Életben tartani a remény lángját: Newborn-interjú

Hogyan emlékszel vissza a Darkened Room időszakára, a megalakulásra és az összeszokásra? A Nyitott Szemmel fanzine-nek adott interjúdban olvastam, hogy igazából az Other Side énekeskiválását követően maradtál abban a bandában, de már akkor tudtátok, hogy mit akartok csinálni?

Jakab Zoli: Nem is tudom hogyan kötöttem ki a többiekkel. Illetve nagyrészt tudom, mert az Other Side-ék jó haverok voltak, együtt próbáltunk, a Burning Inside, a Dawncore és ők, ha jól emlékszem én javasoltam a két zenekarnak, hogy vegyük oda őket próbálni, mert jó arcok. Aztán sokat lógtunk együtt, ami talán abból adódott, hogy mind a Burning Inside, mind a Dawncore tagsága tőlem azért idősebb volt 4-5 évvel és ugye 1997-1998 táját írjuk, akkor én 17-18 voltam. A generációs különbségek így annyira nem ütköztek ki a többiekkel és jó barátok lettünk. Tudtam, hogy az Other Side-ban tagcsere lesz, mert Benőnek (az akkori énekesüknek), nem jött be az az új, dallamosabb irányvonal, amit terveztek Tibiék. Ha jól emlékszem volt még valaki képben az énekesi posztra, aztán valahogy egymásra találtunk zeneileg is, mutogattak kazettákat, amikre a próbák voltak felvéve – az egyik első dal, amit hallottam, az a Nothing Remains volt. Akkor mondjuk még Revenge Remains volt a címe és más a szövege – szerencsére annak átírása már rám hárult, voltak benne meredek sorok. :) Azt, hogy pontosan mikor és hogyan kértek meg, arra nem emlékszem. De arra viszont kristálytisztán, hogy a zenekar első próbája, és ezáltal hivatalos megalakulása 1998. május 1-jén volt.

A generációs különbség egyébként mennyiben volt ekkoriban meghatározó az olyan bandákkal kapcsolatban, mint a Sedative Bang? Függtetek tőlük mondjuk a koncertezés értelmében véve, vagy magatoktól is tudtatok már ekkoriban mozgolódni azzal, hogy Burning Inside és Other Side-tagok bandájáról van szó?

Zoli: Akkoriban a Sedative Bang már visszakapcsolt egy kicsit. A Burning Inside sokat játszott a Dawncore-ral, a szombathelyi bandákkal, az Other Side-dal, a Many Others-szel, így természetesnek hatott, hogy tudunk magunktól mozgolódni majd, ismertek minket, valamint akkoriban kezdtem koncerteket is szervezni. Függés így nem volt, viszont mi képviseltünk akkor egy másabb generációt, mint ami addig volt. Egyrészt zeneileg talán jobban kinyíltunk (mind abban a zenében, amit játszottunk, mind abban, amit hallgattunk), mint az elődjeink, másrészt sok zenekar volt akkor, akik minden-mindegy alapon megalakultak, 4-5 koncert után feloszlottak. Ilyen téren kristálytiszta volt, hogy mit akarunk, mind zeneileg, mind eszmeileg csinálni.

És ilyen értelemben milyen fogadtatásra lelt az első dalcsokor? Voltak-e róla kritikák, és azt követően milyen, visszatekintve meghatározó események álltak előttetek? Ez amúgy szerzői kiadású volt, vagy disztrókkal terjesztettétek?

Zoli: Hát, kritikákra én nem nagyon emlékszem, hogy őszinte legyek. Ráadásul a megalakulástól az első anyagig eltelt egy év. Akkoriban minden más volt. Ha valaki meg akarta hallgatni a bandát, az lejött egy próbára. Annyit éreztünk az előzetes várakozásból, hogy valószínűleg jó lesz, amit csinálunk. Egyre többen jártak le a próbáinkra, még videofelvétel is készült, kazettákra vettük fel a dalokat és az járt kézről kézre. Ráadásul igyekeztünk úgy kiállni, hogy amit csinálunk, az 1000% legyen, így májustól fogva egyfolytában próbáltunk, akár éjszakákon át és csak december 8-án volt az első koncert, a Boysetsfire előtt. Életem nagy mérföldköve volt az, több szempontból is amúgy. :) A visszajelzések a koncert után is nagyon jók voltak. Egyre inkább úgy éreztük, hogy ebből lehet valami több, mint amire gondoltunk, azonban, ha bárki akkor azt mondja, hogy 2011-ben erről fogok valakivel beszélgetni, mert a Newborn nem csak zenekar volt, hanem egy jelenség, akkor pofán röhögöm.

Az anyagot végül 1999. kora nyarán vehettük fel, a nyári, Dawncore-ral közös turné előtt jött ki. És bizony, szerzői kiadás volt, mégpedig úgy, hogy Máté nyert 420 ezer forintot a lottón és abból nyomtuk ki a 330 CD-t. Nem volt semmilyen terjesztése, vittük magunkkal mindenhova, osztogattuk, aztán ennyi. Koncerten lehetett venni, tőlünk. Emlékszem, Szlovéniában volt egy Ivo nevű srác, aki állandóan, akárhányszor ott játszottunk, ötösével-tízesével vette a CD-ket a disztrójába. Pont nemrég futottam vele össze a ljubljanai Trial bulin és beszéltünk erről.

