Pelican: Trevor de Brauw interjú

Noha az utóbbi egy-két évben nem igazán értettem a Pelican útját, attól még a koncert hírére bennem is felvillanyozódott az a bizonyos rajongás, amit anno a debütáló EP, valamint az Australasia váltott ki. A Negative Art közbenjárásával pedig ki is faggathattam az agy Trevort, többek között a Sötét Lovagról, a Pink Mammothról, meg a Kengyelfutó Gyalogkakukkról.

A tavaly megjelent City Of Echoes dalainak hátterében egyfajta társadalomkritikus felhang bújt meg. Szerinted ha egy művész nyíltan bírálja a társadalmat, az kihathat az emberek gondolkodásmódjára, vagy befolyásolhatja a dolgok kimenetelét?

A zene – beszéljünk bármely műfajról is – mindenképp meg kell, hogy érintse hallgatóit; értelemszerűen különböző szinteken, más-más mélységben. Az, hogy ezt ki mennyire érzi személyes ráhatásnak, mindig az egyéntől függ, és attól, hogy mennyire hangolódik rá arra, amit éppen hallgat. Nehéz azzal a súllyal zenét írni, hogy a személyes gondolatokból formált végeredmény kihatással lesz a hallgatókra, hiszen mind mások és mások vagyunk, tehát több irányban kell leképződnie ugyanannak az információnak. A zene emocionális eszköze az önkifejezésnek, egyfajta terméke mindannak, ami az alkotó; legyen az érintett bármilyen művészeti ágban. De ez egy túl mély kérdés így kezdésnek, és órákon át tudnék róla beszélni, hehe!

És dalszövegek nélkül hogy érvényesülhet a Pelican üzenete?

Ez szintén egy összetett kérdés, hiszen vegyük példának a Dead Kennedys munkásságát: a nyíltan szarkasztikus és támadó jellegű dalszövegek elsőre érthetővé váltak, hiszen azok tematikája elsőre beépült a dalszerzés kezdeti fázisába is. A mi esetünkben ez érezhető már akár a dalcímek révén is: azonban a hallgatóinknak nemcsak lehetősége, hanem egyben érdeke is az, hogy következtetéseket vonjanak le egy-egy megnevezésből. Innentől kezdve mindenki a saját szájíze szerint formálja a tartalmat, de véleményem szerint akinek vannak önálló gondolatai, biztosan ráéreznek arra, hogy mit is szeretnénk közvetíteni egy-egy nótán belül. Ilyenkor persze előnyt élveznek a pozitív tartalmú nóták, hiszen azok hangulatával könnyebb azonosulni. A City Of Echoes ilyen szempontból okozhat némi fejtörést, de szerintem nem olyan nehéz követni bennünket (mosoly).

Láttad a Sötét lovag c. új Batman filmet? Több kritikában is viszontláttam egy olyan hasonlóságot, miszerint az ott megnyilvánuló Gotham City kísértetiesen hasonlít Chicagora. Te hogy látod ezt?

Igen, szinte egy-az-egyben visszaköszön a város hangulata (mosolyogva). Elsőre nagyon meglepett a város ábrázolása, hiszen félelmetes a hasonlóság minden szempontból.

Nem, azért ennyire nem éltem bele magam (nevet)! Ez a film biztos jót tesz Chicago gazdaságának, hiszen egy kicsit forog a város neve szerte a világban, pláne hogy a valóságnál egy kicsit fényesebb is a Gotham-féle ábrázolás, de inkább az lesz a fő kérdés, hogy a folytatás hogy bánik majd a kialakult városképpel.

A City Of Echoes kiadását követően újra felvettétek egy korai nótátokat, a Mammoth-ot – immáron Pink Mammoth címmel felruházva. Miért volt időszerű ez a ráncfelvarrás, és hogy ismertétek meg az EP-n közreműködő Prefuse73-t?

