2023. március 23.
A belga Amenra mára a legismertebb és legelismertebb poszt-metal-zenekarok közé tartozik. 1999-es megalakulásuk óta hat nagylemezt, nem kevés EP-t és rengeteg splitet tettek le az asztalra, valamint 2005-ben megalapították a Church of Ra zenei kollektívát, amihez olyan együttesek tartoznak, mint az Oathbreaker, a Wiegedood, és a The Black Heart Rebellion. Az évek során rajongótáboruk rohamosan duzzadt, gyakran koncerteznek, és szerencsére mi sem szoktunk kimaradni az európai turnékból. Március 29-én ismét visszatérnek Budapestre, azon belül a Barba Negra vörös színpadára, ráadásul nem kisebb nevek társaságában, mint az Igorrr, a Der Weg Einer Freiheit és a Hangman’s Chair.
A közelgő koncert alkalmából volt szerencsénk interjút készíteni Tim De Gieter basszusgitárossal, aki 2020-ban vette át Levy Seynaeve helyét, így a legújabb, De Doorn névre keresztelt nagylemezen már őt hallhatjuk pengetni. A beszélgetés célja az volt, hogy az itthoni közönség kicsit jobban megismerje Timet, hiszen „az új srác a basszusfronton” rengeteg mindent csinál még, többek között a Doodseskader és a Predatory Void zenekarokban is. Lentebb ki is derül, hogy miért érdemes figyelni rá és mivel foglalkozik még.
Hogyan és mikor kezdtél el érdeklődni a zene iránt? Mindig volt konkrét elképzelésed, hogy mit szeretnél játszani, vagy a dolgok idővel alakultak maguktól?
Azt hiszem, az érdeklődés nagyon fiatalon kezdődött, talán négyévesen. Vannak fotók, amiken kisgyerekként apám fejhallgatójával hallgatok zenét, és ezek azon kevés élénk emlékek közé tartoznak, amelyek gyerekkoromból megmaradtak. Elkezdtem válogatáskazettákat készíteni, különböző műfajokat keverve, olyan dalokkal, amelyek érzelmileg vagy fizikailag hatással voltak rám, és lényegében azóta is ezen az úton járok.
Minden, amit csinálok, játszom vagy keresek a zenében, pusztán azon alapul, hogy olyan dolgokat keresek, amik kiváltanak belőlem valamit.
Van valaki, aki a leginkább inspirál, legyen az zenekar, zenész, vagy bárki? Egyfajta példakép?
Ez nagyon bénán fog hangzani, de igazából azok a zenészek inspirálnak a legjobban, akikkel jelenleg egy zenekarban játszom, és akik a köreimhez tartoznak. Éveken át mindig is felnéztem az Amenra srácokra, már évekkel azelőtt is, hogy csatlakoztam volna a bandához, és most, hogy játszhatok velük, folyamatos motivációt érzek arra, hogy önmagam lehető legjobb változatává váljak – emberként és zenészként egyaránt. Olyanok ők számomra, mint a bátyáim, akikre állandóan felnézek. Sigfried a Doodseskaderből az egyik legjobb és legízlésesebb dobos, akivel valaha volt alkalmam együtt játszani, és az egyik legcsodálatosabb ember, aki ezen a földön jár. Ő a másik felem. A Predatory Void pedig egy marék nevetségesen tehetséges emberből áll, akiket barátaimnak nevezhetek. Minden, amit teszek, értük teszem.
Sok különböző zenekarral dolgoztál már. Melyik stílus áll hozzád a legközelebb, melyikben érzed magad otthon a leginkább?
Alapvetően bármilyen stílusban. Mindaddig, amíg valami van annyira valóságos és kézzelfogható, hogy érzéseket váltson ki belőlem, amikor hallgatom. Szívesebben dolgoznék egy fülbemászó popdalon egy csúnya szakításról, mint valami betonkemény nótán, értelmetlen szövegekkel, amelyek öncélúan kemények, csak azért, hogy keménynek is tűnjenek.
Néhány éve vagy az Amenra basszusgitárosa, de az ismeretség régebbre nyúlik vissza. Hogy találtatok egymásra és mi volt az első közös munkátok?
Ők találtak rám. Régóta rajongójuk voltam, és egy nap Colin [H. van Eeckhout, énekes] váratlanul küldött nekem egy üzenetet, amiben csak annyi állt: „Beszélnünk kell.” Elég sok furcsa dolgot csináltam akkoriban, szóval nagyon meglepődtem, de találkoztunk, és azt hiszem, egész este telebeszéltem a fülét. Felvettem néhány éneksávot Colinnak egy közös albumra az Empusae-vel, aztán pár hónappal később az Amenrának volt egy koncertje, amin Levy nem tudott részt venni, és megkértek, hogy ugorjak be. Próbáltunk néhányszor, és az a buli (a norvégiai Kristiansandban) volt az első közös fellépésünk.
Több bandában is játszol, például a kéttagú Doodseskaderben, ahol rajtad kívül Sigfried Burroughs is vokálozik, illetve ő a dobos is. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan indult ez a projekt?