És a Dawncore-ral való turné ötlete már a próbateremben megfogalmazódott, vagy „bevártátok” egymás kiadványait, és így jött a közös körút lehetősége?

Zoli: Nehogy azt hidd, hogy volt ott bármilyen koncepció, hogy kinek milyen kiadványa lesz, vagy sem. Mentünk volna mi CD nélkül. :D Az első turnén annyi pénzünk sem volt, hogy pólót nyomjunk. A Dawncore-nak talán volt egy dizájnja, talán két színben. Egyértelmű volt, hogy ez a két zenekar valamit jól csinál itthon és úgy voltunk vele, hogy akkor ezt meg kellene mutatni a nagyvilágnak.

Ez a turné egyébként hány állomásból állt, és mely városokba jutottatok el vele? Mondhatjuk, hogy az itt kialakult kapcsolatok is hozzátettek a szervezői működésed kialakulásához?

Zoli: Talán két hét volt a turné és ha jól emlékszem 12 koncert volt. Az első koncert rögtön el is maradt, mert előbb az utánfutónk tengelye tört ketté az M7-esen, majd gyalog kellett átmenni a határon, mert a kisbusz három személyre volt, teherautóként vizsgáztatva és megfogtak az osztrákok. Akkoriban, ahogy talán Balázs is említette a Dawncore-interjúban, egy határon való átkelés egy merő gyomorgörcs volt, sohasem tudhattad, hogy átengednek-e vagy sem. Életem első nagy útja volt, addig jártam pár helyen családdal, vagy sulival, de amikor ott voltam Belgiumban, vagy Amszterdamban, akkor kikerekedett a szemem és mosolyogtam zavartan, mint akit baszni visznek. :) A szervezői-zenész pályafutás kéz a kézben fejlődött amúgy. Addigra már pár zenekart elhoztunk, akik viszonozták a szívességet (Highscore pl., akik az egyik legkorrektebb arcok voltak, két koncertet is csináltak nekünk azon a turnén, a mai napig nagyon jó barátok vagyunk), de pl. az Avocado Bookingéknál aludtunk Münchenben ezen a turnén egy szabadnapon. Elképesztő élmény volt. A mai napig libabőrös leszek, ha rá gondolok.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=DRyACKaovvU

És a turnét követően már írtátok is az In These Desperate Days… dalait? Az előbb felidézett interjú szóvá tesz több konfliktust is, ami a fentebb boncolgatott generációs különbségre épít, de konkrétan nem említ senkit – volt, aki ellenségként tekintett rátok a színtérre, vagy csak nem tudta elfogadni, hogy itt az új generáció ideje?

Zoli: Őszintén megvallva, fogalmam sincs, hogy mikor álltunk neki a 7” dalainak, de nem lehetett sokkal a turné után. Az biztos, hogy a nyitódal, a Difficulties of Crossing a Border a turnés tapasztalatok alapján született. A konfliktusok pedig az idő távlatában teljes mértékben irrelevánssá váltak. A történelmi hűség kedvéért ezek nagy része egyéb, rokon-szcénákban alkotó kortársainktól jött, kaptunk hideget-meleget, amelyet 19 éves fejjel máshogy dolgoztunk fel / reagáltunk le, mint teszem azt most. Mert ma ezen egy jót mosolygok, akkoriban mindent nagyon magamra vettem. Azért persze voltak előttünk, mellettünk, akik szintén zenéltek, és feltehetőleg a Newborn-Dawncore páros hirtelen jött „sikere” akár mellbevágó is lehetett és kaptuk is a magunkét ezért, de ha jól látom, pont egy 12 éve megjelent interjúról beszélgetünk, amely 13 éve készült, így azt hiszem ez elegendő érv amellett, hogy kiálltuk az idő próbáját.

Azt azonban muszáj megkérdeznem, hogy a színtér ekkoriban körétek szerveződött, vagy ahogy beléptetek, úgy formáltátok azt újjá? Arra gondolok itt, hogy a felbukkanásotok és a közös együttműködésetek eredményezte a közösség kialakulását, vagy az már korábban is megvolt, és úgy fedezett fel titeket magának?

Zoli: Kéz a kézben növekedtünk a közönségünkkel. Ugye itthon a Sedative Bang köré gyűlt egy jelentős tömeg, akik azonban kezdtek akkoriban kikopni és jött nagyon sok olyan új arc, akik ma már szintén veteránnak számítanak, ekkortájt lett egyre aktívabb a Fallentintoashes, a Sokan Mások (később Many Others – ugye ők adták az ős-BTS gerincét), mozgolódott Szombathely, érdekes módon Eger izoláltabb volt, az egyéb kelet-magyarországi helyek (Kiskőrös, Csongrád, Szentes) pedig sokkal jobban azonosultak a Sedative Bang-féle világgal. Az ezredforduló táján barátkoztunk össze a Hátsó Szándékos srácokkal, Kuti ugye szintén ős-BTS tag volt. A Newborn valamilyen szinten egy generáció-váltás kellős közepébe csöppent bele, kisrészt megtartva egy régebbi közeget, nagyrészt sok ember mellettünk, velünk együtt nőtt fel. Igazából ezen sohasem gondolkoztam el komolyabban, míg most meg nem kérdezted. Jó érzéssel tölt el ez, néha még magam sem vagyok képes felfogni, hogy tényleg mi voltunk hatással megannyi emberre és együtt nőttünk fel. Ez leginkább amúgy a reunion koncerten volt szembeötlő, mert ott azért azt az embertömeget látva én azt hittem, hogy telerakom a nadrágom.