A Mammoth újrajátszását egy belső konfliktus eredményezte, hiszen számunkra közel sem volt öröm játszani ezt a nótát, már csak hangulatát tekintve sem. A túl dühös és kiábrándult hangvétellel már nem tudtunk azonosulni, ezért úgy döntöttünk, hogy új köntösben, sokkal pozitívabb kisugárzásban tüntetjük fel a Mammoth-ot. A Pink Mammoth-ot a mai napig sokkal szívesebben vesszük elő, mert mostani önmagunkat látjuk benne. Prefuse73-t onnan ismerhettük meg, hogy hobbi szinten foglalkozik lemezkritikákkal és különféle publikációkkal, míg egyszer terítékre nem került nála a City Of Echoes. Innen jött az ismeretség – hiszen kiderült, hogy már az első EP óta csípi a zenénket -, majd a későbbi remix gondolata is, amit ingyen vállalt el.

Ha már a hangulati azonosulásnál tartunk, úgy érzem, hogy a zenétek nemcsak egyfajta letisztuláson esett át az évek során, hanem kifejezőeszközöket is váltottatok már a második album magasságában. Te hogy éled meg ezt: lehiggadtatok vagy felnőttetek?

Szerintem ez a fejlődés minden zenekarnál megtörténhet, elvégre az eltelt idő eredményezi a bekövetkező változásokat. Mikor elkezdtük a Pelicant, az volt számunkra a cél, hogy valami megfoghatatlanul gonosz és őrlő hangzásunk legyen – Godflesh és Earth után szabadon -, ami elég hangos ahhoz, hogy kiadhassuk a felgyülemlő dühünket, de egyben mégis eltér a már jól bevált hangzásoktól. De ahogy múltak az évek, úgy vettük észre, hogy a korai dalaink nemhogy túl szélsőségesen közelítenek egy-egy érzést, hanem technikai szempontból is arcpirítóan egyszerűek, így elérkezettnek láttuk az időt ahhoz, hogy még jobban fejlesszük önmagunkat. És ha belegondolunk, hogy az egész csak azzal az ötlettel kezdődött, hogy levesszük a torzítást, egész szép ösvényt jártunk be azóta. Ám véleményem szerint pont ez a tisztaság tükrözi vissza a leghűebb formában mindazt, ami felgyülemlik bennünk.

És mi a domináns hangulat a Pelican zenéjében?

Jó lenne ha azt mondhatnám, a zenénk egyszerre dühös és reményteli: ez a kettősség abból adódik, hogy mi is emberek vagyunk, mi is átéljük az emberi kultúra fényes és árnyoldalát, a politikától a háborúkon át egészen a családalapítás felszabadító gondolatáig. De azt gondolom, hogy az igazi dühöt nem mi testesítjük meg, arra ott vannak a grindcore bandák (nevet). Szerintem az, hogy mit tekintünk központi élménynek, mindenképp személyiség-, és egyben hangulatfüggő. Túlzottan szerteágazó ahhoz a hangzásunk, hogy ez nyíltan kijelenthető lenne.

Ha már szóba jött a düh, mi újság a Tuskkal?

Nehéz erről beszélni, hiszen a Tusk hivatalosan is szünetet tart, a legutóbbi lemez kiadása óta. Gondjaink adódtak énekes-ügyileg, és ez elbizonytalanította a teljes projektet a folytatástól. Nem kizárt a jövőre nézve egy újabb Tusk-lemez, de a közeljövőben biztos, hogy a Pelican fog a középpontban állni.

És melyik bandát érzed közelebbinek: a Pelicant vagy a Tuskot?

Szerencsére nem lehet kiemelni a két banda közül egyiket sem, hiszen túlzottan különböznek ahhoz, hogy összemérhetőnek tartsam őket. Mindkettőt másért szeretem, és remélem, hogy a hallgatók is így vélik.

Rajongótábor szempontjából Európában, vagy Amerikában őrülnek meg jobban a Pelicanért?

Mindkét kontinens közel összemérhető, bár a mérleg kicsit kibillen Európa felé. Igazából nehéz válaszolni erre, hiszen minden turnénkat ugyanúgy szeretjük, de ideát úgy érzem, hogy jobban örülnek nekünk, több barátot is szerezhetünk.

Ha ránézünk akár egy Pelican-, akár egy Tusk borítóra, mindig igényes külcsínnel találkozunk. Szerinted a vizuális igényesség mennyiben képes befolyásolni egy laikust arra, hogy megismerje a zenéteket?