Közel húsz éve vagyunk barátok, és fiatalkorunkban az első zenekaraink egy csomó koncerten játszottak együtt. Mióta ismerem, nagy rajongója vagyok Sigfriednek és mindennek, amit kiadott. Sokszor mondogattuk, hogy egy napon lesz egy saját zenekarunk, de vártuk a megfelelő időt. Két éve egyszer átjött hozzám, elmondta, hogy apa lesz, és a világban akkor zajló események miatt volt némi szabadideje, ahogy nekem is. Úgy éreztem, az életünkben minden ehhez a ponthoz vezetett, szóval kiböktem, hogy akkor itt az ideje megcsinálni azt a bandát. Öt perccel később gondolkodás nélkül kijelentettem: „Doodseskader lesz a neve, és jövő héten rögzítjük a debütlemezünket.” Azóta vissza se néztünk.
A Doodseskader tavaly novemberben adta ki az első nagylemezét, a Year One-t. Itt Magyarországon sajnos nagyon kevesen ismerik. Milyen volt az album fogadtatása otthon és nemzetközileg?
Őszintén szólva nagyon jó! Úgy tűnik, az emberek őszintén el vannak ragadtatva, és a koncertek, amiket azóta adtunk, nagyszerűek voltak. Leírhatatlan érzés látni, hogy az emberek mennyire át tudják érezni, amit csinálunk és amit beleteszünk a zenébe. Egyelőre Belgiumra és Hollandiára koncentrálunk, de nyugi, eljövünk a világ többi részéért is. Már fel is vettünk egy rakás lemezt és lemezen kívüli dalt, amelyeket ki is fogunk adni, csak szeretnénk a lehető legjobban átgondolni ennek a menetét. Ha eljövünk Magyarországért, az emberek tudni fogják. Még alig kezdtük el, és addig folytatjuk, amíg nem lesz minden 45.
[Az „until all is 45” a zenekar egyik mottója, a szám pedig az ABC negyedik és ötödik betűjének felel meg: D és E, mint Doodseskader. – a szerk.]
A dalszövegek középpontjában sötét témák állnak, haragot és keserűséget közvetítenek. Honnan jönnek ezek a szövegek?
Sigfriednek és nekem nem volt a legkönnyebb életünk. Elég instabil környezetben nőttünk fel. Egyik dolog gyorsan a másikhoz vezet, és mielőtt észrevennéd, beleragadsz valamibe, amiből nem igazán van visszaút, még akkor sem, ha már „vége”. A Doodseskader lehetővé tette, hogy hallassam a hangom, és részben levette rólam azt a hatalmas szégyent, amit a küzdelmeim miatt viselek. Az elmúlt két évtizedben állandó háborúban álltam a mentális egészségemmel és magammal, mint emberrel, és még mindig próbálok valamiféle enyhülést találni. Amikor megalapítottuk a zenekart, arra ösztönöztük egymást, hogy a lehető legőszintébbek legyünk, és olyan dolgokról írjunk, amiket nagyon kényelmetlen volt megosztani másokkal. Lehet, hogy a dalszövegek dühösek és keserűek, ugyanakkor úgy érzem, ez a legjobb lehetőségem arra, hogy azzá az emberré váljak, akinek lennem kell, és végre megbékéljek azzal a szartengerrel, amiben úszom, amióta az eszemet tudom.
A nemrég alakult Predatory Void csapatát is erősíted, ami egészen más stílust képvisel, mint a Doodseskader, inkább az Amenrára emlékeztet. Hogy kerültél ebbe a projektbe? Nehezebb volt egy ilyen zenekarral együtt dolgozni? Mire számíthatunk a bemutatkozó lemeztől?
Lennart [Bossu, gitáros, aki az Amenrában is játszik] szólt, hogy nemrég új bandát alapított, amire azonnal felkaptam a fejem, nagy Oathbreaker-rajongó vagyok, és szeretek vele játszani az Amenrában. Egyszer Lina (a PV énekese) másik bandájának, a Cross Bringernek segítettem éneket felvenni, és annyira tetszett, hogy írtam erről egy üzenetet Lennartnak, aki aztán közölte, hogy Lina lesz ennek az új bandájának a frontembere. Ez az egész túl jól hangzott, ezért megkérdeztem, van-e már basszusgitárosuk, és valahogy onnan indultak be a dolgok.
Egy zenekarral dolgozni sosem igazán nehéz – mindennek megvannak a maga kihívásai, de vannak az életben sokkal nehezebb dolgok is, mint egy zenekarban lenni vagy együtt dolgozni valakivel. A debütlemezünkön mindenből van egy kicsi. Gazdag tiszta dallamok, súlyos riffelések, mocskos, mégis letisztult, és teljesen egyedi hangulata van. Mindenkinek ajánlom, hogy április 20-án hallgassa meg!
A három aktív zenekarod közül melyik áll hozzád a legközelebb, melyik az, amelyikbe a legtöbbet tudod adni magadból?