És a kislemeznek hogyan szereztetek kiadót? Továbbá hogyan esett meg az, hogy a bakelit-kiadáson elírták az egyik dalcímet?

Zoli: Szalai Mike és Márkus Laci barátaim elmebetegek, ha zenéről van szó. Ők voltak a legnagyobb rajongói a zenekarnak, már a kezdetektől fogva. Mike azóta odavolt a zenekarért, mikor meglátott egy videót, ahogy a próbahelyen nyomjuk. Ezek olyan próbák voltak, mintha koncertek lettek volna, lementünk zenélni és mindenki megőrült. Mike és Laci felvetették, hogy csinálnak egy kiadót, mert ezt ki akarják adni bakeliten. A kiadónak végül Turnstile lett a neve, természetesen a Hot Water Music-dal után. 2000-ben egy német ismerősömnek megmutattam az anyagot, aki meghívott minket Mannheimbe játszani egy Pflingstfest nevű fesztiválra, ami mindig pünkösdkor volt, nem nagy fesztiválra kell gondolni, hanem egy 3-400 fős helyen egy kétnapos megakoncertre, ahol csak jó zenekarok játszottak. Ott ismerkedtem meg a Cataract-gitáros Simonnal, aki akkor azzal a Pat Federlivel csinált egy kiadót, aki ikonikus arc a svájci hardcore színtéren és anno az egyik legnagyobb európai hardcore ügynökség élén szervezett turnékat, többek között olyan bandáknak, mint a Trial, a Catharsis, a Morning Again, a Culture vagy a Grade. Patet korábbról ismertem már, mert csináltam ilyen-olyan koncerteket és megmutattam neki az anyagot a buszunkban. Simon odasétált és láttam, hogy csillogó szemmel nagyon érthetetlen svájci-németül beszélnek valamit, majd Simon odafordult hozzám és azt mondta, hogy „what the fuck”. Onnantól lett kiadónk a CD-re is. Sajnos a Natural High végül befuccsolt, de egy osztrák srác kiadta az Erdkampf nevű kiadójánál. A bakelit-változatra visszatérve, egy felcserélt tracklistet kapott a lemezgyár, vagy ők nézték el, már nem emlékszem, de a számsorrend helyesen volt a borítóban, illetve a labelen, de a lemezre lett rosszul nyomva, legalábbis az első nyomás során. Az is nagyon vicces volt, ahogy azok a lemezek bekerültek Magyarországra, ugyanis rettenet vámot kellett volna fizetni, így kiautóztunk Mike-kal, Lacival és az Underground Store-ból ismert Gézával Lodenicébe, a cseh vinilgyárba, hogy becsempésszünk 500 lemezt. Az egy legendás út volt, autókáztunk egy jó 12 órát. :D

És mi a helyzet az All Roads Lead To Rome-ban hallható témával, amit a Darkest Hour is „kölcsönvett magának (6:40)”? Gondolom, szembesítetted ezzel a srácokat, de erről mit érdemes tudnunk?

Zoli: Egyrészt ez a dolog azért nem bizonyított, másrészt hízelgő és nem felháborító az áthallás. Azt tudtuk, hogy Mike állandóan dúdolta az ominózus tapping-részt. Aztán abból gondoltuk, hogy hátha azért van, aztán ez nem derült ki. Viszont az én olvasatomban a Darkest Hournek mindent szabad. :)

Szalkai Tibi: Szerintem ez kamu, nem hinném, hogy Mike ilyesmire szorítkozna (hivatalos álláspont). Mondjuk jó pénzt fizetett érte a zsebembe… (nem hivatalos).

Fellegi Ádám: Nos igen. Erre van két sztorim. Amikor az Undyinggal voltunk európa turnén (már a BTS-sel), az egyik este programját úgy kezdtük, hogy „Hi, we’re Undying from North Carolina” és belecsaptunk az Echoes című legendás dalukba, amit az olvasók közül biztosan sokan ismernek (szerk.: ebben mi is reménykedünk – d.). Előtte persze a legnagyobb titokban egész délután gyakoroltuk a buszban, h ne égjünk nagyon nagyot. :-) Fantasztikus hatása volt, a srácok nem is tudták meglepetésükben, hogy mit csináljanak. Mivel ezzel a dallal nyitottak minden este, utána újra kellett kicsit gondolniuk az aznapi setlistet. :)

A másik pedig egy Alexei (Catharsis dobos) és köztem kialakult kis viccelődés, amikor a hosszú turnék során szinte betéve tudtuk egymás dobtémáit, és egy – egy tipikus téma annyira megtetszett neki is az enyéimből és fordítva, elkezdtük azt belepakolni a saját dalainkba. Természetesen a téma lejátszását cinkos mosoly/grimasz követte mindig. Aztán mikor egymástól függetlenül, meglepetésként fel is játszottuk azokat a split lemezre, akkor volt csak igazán vicces hangulat! :) Az egésszel csak azt akarom mondani, hogy barátok között ez tök oké, sőt hízelgő, egy fajta respekt kimutatása a „kortárs” zenészek, zenekarok között. Ez nyilván nem érvényes Vanilla Ice-ra és a Queenre,haha!

