2011. március 23.
Azt hiszem, a One Reason To Kiss épp egy olyan zenekar, akinek a nevével mindenki találkozott már a mi közegünkben, de valahogy mégsem foglalkoz(t)unk velük annyit, mint ahogy megérdemelnék. Hiszen a srácok már tényleg évek óta masszív bástyái a budapesti koncertéletnek, és ezt a biztos alapot nem csupán alázatuknak, hanem hitelességüknek és a zene iránti szeretetüknek is köszönhetik. A zenekar tavaly adta ki gyűjteményes jelleggel rögzített dalcsokrát, a Memories című nagylemezt, most pedig egy új EP-vel rukkolt elő, amit ugyan már meghallgathattatok a zenekar SoundCloud-profilján, másként azonban még nem férhettetek hozzá. Így most tőlünk nem csupán letölthetitek a lemezt, hanem még egy interjút is készítettünk az elérhetővé tétel apropójából.
Szia! Először is szeretnélek megkérni, hogy pár mondatban foglald össze azt, amit a zenekarról érdemes tudni: mik voltak a fennállásotok eddigi legfontosabb állomásai, és mi az, amire fordulópontként tekintetek vissza?
A banda elődzenekara Wings Of Hope néven alakult 2004-ben. Mint One Reason To Kiss, 2005-ben kezdett el működni. Ekkor szállt be Dani (Melis Dániel – gitár), Máté (Devecseri Máté – basszus), valamint jómagam (Szemán Dávid – ének). A dobosokat leszámítva, azóta ez a felállás van a mai napig. Dobosból pedig évente elfogyasztunk egyet. :-) Az első koncertünk 2006 januárjában volt. Nagy mérföldkőnek mondanám még a zenekar életében, minden egyes EP-nk és lemezünk elkészítését. Ezek mindig lezártak egy korszakot a zenekar életében. Nagyon nagy élmény volt és szívesen emlékszünk vissza azokra a bulikra, amikor külföldi nagyobb nevek előtt léphettünk fel. Játszottunk például a Scars of Tomorrow, az On The Last Day, a Deadlock, a The Blackout Argument és a Cataract társaságában. Azt hiszem, ez minden banda életében sokat jelent, mikor olyan zenekarokkal játszhat, akik a stílus nagyjai, de igazából minden koncert egy-egy mérföldkő, hiszen mindig tapasztalsz, és egyre jobb leszel. Mindenhol más-más élményeket szerzel. Tavalyelőtt ősszel egy EU-s pályázat keretein belül kiválasztottak minket, melynek eredménye képen kiutazhattunk Ausztriába, ahol egy hetet töltöttünk el egy német, egy osztrák és egy szlovák banda társaságában. A mostani felvétel elég nagy fordulópont volt, illetve az új dobosunk érkezése is, akinek képességei, lelkesedése és elszántsága minden eddigit felülmúl, és minket is inspirál.
Tavaly jelent meg a bemutatkozó nagylemezetek, a Memories. Milyen fogadtatása volt a felvételnek, és hogy ítéled meg: mai füllel hallgatva, és a jelenlegi tapasztalataiddal együtt is elégedett vagy az összképpel?
A Memories egy amolyan gyűjteménye volt az addigi munkásságunknak, ezért is kapta ezt a címet. Voltak rajta olyan számok, amik már a megjelenéskor is olyan régiek voltak, hogy akkor már nem játszottuk őket. Ettől függetlenül fontosnak éreztük, hogy az addig elkészült nótáinkat rögzítsük valamilyen formában. Mellesleg Daninak ez volt az első komolyabb munkája, ugyanis mindent ő rögzített, leszámítva az éneket, amit Csongor Bálint (Subscribe) barátunknál vettünk fel. Így a sound is Dani akkori tudását tükrözi, amiből kihozta a maximumot, hogy mennyit fejlődött, azt meg ugye most meg lehet hallgatni az új EP-n. :-) A fogadtatásról igazából annyit tudok mondani, hogy elfogyott majd’ minden lemez (bár elég limitált példányszámban jött ki), és alapvetően pozitívan fogadták az emberek.
Az itt bemutatásra kerülő új kislemezetek borítója eltér a jelenleg tapasztalt grafikusközpontú tendenciától, aminek én személy szerint örülök, lévén a változatosság gyönyörködtet, és néha egy jól elkapott pillanat kifejezőbben tud hatni. Honnan jött az ötlet, ki jegyzi a fotómanipulált képet, és ha van, akkor mi a története?