Kicsit nehéz összehasonlítani; számomra ezek mind a személyem különböző aspektusait képviselik. A Doodseskader nyilvánvalóan az én szócsövem, többet mutat meg belőlem és a „magánéletemből”, így az ember testközelből kap egy személyes képet arról, hogy ki, vagy mi vagyok. Az Amenra egy teljesen más dolog, az számomra egy olyan hely, ahol kapcsolatba léphetek négy emberrel, akiket a legjobban szeretek. Rengeteg érzést teszek bele, néha úgy, hogy valami dallamosabbat vagy disszonánsabbat, súlyosabbat játszok, mint a gitárok, pusztán attól függően, hogy aznap milyen a hangulatom. Ez egy nagyon fizikai és zsigeri dolog számomra. A Predatory Voidhoz is hasonlóan állok hozzá. A riffek például néha hihetetlenül gyorsak, de a basszus tudatosan lemarad és lassú témákat játszik. Ezen keresztül próbálom megtalálni a módját annak, hogy a basszusgitárral közvetítsem, ahogyan épp érzem magam. Nehéz és kimért.
Tudatosan törekszem arra, hogy mindig mindenbe a lehető legtöbbet adjam bele magamból, hogy ha egy nap már nem leszek itt, és valaki meghallgatja a diszkográfiámat, akkor az lásson engem, az igazi énemet, amit megtartok magamnak. Szeretném azt hinni, hogy ha az összes projektemet összerakjuk egy prizmává, akkor ez megvalósulhat.
A zenélésen kívül bűvölöd is magát a zenét, felvételeket rögzítesz és keversz a Much Luv Studióban. Az utóbbi évek megpróbáltatásai megtették itt is a negatív hatásukat? Hogy megy manapság a stúdió? Meg lehet élni belőle? Dolgozol éppen valakivel, vagy inkább a saját zenéidre fókuszálsz?
Igen, határozottan volt egy észrevehető hatás. Igazából sosem volt könnyű, de az elmúlt két év eléggé feljebb vitte a nehézségi szintet. Sokszor találtam magam szar helyzetben, és már hozzászoktam, hogy ne hagyjam, hogy bármi az utamba álljon vagy befolyásolja a jövőmet, ezért úgy döntöttem, hogy még keményebben fogok dolgozni, és a rendelkezésemre álló extra szabadidőt a stúdió bővítésére és a mesterségem továbbfejlesztésére fordítom. A stúdió most remekül megy. Évente kiválasztok néhány projektet, amiken dolgozom, olyan dalokat vagy előadókat, amelyeknél tényleg úgy érzem, hogy a furcsaságaimat hozzátéve jobb lehet a végeredmény. Éppen most fejeztem be egy mixtape-et egy feltörekvő belga női rappernek, és a negyedik Doodseskader-lemezen dolgozom.
Ha nem tévedek, az idei lesz a második látogatásod Budapesten – mindkétszer az Amenrával. Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer a Predatory Voiddal és a Doodseskaderrel is felléptek a városban?
Abszolút! Legutóbb szerettem Budapestet – kedves emlékeket őrzök arról a koncertről, haha. Szóval nagyon várom, hogy visszatérhessek, és ha valamelyik másik bandám megkapja a lehetőséget, hogy itt koncertezzen, szívesen élünk vele!!
Mint a belga underground ismert arca, milyennek látod az ottani színteret? Van-e fejlődés, új irányok, kísérletezések?
Haha, nem tudom, hogy prominens személy vagyok-e! Belgiumban nagyon szerencsések vagyunk, hogy igencsak virágzó zenei szcénánk van, ami hihetetlenül sokszínű, és tele van érdekes új előadókkal, számos különböző műfajon és műfajkeresztezésen keresztül. Tavaly óta újra feltörőben vannak a súlyosabb zenék, és nagyon kíváncsi vagyok, hová vezet mindez. Itt minden sarkon van újítás, simán előfordulhat, hogy elmész valami 50 fős helyre, és valami annyira experimentális dolgot látsz, mint még soha életedben.
Szerinted melyek azok a tehetséges belga zenekarok, amelyek sokkal több figyelmet érdemelnének?
Hú, ez egy hosszú lista lenne… Meltheads, Movu Lango, Kleine Crack, Jay MNG, Waltur, Ades és még naaaaaggyon sokan mások.
Volt mostanában izgalmas zenei felfedezésed? Legyen szó akár egy új kiadványról, vagy bármiről, ami eddig elment melletted.
A Monster Florence-től a Master System [című lemez], az egy valóságos kincs.
Utolsó kérdés: mi volt a legjobb koncertélményed mint előadó és mint a közönség tagja?
Az első koncert, amit nézőként láttam, egy Deftones-koncert volt 2003-ban az A Perfect Circle-lel és a The Revolution Smile-lal. Soha nem felejtem el, részben a lineup miatt, részben pedig azért, mert ez volt a legelső bulim. Alighanem ez a legkedvesebb élményem.
Előadóként pedig úgy érzem, mindig a legutóbbi a legkedvesebb. Mindig megszakad a szívem, amikor vége, és csak a vágyakozás marad a folytatás iránt, egészen a következő koncertig.
Fotók: Amenra / Doodseskader facebook / Much Luv Studio fb