Ha már a Darkest Hournél tartunk, a saját nézőpontodból visszaemlékeznél az ominózus dinoszauruszjelmezed miértjére, valamint az ahhoz kapcsolódó estére? :)

Zoli: A Newborn az utolsó európai koncertjeit nyomta, ez két hétvége volt, a kettő között én meg bekértem magam a Darkest Hour buszába, hogy hadd menjek velük és ne kelljen hazamennem. Azalatt a pár nap alatt minden nap kellett stagedive-olnom, majd miután eljött a következő hétvége és szétváltunk azzal, hogy az Ieperfesten találkozunk. Az Ieperfestre a DH már ezzel a dinoszaurusz-jelmezzel állított be, hogy abban kell ugranom. Emlékszem, hogy mindenki sírt a röhögéstől és akkor ismerkedtem össze a Strike Anywhere-rel.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=VAS-YyCZR24

És a Catharsisszal közös turné keretein belül jutott el először Magyarországra Brianék bandája?

Zoli: Nem, a Catharsis addig már kétszer is járt nálunk, először 1997-ben, majd 1998-ban. Akkor barátkoztunk össze, akkor még a Burning Inside játszott velük mindkét alkalommal. 1999. decemberében játszottunk először közösen, és az akkor még csak hatnapos Balkán-turné alkalmával is nagyon jól éreztük magunkat együtt, utána jelentősen fel is gyorsult minden, jött a split és a közös turné ötlete, rákerültünk az Inside Front válogatására is.

Nem volt nehéz velük emberileg kijönni?

Zoli: Nem, egyáltalán nem. Csodabogarak voltak és nagyon kedvesek. Bár már annyira nem tartjuk a kapcsolatot, de ez egy életre szóló barátság. A mai napig a legszorosabb barátságot Alexei-vel ápoljuk, ha teheti, és Európában van, mindig meglátogat, de telefonon is szoktunk beszélni, ha már régóta nem tudjuk, hogy mi van a másikkal. Visszatérve a Catharsisra, elképesztő figurák voltak, különcök, mindenkinek megvolt a maga szeszélye, de elképesztően közvetlen, jószívű emberek. Ahogy már mondtam, egy életre szóló barátság született akkor. Akár a Newborn, akár én, mint Jakab Zoltán életének egy nagyon fontos állomása volt az a pár hét és az a sok kollaboráció, amit együtt töltöttünk el. Sokkal, de sokkal szegényebb lennék érzelmileg, értékrendemben és életre szóló élményekben, ha nem nyújtanak akkor segítő kezet. A Catharsis tagjai mutattak be minket a világnak és ezért örökre hálás leszek nekik, mert teljesen új kapukat nyitottak meg nekünk. Akkor még volt súlya annak, ha valaki tett egy ígéretet. Akartak split-lemezt, akartak közös turnét, megcsináltuk. Ma mindenki mond valami nagyot félrészegen, aztán két nap múlva már a másik nevére sem emlékszik.

Tibi: Marha jófejek voltak, és barátságosak. Egyszer-kétszer a gitáromon és erősítőmön játszott a gityósuk, mert tönkrement a sajátja. Nagyon alázatosan kezelték a helyzeteket, nem volt semmilyen sztárallűrjük, de nagy volt az elszántságuk és jó a szellemiségük!

Ádám: Szerelem volt első látásra, hallásra, minden szempontból. A Catharsis az egyik olyan banda, akik hihetetlenül nagy hatással voltak ránk. Mind zeneileg (szakadt anarcho-punkok, akik death metalt játszanak a hardcore színtéren), mind eszmeiségüket, ideológiájukat, mondanivalójukat tekintve. Emlékszem, a hathetes Európa-turnénkról én például azzal a szilárd elhatározással tértem haza, hogy létrehozom az első „hivatalos” magyar foglaltházat! :)

A legkedvesebb és legelvontabb figurák voltak, akikkel addig találkoztunk. A turnék a legnagyobb összhangban zajlottak le, soha semmi para nem volt, pedig nemegyszer kerültünk nehéz helyzetbe. Például megesett, hogy nem volt mit enni…és akkor ugye senkinek nem volt még bankkártyája, vagy saját pénze, amiből vehetett volna. Ilyenkor akinek volt még az előző állomásokról „megmentett” tenyérnyi száraz kenyere, vagy mogyoróvaja, azt szó nélkül osztotta meg a többiekkel.

