közt Facebookon. A menedzserünk azt mondta, hogy a rajongóink mind netmániások, imádják az ilyesmit, és megőrülnek, ha rátesszük pólókra. Ahogy korábban is említettem: nem vesszük túl komolyan magunkat, még a leghülyébb ötleteket is megvalósítjuk, ha elég viccesek.

Köszönjük az interjút!

Én köszönöm, haver, tetszett az interjú! Jó, hogy felhívjátok ránk az emberek figyelmét, hálás vagyok érte.