Törekszünk arra, hogy a borítóink, és a teljes image-ünk hűen tükrözze vissza mindazt, amit játszunk. Sajnos nem tudom, hogy ez mennyire lehet sikeres, de tény, hogy szem előtt tartjuk a közvetlen kapcsolatot a kinézet, és a tartalom között.

Pár napja megtaláltam az első demótokat az E-bayen. Szerinted érdemes megrendelnem?

Isten ments (nevet)! Az első demónk újrafelvétele lett később a Self-Titled EP-nk a HydraHeadnél, de ahhoz hogy odáig eljuthassunk, elég durva módosításokat kellett eszközölnünk a dalokon belül. Az még az igazi szárnybontogatós időszak terméke volt, ha jót akarsz magadnak, maradj távol tőle, hehe!

Mellesleg honnan származik a zenekar neve? Igen, azt tudom hogy egy madárfajta…

…(nevet) Mi csak szerettük volna egy állat után elnevezni a zenekarunkat, tudod, mint a ’60-as évek végi (punk) bandák. Szükségünk volt egy névre, a Pelican pedig jól hangzik, és magába foglalja a szárnyalás eszményét is, meg a súlyosság is adott: nézz meg egy pelikánt, hehe!

Milyen terveitek vannak a közeljövőre nézve?

Már ma este is játszunk majd két új dalt (szerk.: amiből egy picit több lett – d.), valamint négy másik nóta van írás alatt. Terveink szerint a nyáron már fel is vennénk az új lemezt, az ősz elején pedig már meg is jelenhetne.

Mi a legjobb dolog abban, hogy a Pelican színpadra állhat?

Az, hogy a zenekar tagjaival vagyok körülvéve egy közeli, szoros interakción belül; és hogy amit alkotunk, az mind úgy válik egy teljes egésszé, hogy mindannyian beleadjuk saját magunkat. Az pedig csak külön öröm, hogy ezt megoszthatjuk azokkal a srácokkal, akik lejönnek egy-egy koncertünkre.

A Pelican és a Tusk előtt milyen zenekarokat említhetsz meg, mint elsőbb próbálkozások?

Egy csomó zenekarral próbálkoztam, mint minden kamasz. Ezek nagy része természetesen még a demózás folyamatáig sem nagyon jutott el, de olyan forrófejűen az is pont elég volt már, hogy próbálhattunk. Amire talán büszke lehetek, az a kultikus Charles Bronson hajdani énekesével közös sludge/grind próbálkozásunk, de abból sem lett semmi maradandó alkotás.

A családod hogy vélekedik a munkásságodról?

A szüleim igazán nem is foglalkoztak ezzel elég sokáig, csak azt tudták, hogy eljárok próbálni, meg néha stúdiózunk is, hogy a koncertekre való elutazásról ne is beszéljünk. Ez persze annak is betudható, hogy akkor kezdtem a főiskolát, és otthon az volt a legfontosabb, nem a zene. Aztán amikor komolyabbra fordult a Pelican, lejöttek egyszer megnézni minket, és egyből ráhangolódtak a zenénkre: tudták, hogy mi miért történik, és azóta támogatnak bennünket.

A kedvenc kortárs zenekaraidat hogyan válogatod össze?

Ebből a szempontból igencsak szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a HydraHeadnél megjelent összes cuccot szeretem – valahogy pont az én ízlésvilágom minden, ami ott megjelenik, és ezekkel tudok a leginkább azonosulni, arról nem is beszélve, hogy a kiadó úgy működik, mint egy nagy család. Mi mind ismerjük egymást, megbeszéljük a lemezeinket, tehát ez egy szoros összetartozás. (szerk.: fizetett politikai hirdetésünket hallották – d.).

Utolsó kérdésem pedig: mi volt gyermekként a kedvenc rajzfilmed?

Imádtam a Kengyelfutó Gyalogkakukkot! Lenyűgözött az, hogy mennyire okos, és hogy oldja meg az adott konfliktusokat – arról nem is beszélve, hogy emellett végletesen brutális tudott maradni, amit tisztelek benne, hehe!

Az interjúért köszönet a Negative Artnak.