Zoli: A Szalkainak volt bankkártyája, a Big arra rakta a pénzét, aztán Tibi hazarepült Angliából, mert aranyere volt, és Big ottmaradt a bankkártyával és aláírást kellett hamisítania. Egyszer Glasgow-ban valami arab közértes be is akarta húzni a kártyát, mert Big elfelejtette, hogy a kártya Tibié és aláírta, hogy Nagy Gábor. :-)

Ádám: Illetve emlékszem arra az estére, amikor határátlépési gondok miatt (akkor még volt ilyen) elszakadtunk egymástól pár órára. Amíg újra össze nem találkoztunk az aznap esti klubban, addig atyai/anyai aggodalommal telve számoltuk a perceket-órákat, találgattuk, vajon mi lehet a másikkal. Mikor mindenki befutott, hihetetlen boldogság sugárzott az arcokról. Vagy amikor a Szalkainak hazarepült a turné kellős közepén Angliából, ők egyből gitárt fogtak a kezükbe és elkezdték tanulni a dalainkat, hogy kisegítsenek. Ilyen volt a viszony. Testvéri.

És az ‘In Desperate után ezért nem akartatok nagylemezt csinálni, hanem előtérbe állítottátok a split lehetőségét? Volt akkoriban több dalotok is?

Zoli: Nem, szinte semmi egyéb dal nem volt. Logikus lépés lett volna, hogy nagylemezt készítünk, de amint szóba jött a split, tudtuk, hogy mit kell csinálni és ez be is jött. A zenekart hihetetlen mód bedobta a köztudatba a közös anyag, a világ minden tájára eljutott a Ready to Leave, Ready to Live. Dalötletek voltak, de azok tényleges formát jóval a splites dalok elkészülte után nyertek. Az első Idoru lemezen sok ilyen téma visszaköszön, illetve élőben már játszottunk egy dalt, amely az In the Shadow of Death névre hallgatott. A feloszlás után úgy gondoltam, hogy ezt a szöveget mindenképpen szeretném megtartani, így vittem magammal a BTS-be.

A split kiadását követően mely visszajelzések voltak olyanok (számodra fontos zenészektől, barátoktól), amelyekre a mai napig emlékszel, és meghatározó véleményként gondolsz vissza?

Zoli: Most biztos álszerénynek, vagy füllentésnek hat, de igazából fogalmam sincs. Azt tudom, hogy nagyon sokan szerették a split-lemezt, mi is nagyon boldogok voltunk vele. Az egyetlen éles emlékkép, ami ezzel az anyaggal kapcsolatos, hogy egy nap alatt kellett felénekelni a négy számot, és nagyon utáltam a felvételeket emiatt, mert nagyon gyakran hangszál-problémával küszködtem és elképesztően elfáradtam az egész folyamatban, annyira, hogy az anyagot meg sem bírtam hallgatni, egyszerűen túlságosan tele volt a fejem a dalokkal és gyűlöltem az anyagot. Aztán a keverés során kimentünk a stúdióba – visszahallgattam és nagyon megtetszett, olyan érzés volt, mint amikor egy kirakós utolsó, hiányzó darabjait rakod a helyére.

Tibi: A split lemezes „új” Newborn dalok eszeveszetetten össze lettek rakva. Nagyon sokat próbáltunk rá, meg is lett az eredménye. Imádtam (egyébként még ma is) az anyagot és nagyon büszke voltam (vagyok) rá! Ámbár azt kell mondjam, a közönség vélemény alkotására már akkor is jellemző volt a „régi jobb volt” tendencia. Emlékeim szerint sokan jöttek oda azzal, hogy jó-jó ez, de az előző kislemez az igazi. Mindezt annak dacára, hogy olyan technikai megoldások, olyan harmóniák és kompozíciók voltak hallgathatóak akkor 2001-ben a lemezen természetesen olyan hangzással, amit addig még nemigen hallhatott a hazai, de még a külföldi szubkultúrbeli zenei színtér sem.  Hát ezért küzd az ember fia??? :)

Ádám: Első és legfontosabb visszajelzés természetesen maga a lemez létrejötte volt. Az, hogy idejön egy amerikai banda és teljes őszinteséggel rajong a Newbornért.  20 éves hülyegyerekek voltunk és – minden nagyképűség nélkül – tisztában voltunk vele, hogy az amit ott, akkor csinálunk, az valami különleges. De akkoriban ez akkor is nagyon nehezen elképzelhető dolog volt, hogy egy ilyen egyesülés létrejöjjön. Gyakorlatilag egyébként negatív kritikát nem kaptunk. Mindenhol leesett állak fogadtak minket. Emlékszem az első Ieperfestre, amin játszottunk, a headliner zenekarok ott sorakoztak mind a színpad szélén és próbálták felfogni, hogy mégis mi a lófaszt csinál itt ez az 5 mezitlábas, nagyon rossz hangszereken, de hihetetlen energiával játszó gyerek valahonnan az isten háta mögül. Mondhatni, hogy a hatás elképesztő volt. Utána már mindenki tudta, hogy hol is van ez a Magyarország. :) Egyébként személy szerint engem SOHA nem érdekelt, hogy ki mit gondol, vagy kinek mennyire tetszik/nem tetszik az, amit csinálok. Ha én úgy éreztem, hogy ez tökéletes, ebből kihoztuk a maximumot, őszintén leszartam, ha valaki másnak nem ez volt a véleménye. A Newbornnal mondjuk ilyenre nem emlékszem (mármint negatív véleményre) egyáltalán, a BTS-nél már annál többre. Mondjuk annak nagyon örültem, hogy Japánba és Dél-Amerikába is eljutott ez az egész (akkor még internet nélkül ugye). Japánban hivatalosan is kiadásra került CD-n egy diszkográfia, míg a dél-amerikai verzióba asszem pont egy Ieper-bulin futottam bele. Ez persze bootleg volt, viszont fülig ért a szám és repestem a büszkeségtől, hogy kiadásra kerültünk ott is.

