2012. november 8.
2012. november 01. - reggel 06:19. Percre pontosan egy hete hunyt el Mitch Lucker, a deathcore színtér egyik, ha nem a legközkedveltebb zenekarának énekese. A Suicide Silence tíz éve jelent meg az extrém zenei palettán és ez alatt az idő alatt egy kis garázsból világszerte több millió rajongóval büszkélkedő csapattá nőtték ki magukat. A 2005-ben kiadott self-titled EP volt az, ami végre elindította őket az úton és az akkor még kritikusabb underground közeg egyből a szívébe is zárta őket, aminek egyik első számú oka teljesen egyértelmű módon Mitch Lucker markáns hanghordozása volt. A történet pedig innen már közismert: három nagylemez, megannyi világ körüli turné. Mindez idő alatt Mitch közben apa is lett, hiszen megszületett Kenadee nevű kislánya is feleségétől, Jolie-tól. Jómagam arra gondoltam, hogy mindamellett, hogy közzétesszük az egyik legutolsó hazai interjút mindenki elmeséli, hogy neki milyen kalandja volt Mitch-csel, mit adtak neki a hazai koncertek vagy bármit aminek örülne, ha ezt most olvasná. Így tettek barátai is mikor halálának estéjén virrasztottak (ld. alsó videó). Én személy szerint sose rajongtam a zenéjükért, de a koncertjeik és az alábbi telefonon véghezvitt beszélgetés egy olyan profi, kedves és jó kedélyű srác érzetét keltette bennem, ami ritka az olyan közkedvelt ikonoknál, mint amilyen ő is volt. Nyugodj békében, Mitch.
Miként emlékszel vissza a két budapesti koncertetekre, ugyanis én is ott voltam és bennem eszméletlen buliként maradt meg mindkét alkalom. Te emlékszel rájuk?
Hogy emlékszem-e? Tényleg eszméletlen buli volt mindkettő. A hely szinte tele volt és persze csordultig volt energiával is, így kifejezetten emlékezetes buli volt számomra mindkettő. Imádjuk Budapestet és bár mindkét turnéról nagyon kellemes emlékeim vannak, de nálatok volt talán mindkétszer a csúcspont. Köszönjük ezt.
Nagy öröm ezt hallani számomra, mi köszönjük. Milyen volt a legutóbbi lemezetek fogadtatása és esetleg íródnak-e már az új szerzemények?
Mi egy olyan zenekar vagyunk, akik folyamatosan alkotnak és nem egy adott periódus szól kifejezetten a dalszerzésről. Folyamatosan születnek az új témák, az új ötletek és ez most sincs másképp, szóval mondhatjuk, hogy igen, vannak már kész új dalok és alakulnak még újabb vázlatok. A The Black Crown pedig talán eddig a legsikeresebb lemezünk, melyet én sokkal inkább abból szűrtem le, hogy élőben mostanában mindig négy dalt játszunk róla és minden alkalommal, mintha erre lenne a legnagyobb megőrülés, mintha a koncertek csúcspontjai is ezek a dalok lennének. Ennél pedig nem nagyon van egyértelműbb visszajelzés.
Emlékszel esetleg arra a pontra, amikor rájöttél, hogy tehetséges vagy, abban, amit csinálsz?
A pontos idejét már nem is tudnám megmondani, mivel az elején nem is tudtam, hogy tényleg tehetség lakozik bennem e téren. Egész egyszerűen kipróbáltam magam és egyáltalán nem hangzott szörnyűnek, amit hallottam onnantól pedig napról napra csak edzettem magam, gyakoroltam, hogy jobb lehessek és, ha az ember nagyon szeretne valamit, akkor azt kellő kitartással képes elérni. Így volt ez velem is. Sokan kérdezik, de énektanárhoz például sosem jártam, viszont a koncertek előtt a bemelegítést máig nagyon fontosnak tartom.
Ha már itt tartunk esetleg meg tudnád nevezni az öt számodra legmeghatározóbb lemezt és azokat az énekeseket, akik nagy hatással voltak rád?
Utóbbiból megmondom őszintén túl sok is van, hogy csupán egyet kiválasszak, így ettől el is tekintenék, de a lemezekbe belegondolva, olyanok jutnak eszembe, mint a Chaos A.D. a Sepulturától, az Adrenaline a Deftones-tól, a Vulgar Display of Power a Panterától, a Korn debütlemeze és talán utolsóként a Slipknottól az Iowa.
Az imént említetted ugye a Korn első nagylemezét, mint az egyik legnagyobb hatásodat, így minden bizonnyal Jonathan Davis vendégszereplése a legutóbbi albumotokon egy igazi valóra vált álom lehetett számodra, nem?
Igazság szerint, de. (nevetés) Az egész úgy történhetett meg, hogy Amerikában több közös Suicide Silence és Korn koncert volt, aminek a révén megismerkedtünk és jóban lettünk, ami önmagában nagy élmény volt. Ennél már csak az ütött nagyobbat, amikor kiderült, hogy korábbról is ismer bennünket, ráadásul szereti a zenénket, innen pedig tényleg csak egy lépés volt, amikor önszántából feljött koncert közben a színpadra és közösen nyomtunk egy dalt. Később pedig próba szerencse alapon felkértük egy vendégszerepre (Witness The Addiction), amit pedig mindenki nagy örömére boldogan el is vállalt és úgy gondolom a végeredmény magáért beszél. A másik vendég pedig ugye Frank Mullen barátunk volt a Suffocation zenekarból, ami azért is volt egy izgalmas választás, mert így két teljesen más közegből érkezett énekest hallhattak a rajongóink egy lemezen belül, hiszen Frank brutális death metal kompatibilis hangja egészen elüt Jonathan dallamosabb tónusától és pont ez az egészben a szerethető és izgalmas.