A borítón ment egy darabig a dilemmázás. Azt tudtuk, hogy mindenképpen fényképet szeretnénk. Monori Bálint barátunk és volt basszusgitárosunk elő is állt pár ötlettel, amiket mi az ő nagy örömére rendre el is vetettünk. :-) Aztán végül Bence (Juhász Bence – gitár) találta ezt a fényképet, amit az egyik ismerőse (Ulmann István) készített egy nyaralás alkalmával. Azért esett erre a képre a választás, mert mindenképpen azt szerettem volna, ha a szövegek hangulatát átadja a borító. A dalok egyfajta pozitív gondolkodásmódot sugallnak, ami elhozhatja az ember életében az úgymond „megvilágosodást”. Úgy éreztük, ez a kép abszolút illik a szövegvilághoz.
Szerinted akár a hazai színtér, akár a ti fennállásotok szempontjából nézve mit képvisel az új EP, mi az a többlet, amit újdonságként megmutat a One Reason To Kissből, és mi az, amiért egy újabb nagylemez elkészítése helyett inkább a kislemez mellett döntöttetek?
Nagyon fontosnak éreztük ezt az EP-t most kihozni, főleg a tavalyi év után. Úgy éreztük, hogy elég passzívak vagyunk és szerettük volna megmutatni, hogy nem tűntünk el. A tavalyi évben, mindenkinek megvoltak a kis magánéletbeli problémái és kicsit eltávolodtunk egymástól. Ez az EP, és Tomi (Déri Tamás – dob) érkezése a zenekarba, úgy érzem, visszaállította azt a fajta kohéziót, ami régen volt. Úgy vélem, ez a négy szám az eddigi legérettebb anyag, amit eddig felvettünk. Igyekeztünk kicsit megújulni is, ami nálunk nem abban nyilvánult meg, hogy valamilyen trendet próbálunk meg követni, sokkal inkább abban, hogy próbáltunk minél több ötletet belevinni úgy, hogy hangulatában a zenénk ne változzon. Én mellesleg úgy látom, hogy a színtéren kevesen gondolkodtak így. Ha megnézem azokat a zenekarokat, akikkel nagyjából együtt indultunk, vagy akik már előttünk is léteztek, a legtöbb feloszlott és a tagok más zenekarokban más stílussal próbálkoznak. Akad persze egy-két kivétel, akik kitartanak a stílus mellett, mint mi. De lássuk be, a metalcore (bár én szeretem inkább modern metál zenének aposztrofálni magunkat) már nem trendi, ezért sokan jobbnak látták váltani, és vannak, akiknek ez be is jött. Mi ezt a zenét szeretjük, és elsősorban mindig azt tartottuk szem előtt, hogy amit csinálunk, azt szeressük csinálni. Úgy hisszük, így lehet igazán őszintén zenélni.
A felvételeket saját magatok csináltátok, és ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy meglátásod szerint hogyan formálódik jelenleg a hazai DIY-kultúra, és ebben a körben mozogva mik az ehhez kapcsolódó legkellemesebb élményeid, emlékeid?
Úgy látom, hogy itthon elég sokan rászorulunk arra, hogy saját magunk rögzítsük a dolgainkat, vagy éppen szerzői kiadásban jelentessünk meg egy lemezt. Olyan stúdiókból sincs nagy bőség, ahol metál zenével foglalkoznak és értenek is hozzá, és ezeket se engedheti meg mindenki magának. Vannak ugyan pályázatok, ahonnan lehetne ilyen célra pénzt szerezni, de ezeket elég nehéz megcsípni és sajnos az underground műfajokkal elég mostohán bánnak hazánkban. Európa fejlettebb országaihoz képest ilyen téren sehol nem járunk. Abból a szempontból szerencsésnek érzem magunkat, hogy ugyebár nekünk van egy Melis Danink, aki megoldotta, hogy ezt az anyagot konkrétan nulla forintból felvegyük. Egyre jobb a dologban. Ha valaki meghallgatja a lemezt, majd utána ezt az EP-t az hallani fogja, az előrelépést a hangzásban. És persze mindig van hova tovább fejlődni. Úgy gondolom, hogy a technológiák fejlődésének hála, egyre inkább teret nyer az, hogy például már nem feltétlenül kell elmenni egy stúdióba ahhoz, hogy egy jó gitárhangzást hozzon össze az ember. Egyébként ez volt az első olyan felvétel, ahol az éneket is magunk vettük fel. Ez abszolút pozitív élmény volt számomra, mert bőven volt időnk próbálgatni, ötletelni a témákon és ráadásul sokkal felszabadultabban ment a dolog, mivel csak magunk között voltunk.
Már hetedik éve aktív a zenekar, így láthattatok egy teljes generációnyi átfutást a jelenlegi színtéren. Mit gondoltok, hová tart a budapesti underground, van-e értelme még a hardcore értékrendjéről, tartásáról beszélni, és mi a véleményetek a frissebb bandákról, valamint a később kapcsolódó, szintén fiatal közönségről?