Talán ezen a felvételen használjátok leginkább a tiszta hangszíneteket Ádámmal, amiből énekdallamok is kialakultak: ez az első BTS albumot követően végleg megszűnt. Nem bírták a hangszálaid a megterhelést, vagy nem érezted fontosnak a tiszta éneket?

Zoli: Kétféleképpen is válaszút elé kerültem – egyszer unalmassá vált, hogy addigra már minden második zenekar ezt az énekeljünk-üvöltsünk kombót nyomta. A lényeg azonban, hogy ahhoz, hogy az én könyvemben jó legyen a saját produkcióm, nem akartam félig szarul üvölteni és borzasztó hamisan énekelni, vagy utóbbi témákat elmutyizni élőben. A stúdióban van autotune, tisztességesen ki lehet editálni, húzogatni, stb. a témákat, de csalásnak éreztem, plusz nem tartottam magam valami ultra nagy énekes-tehetségnek és úgy gondoltam, hogy akkor már inkább az üvöltős hangra érdemesebb rámenni, és azt erősíteni, ami úgy gondolom sikerült is.

És a split megjelenését követően nem is volt már indíttatásotok új dalokat írni? Milyen volt ekkoriban a zenekaron belüli hangulat?

Zoli: Ahogy azt már korábban említettem, utána elkezdtek íródni a dalok, amelyek egy része az Idoru debütalbumán kötött ki. Az indíttatás megvolt, minden más nem, nincs mit szépítgetni ezen, elviselhetetlen állapotok uralkodtak a zenekarban, amelynek két pólusa volt, az egyik én voltam, a másik Tibi.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=UyTiW7RgFqI

A Kettőnégy-interjúban meg is lett említve, hogy „az egók széthúzták a zenekart”, de ez akkor a dalíráson túl a koncerteken keresztül mindenhol megjelent?

Zoli: Szerintem mindenkinek akkora volt az arca, beleértve önmagamat is, hogy képtelen voltunk bármilyen belátással lenni a másik igényeire, problémáira. Nekem a hangszálaim gyakorlatilag teljesen készen voltak, ami azt jelentette, hogy minden koncerten, ha 2-3 dalt bírtam teljes intenzitással, utána meleg levegő jött ki, semmi más. Ebből állandó probléma lett később, veszekedések, vitatkozások, üvöltözések – közben Tibiék szerettek volna dallamosabb irányba menni, amibe én akkor sem lettem volna hajlandó belemenni, ha olyan hangom van, mint Téglás Zolinak, mert nekem ez nem erről szólt. Hanem sokkal inkább arról, hogy ebbe a zenekarba belepakoljuk a keserűségünket, az életünket és rászabadítjuk az emberekre élőben egy olyan rituálé keretein belül, ahol hatás-kölcsönhatás viszonyban egy energiabombát gyújtunk be. Ez persze most rettenetesen misztikusan hangzik, de ilyen érzés volt egy Newborn koncert. Elkezdted, kaptad a válaszreakciót, ekkor még jobban akartad nyomni, erre a közönség megint válaszolt – a végén meg úgy álltál ott, hogy megszabadultál minden bajodtól és legalább arra a 30-40 percre elfelejtetted, hogy mi fáj, hogy mi bánt, és arra fókuszáltál, hogy önmagad legyél, teljesen mindegy volt, hogy a környezeted, a világ körülötted, annak szűkebb (család-barátnő-barátok) vagy tágabb (mindenki más) vetülete mit/kit akar(t) belőled faragni, éppen mit akartak a torkodon lenyomni, milyen normáknak kellett megfelelni, hogyan akartak megalázni érzelmileg. A Newborn nálam egy ösztönös dolog volt, képtelen voltam elfogadni, hogy más számítóbbá akarja ezt tenni, még ha az én érdekem is az lett volna, hogy tanuljam meg kezelni a hangom és ne tegyem tönkre magamat. A feszültség így egyre csak nőtt és nőtt és nőtt, amit én úgy reagáltam le, hogy teljes mértékben ignoráltam a többieket, nem akartam próbálni, jóformán csak koncerteken találkozunk és a barátságunk is megsínylette az egészet. Ha akkor türelmesebb mindenki, most talán egy másik interjút csinálhatnánk, de ezen meg túlságosan is felesleges aggódni, mert úgy gondolom, hogy az életünk, az utódzenekaraink valahol egymás mellett haladva összerakták a hiányzó kirakóst, még ha a Newborn 2002-es vége a mai napig egy olyan törés mindannyiunk életében, amit bizonyos szinten senki sem dolgozott fel igazán. Aki mást mond, az hazudik. :)

Tibi: Voltak személyes ellentétek, hisz túl sok erős személyíségű karakterből állt a banda. Ez kitűnt itt-ott, turnébusz, próbák, néhol a színpadon is. De én úgy vélem, a banda feloszlása zenei meg nem értettségből, széthúzásból adódott. Semmivel nem törődtünk akkoriban csak azzal, hogy kielégítsük muzikális szükségleteinket, és ahogy ez lenni szokott, mindez nem tudott működni harmóniában. Rövidebbre fogva, a zene dallamosodni akart, az ének meg nem. Klasszikus sztori, semmi extra nincs a háttérben.