Mielőtt felmész a színpadra milyen érzés szokott elfogni és mindez hogyan változik később?
Ha hiszed, ha nem én szinte minden koncert előtt nagyon izgulok. Nem is kedvelem túlzottan, ha a koncert előtt próbál velem valaki beszélgetni, mert az nálam mindig a felkészülésről szól. Egyfelől lelkileg, másfelől a hangszálaimat is be kell melegítenem, azonban abban a pillanatban, ahogy kilépek a közönség elé az idegesség elillan, megnyugszom és hiába néz adott esetben több ezer ember onnantól már minden rendben szokott menni és jó értelembe vett kényelem érzet árad szét bennem.
Mi számodra a legrosszabb és a legkedvesebb szokásod, illetve hogyan töltöd mindennapjaidat a turné ideje alatt, főleg, ha egyedül szeretnél lenni?
A legrosszabb és legkedvesebb szokásom ugyanaz, méghozzá az ivás még, ha többnyire csak sörről is van szó. (nevetés) Olyan pedig nincs, hogy egyedül szeretnék vagy tudnék lenni. A mi turnéinkon ez szinte lehetetlen, mert olyannyira folyton együtt vagyunk, hogy csak egy helyszín jut eszembe, ahova magányosan szoktam elmenni. Gondolom sejted, hogy mire gondolok. (nevetés)
Ha jól tudom van egy lányod, Kenadee Isis Lucker, így számomra megkerülhetetlen, hogy rákérdezzek, hogy ő például szereti a zenédet-e? Milyen játékokat szoktatok közösen játszani, mert azért valljuk be nem egy megszokott kép, ahogy Mitch Lucker éppen babázik illetve, hogy hány éves kortól engednéd meg, hogy bármit is tetováltasson magára?
Igen, jól tudod. Kenadee a lányom, aki egyébként saját elmondása szerint imádja a zenénket és mindig kiabál, hogy ő is úgy akar énekelni, mint apu. Egyébként gyakran megyünk hosszabb bicikli túrákra, illetve tanulunk gördeszkázni is, de bármilyen társasjátékban benne vagyok, amit éppen kitalál. Számomra nincs határ e tekintetben, hiszen ő a mindenem. A tetoválás kapcsán pedig egyszerű a válaszom, ugyanis úgy gondolom, hogy tizennyolc éves korától azt tesz, amit csak szeretne, onnantól felnőtt és már nem lesz kötelező érvényű az, amit mondok neki és úgy él, ahogy szeretne én támogatni fogom, hiszen ez a dolgom.
Ha lenne egy milliárd dollár a zsebedben mihez kezdenél vele?
Egyszerű. Vennék belőle egy szép házat a családomnak, sőt talán egy kocsit is, hozzá pedig mindent, amire a lányomnak szüksége lehet, míg a maradékot pedig megtakarítanám, hogy később, ha szüksége lesz a pénzre felhasználhassa azt az álmai megvalósításához. Egyébként nekem nem nagyon lenne szükségem semmire, mert jelen pillanatban maradéktalanul elégedett vagyok az életemmel, amiért hálás is vagyok. (nevetés)
Melyik volt életed első tetoválása és mikor varrattad fel?
Az első darabokat olyan tizenöt-tizenhat éves koromban szereztem meg. Ekkor került fel a lábszáramra ez a régi és aránylag méretes darab, de nem sokkal rá pedig már az ajkam belső részére is tetováltattam. Nem meglepő részemről a tetoválási mánia, hiszen annak idején egy tetováló szalonban dolgoztam és ott mindenki nyakig be volt varrva és én is tudtam már az elejétől kezdve, hogy nekem is erre van szükségem.
Van a testeden még tetoválásmentes terület?
Nem igazán. Az arcomon kívül ugye egyedül a hátam az, ami még szinte teljes egészében tetoválásmentes, de az is csak, azért, mert nem látom még a tükörben sem, így nem is nagyon érdekel. (nevetés)
Mesélj egy kicsit arról, hogy ki az a tetováló művész, aki a legtöbbet dolgozott rajtad és szeretnél-e esetleg más híres mester tűje alá is befeküdni?
Eddig szinte az összes létező tetoválásomat egy embernek köszönhetem és ez nem más, mint John Montgomery San Bernardinoból. Nem is tervezem, hogy más művészhez menjek. Benne száz százalékig megbízom, évek óta ismerjük egymást és nagyon tehetségesnek tartom. Számomra ő a legjobb és csak ajánlani tudom.
Melyik tetoválásod áll hozzád a legközelebb?
Egyértelműen a jobb karomon található, amelyet a lányom születésének más napján kezdtem el csináltatni. A kézfejemen a neve található, ami egy virág alakban végigvonul az egész karomon a vállamig. Nagyon sokat jelent ez számomra.
Mi a legextrémebb, amit eddig e tekintetben bevállaltál?
Szerintem az, hogy összevarrattam a köldökömet, ami valljuk be nem túl mindennapi gondolat. Így sokkal jobban néz ki és a tetoválások számára is több hely van a hasamon, de például szintén kevesen tudják, hogy miután felhagytam a straight edge életformával az öklömön található és ennek emléket állító jeleket fekete téglalapokkal fedettem be.
Az interjút Buzás Krisztián telefonon készítette a TAT2Max Magazin számára 2012 nyarán és az alábbi linkről tudjátok kézzel fogható példányban is beszerezni. Továbbá köszönet jár Vandan Zayanak, a magazin főszerkesztőjének. A tetoválásokkal kapcsolatos kérdések nyilván a megbízó magazin kérésére kaptak ennyire kiemelt helyet az interjúban. A kérésem már csak az, hogy mondd el Te is, ami elsőként eszedbe jut Mitch-ről!