Valójában az a hét év az csak öt. Ha számítjuk az előd zenekar Wings Of Hope alakulását, akkor nagyjából, tényleg hét évre tehető a fennállás, viszont abból a felállásból már csak Bence maradt a zenekarban. One Reason To Kiss néven az első koncert 2006 januárjában volt. Mi innen számítjuk aktívnak a bandát.
Ugyan a szövegeink leginkább a hardcore alapgondolataihoz állnak a legközelebb és zenénkben is felfedezhetőek olyan elemek, amiket ez a stílus inspirált, de én azt mondanám, hogy mi alapvetően egy metál zenekar vagyunk. Így nagyon nem akarok bele menni a hardcore boncolgatásába. Az igazi hardcore zenéket szerintem egy elég szűk réteg hallgatja manapság itthon. Attól még, hogy a metál alfajainak modern változataira ráaggatják a „core” jelzőt, ezeknek elég kevés köze van már a hardcore-hoz. És a közönségük sem épp azt az értékrendet képviseli. De ebbe tényleg nem szeretnék ennél mélyebben belemenni. :-)
A budapesti undergroundban én azt figyeltem meg, hogy körülbelül egy-két évente van egy stílus, amit felkapnak. Ezzel együtt érkeznek új bandák. Akadnak köztük nagyon jók és kevésbé jók is, akik általában hamar le is morzsolódnak. A mostani frissebb bandák közt is akad néhány nagyon kiváló, akiket mi is szeretünk. Azt hiszem, nem kell neveket mondanom. A koncertjeikre járók száma abszolút igazolja őket. Abban nem látok semmi kivetni valót egyébként, hogyha egy zenekar egy éppen divatos stílust követ, főleg ha mindezt profi módon teszi. A közönséggel kapcsolatban már vannak fenntartásaim. Emlékszem, mikor én tini voltam, cserélgettük a kazettákat, CD-ket. Szomjaztunk arra, hogy minél többféle új zenét megismerhessünk. Nem volt mindenkinek otthon internetje, és ezáltal talán nem is voltunk annyira befolyásolhatóak. Én úgy veszem észre, hogy a mai fiataloknál, pár éve egy fajta trendkövetéssé vált a zenehallgatás, és nem feltétlenül a zene szeretete az, ami összehozza őket egy koncertre, hanem a divat. Persze nyilván tényleg tetszik nekik az adott műfaj, csak úgy érzem sokkal felületesebb lett a zenehallgatási kultúra. A trendek szinte ráerőszakolják magukat a srácokra, ezzel megfosztva őket attól, hogy maguk fedezzék fel a zenét. Mindig is volt ilyesmi persze, de a technika, az internet fejlődésével egyre nagyobb méreteket ölt. Azért annyira nem katasztrofális a helyzet. Amíg látok a koncerteken olyan embereket, akik visszatérnek és kitartanak mellettünk, addig úgy érzem, mi meg tartozunk nekik annyival, hogy nem adjuk fel, amit képviselünk, és csináljuk tovább.
Kérlek, hogy mutasd be a dalokat aszerint, hogy számodra mit jelentenek, mi az üzenetük, mi inspirálta őket és hogy a dalszerzés fázisáról, egy-egy téma születésének pillanatáról milyen emlékeid vannak!
A dalok szövegeit az elmúlt egy évem inspirálta, eléggé nehéz volt nekem ez az időszak. Nagyon nem akartak összejönni a dolgaim. Aztán rájöttem, hogy az önsajnálat nem segít, és csak úgy tudok kilábalni a pech sorozatomból, ha megpróbálom mindennek a pozitív oldalát nézni. A Believe erről szól. Ha padlóra kerülsz, segíts magadon azzal, hogy nem lovallod bele magad negatív élményekbe, nem rágódsz rajtuk, hanem megpróbálsz tovább lépni és a jó dolgokra koncentrálni. A Flames of Hestia a család és az igaz barátság értékeit hangsúlyozza. Ők azok, akik mindig ott vannak melletted. A mai világban hajlamosak az emberek ezeket az alapvető emberi kapcsolatokat elhanyagolni. Az Absence egy szerelmes nóta, aminek a megírására szintén saját élmények hozták az inspirációt. A Swamp of Lies pedig arról szól, hogy próbáljunk meg az önmagunk módján boldogulni amennyire csak lehet, nem kell úgy élni, ahogy azt mások diktálják nekünk, valamint hogy ebben az anyagias modern világban a jobb élet hajszolása közben ne feledkezzünk meg az igazi értékekről.
Mit vártok a felvétel visszhangjától, valamint milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Reméljük, hogy akik eddig kitartottak mellettünk azok ezután is velünk maradnak és szeretnénk még több emberhez eljuttatni a zenénket. Ennek érdekében ősszel szeretnénk egy masszív magyar turnét lebonyolítani és még idén egy újabb nagy lemezzel kijönni. Ezen kívül idén tervbe van véve az el nem készült klipünk pótlása is. :-)
Köszönjük az interjút!