Ádám: Persze az egók is. Gondold el, hogy 20 évesen saját erődből ilyeneket csinálsz már, (míg a „kortársaid” még a lábukat sem tették ki a próbateremből, vagy valami lepukkant budapesti klubból), illetve nem csak hogy ilyeneket csinálsz, hanem EZT csinálod. Pont. Nincs karriered, nincs normális kapcsolatod, nincs pénzed. EZ van. Szerintem egyébként csak így lehet sikeres egy banda normál esetben. Ez rengeteg stresszhelyzetet okozott. Én a Szalkaival volt, hogy hónapokig nem is beszéltem például, csak lementem a próbaterembe, beütöttem a négyet és játszottunk. Utána pedig beültünk a turnébuszba és mentünk. Próbáltam teljes mértékben ignorálni. Zolival is volt sokszor ilyen, de asszem ez tök érthető és rengeteg banda működik így. Ezek mind mind megoldódtak aztán, ha már nem zenéltünk együtt. A Newborn végét az is jelentette, hogy a zene technikailag elkezdett olyan szintre nőni, amivel Zoli nem tudott és nem is akart lépést tartani. Hiába voltak zseniális szövegei, a hangját nem tudta és nem is akarta úgy használni, mint mi a hangszereinket. Ő ordítani szeretett volna, ami oda már nem volt elég. Ennyi. (Elég volt viszont a BTS-be, hehe, SOHA nem akartam, hogy ott esetleg tiszta hangokat énekeljen!) Én egyébként nagyon nagyon nem értettem egyet ezzel a döntéssel, rengeteg mindent kihozhattunk volna még a dologból (a kapuban volt a japán turné, stb…) illetve messze voltunk még attól, hogy a „csúcson” legyünk. A többieket ez nem érdekelte, illetve asszem nem értékelték eléggé Zoli egyéb munkáját, ők csak azt hallották, hogy ez így nem elég.

És mindezek tükrében a 2008-as, szomorú apropójú újjáalakulásra való felkészülés tudott enyhíteni az itt szerzett sebeken, vagy csak újra feltépte azokat?

Zoli: Szerintem valahol enyhítette a fájdalmat, viszont bizonyos szinten feltépett sebeket, ezt a többiektől kellene megkérdezned, hogy ki és hogyan reagálta le. Én őszintén mondom, engem valahol megnyugtatott a múlt szempontjából, de a mai napig elképesztő érzések kavarognak bennem, ha arra az estére gondolok. Először is, ha van igazság a földön, annak az estének SOHA nem szabadott volna megtörténnie, SOHA nem szabadott volna egy olyan világban élnünk, ahol a Newbornnak azért kell játszania, mert egy közeli barátunk súlyos beteg. A mai napig azzal kellene basztatnia Tominak, hogy „Zolikám, legyen már inkább megint Newborn”, én meg mondanám, hogy „á, dehogy”. Mivel beszéltünk erről az interjúról már egy ideje, a napokban átnéztem a Youtube-ot, megtaláltam a 2002-es búcsúkoncertet, a 2008-as reuniont és az utóbbit nem tudom úgy megnézni, hogy ne könnyeznék be rajta. Olyan szeretetet, energiát, törődést még soha nem éreztem egy koncerten sem. Egy időutazás volt, és a tökéletes koncert volt, pozitív feszültséggel teli este, szikrázott a levegő körülöttünk. Viszont a másodperc törtrésze alatt meg nem történtté tenném az egészet, ha Tomi a mai napig itt lehetne a Földön a szerettei között.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=SlNzhfqKDeI

Tibi: Én nagyon élveztem, semmilyen rossz érzéssel nem hatott rám, mivel teljesen lerendeztem, megértettem a régi időszakot. Marha jól elvoltam önmagammal, a zenei dolgaimmal, szóval mintegy plusz energiaforrásként ömlött az ölembe a dolog. Olyan volt ez, mikor az ember összejön egy régi párjával, akivel már lezárta a dolgokat, ismerik egymást, és arra a rövid időre csak a jót veszik ki az egészből. Azért azt hozzátenném, hogy annyira már rég remegett kezem-lábam, mint a koncert előtt, de valószínűleg ezzel minden tag így volt! :) Keveset tudtunk próbálni, és nagyon izgultunk, de amint elhangzott Fellegi első „négye” egyből tudtuk, éreztük mi a dolgunk, mit szeretünk!

Ádám: Nézd. Én bevallom férfiasan. Amikor először (sok év után) újra felraktam az egyik CD-t, hogy elkezdjem újratanulni a dalokat arra a bulira, elgurult a gyógyszer. Sírtam. Sírtam, mint egy kisgyerek. Aztán úgy maradt a CD, végighallgattam az egészet és nagyjából végig is sírtam. Szóval mondhatjuk, hogy sebeket tépett fel. De ezek olyan sebek voltak, amiket mindenkinek kívánok, akit szeretek. Újra átéltem ennek az egésznek a fantasztikumát. Azt, hogy pár kis tökös nekimegy a világnak, éhezik, fázik, szívét-lelkét felteszi egy lapra és odabassza az arcodba. Rossz hangszerekkel, rossz ruhákban, büdösen, koszosan, de kurva őszintén. És az akkori viszonyokhoz képest nagyon komoly produkcióval, főleg élőben. Elmondhatatlan érzés volt. Aztán maga a buli pedig… Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi volt a legjobb dolog, amit valaha csináltam/átéltem, amire a legbüszkébb vagyok, nos az Ez volt. És természetesen nem azért, mert a Newborn újra koncertezett egyet. Hanem azért, AMIÉRT a Newborn koncertezett egyet. Remélem ez érthető.

A Newbornt pedig ilyen formán le is zártátok? Csak azért kérdezem, mert Szalkai még manapság is gyakran egy-egy Newborn-gitártémával áll be az Idoru koncertjei előtt, és mindeközben felnőtt egy olyan nemzedék, aki akkor nem lehetett ott, de a Bridge To Solace színtérformáló erején keresztül nyitottá vált arra, ahonnan ez az új generációs közösség elindulhatott.

Zoli: Lezártuk. Ugyanakkor szerintem nem zárkózunk el attól, hogy legyen esetleg egyszer valamikor valamiért Newborn koncert – valahol ugyanez érvényes amúgy a BTS-re is -, de jelenleg ez egyáltalán nem téma. Klisé persze, sohase mondd, hogy soha, de nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik megtörténik valaha.

Tibi: Hát, én úgy fogalmaznék, hogy képbe raktuk, legalábbis ami engem illet. Viszont nagyon szívesen tolnék itt-ott a világban Newborn bulikat, nem sokat, inkább keveset, de nagyot. Miért is ne, ha igény van rá! Márpedig vélhetően lenne, és én biztosan nem zárkóznék el, sőt, már említettem ezt a többieknek is. Igazából Ádám az, aki a leginkább nem szeretne. Beszélgettem vele erről, én megértem az okait, de nagyon nem értek vele egyet. Dehát mit lehet tenni, szeretetre méltó, ámbár makacs volt mindig is! Sebaj, majd Alexei eldobolja… :) Szerintem kellene csinálni egy közvélemény-kutatást a dologgal kapcsolatban. Akarják-e az emberek hallani élőben a Newborn-számokat vagy nem!? Ez itt az igazán nagy kérdés, kéremszépen!

Ádám: Én a magam részéről lezártam. Nem hinném, hogy a Newbornnak valaha is színpadra kéne állnia. Nem látom az okát. Ha valamikor a jövőben komolyabban szeretnénk zenét csinálni, az részemről maximum a BTS-sel képzelhető el. De az is csak akkor, ha ne adj’ isten, lenne egy nagylemezre való témám és nem tudnék vele mit kezdeni és nagyon kikívánkozik. Ha ez bekövetkezik, biztos vagyok benne, hogy Zolinak lenne mit írnia hozzá! :)

Egyébként kik feleltek a Newborn-borítókért, és a ‘Desperate grafikáján tulajdonképpen mit is láthatunk?

Zoli: Gustav Klimtnek a Halottak menete című alkotását. Németh Szabival (ex-Dawncore, ex-Newborn gitáros) raktuk össze a borítót és egy könyvben találtunk rá, egyből megtetszett. A borító a mai napig aktuális, hiszen jelenleg az egész világ arra épül, hogy az átlagember agyatlanul, félholt állapotban, robotoljon, meneteljen, beskatulyázódjon minél kisebb, minél kényelmetlenebb dobozokba, miközben egy kiváltságos réteg pestisként söpör végig a világon, alapjaiban próbál megrendíteni, szétszakítani és megcsonkítani társadalmakat, a saját javait és érdekeit szem előtt tartva, mit sem törődve azzal, hogy kin, min, mikor és hogyan tapos át. Az átlagembernek ezzel szemben annyi választása van, hogy valamelyik felcímkézett szart lenyomja a saját torkán, beáll egy zászló alá és mondja a magáét, ahelyett, hogy feltenné a kérdést, hogy ki az igazi ellenség, és merre van a kiút ebből az egyre mélyülő szakadékból, melynek legalja az emberiség tömegsírja.

A borítókat amúgy mind más tervezte, az elsőn a virágot Leiner „Indy” Tamás barátunk rajzolta, ő a Burning Inside-ban gitározott anno, a maradékot nem tudom ki rakta össze, a többiek talán emlékeznek rá; a második borítót Szabival, a harmadikat pedig Vörös Andrással raktam össze.

Zárásképp pedig azt kérdezném, hogy nem látnál perspektívát egy ünnepi újrakiadásban, amely révén újra hozzáférhetővé tennétek a Newborn-életművet materiális formában?

Zoli: Szép dolog lenne, de nem hiszem, hogy jelenleg bárki financiális öngyilkosságot szeretne elkövetni, cserében csináltam egy hivatalos Newborn Facebook-oldalt, hogy legyen valamilyen digitális lenyomatunk, itt hamarosan meglepetéssel fogunk szolgálni.