“Szándékosan nincs B-tervem” – interjú Grindesignnal

Borbás Róbert példaértékű agyszüleménye, a Grindesign (és azzal együtt a Grindrise) nem csupán köznevesült az elmúlt másfél évben, hanem a zenei grafikusvilág egyik legjobban csengő brandjévé nőhette ki magát, hiszen Robi rajzainak összetettsége, szín- és tónuskezelésének baljós kicsengése, valamint az egyes képek hangulata szájról szájra, így menedzsmentről menedzsmentre jártak, aminek eredményeképp a The Sharon Tate dobosa a kurrens metalszíntér legnagyobb alakjainak készíthetett és készíthet most is pólókat, gyakorlatilag ki sem látva a megrendelésekből, megkeresésekből. Erre pedig mi is büszkék lehetünk, hiszen az egyes zenekarok épp annyira elégedettek Robi rajzaival, mint a rajongók, akik máris Dan Mumford és Godmachine mellett kezdték a végtelenül szerény és alázatos miskolci srácot. Pénteken a hatodik Grindrise Fest azonban új fordulópont lesz a Grindesign működésében, hiszen első alkalommal tekinthetünk meg egy kiállítást Robi rajzaiból, aki ezt megelőzően - természetesen ingyenes részvétel és megtekintés mellett - a megjelentek szeme előtt festeni is fog egy képet, és mindezt Pándi Balázs fogja megnyitni, kommentálni. És hogy mégis hogyan jutott el ide a kitartás és az önbeteljesítés új példaképe? Erre kerestük a választ az alábbi interjúban, ahol a designrészletekre kattintva a teljes rajzokat is megcsodálhatjátok.

“Itt a zenekar merch- és turnémenedzsementje keresett meg. Gyakorlatilag mielőtt még igent mondtam volna a munkára, már meg is osztották a fanpage-emet a Facebookon, így még jobb volt elkezdeni a melót, hisz’ mire elkezdtem, már sok ezer rajongójuk írt az oldalra, hogy mennyire várják a pólómintát. :) Ebből készült is egy speed painting process video, ami hamarosan látható lesz! A minta a jelenlegi is tartó amerikai turnéjukon kapható.”  All That Remains

Először is kezdjük a legelején: hogyan emlékszel vissza az iskolai rajzórákra? Volt-e gyermekkorodban valaki, aki a művészi pálya felé terelt, netán inspirált?

Kezdjük az ovitól. Lényegében már ott is úgy nézett ki egy napom, hogy reggeli a pajtásokkal, dömpergurigatás, de csak csínyján, aztán rajz, rajz, rajz, persze ez otthon folytatódott. Ez némiképp abbamaradt középsulis koromra, de kb. a gimi második osztálya körül újra elkezdtem komolyan rajzolni, külön rajzórákat vettem, aztán megpróbálkoztam a MOME-val animáció szakon, ami be is jött (nagy szerencsémre). Viszont utolsó (diploma)évben már nem vonzott annyira az animáció, ezt sajnos utólag kellett bevallanom magamnak. Így úgy döntöttem, szerencsét próbálok és elkezdek a grafikával foglalkozni,vagy legalábbis bandáknak póló illusztrációkat készíteni. Ami inspirált? Hm, a tömérdek mennyiségű képregény és rajzfilm,akkor még jó volt a Cartoon Network, hehe.

Kimaradt, vagy te is átestél a Boris Vallejo korszakon?

Igen, kimaradt. Látványos,szépen megfestett képek, de na, a „Conan, a barbár meztelen nőkkel”-ből is megárt a sok! Giccs – számomra.

A zenei ízlésed párhuzamosan alakult ki a rajzstílusoddal, vagy egyikből következett a másik?

Korábban kezdtem el rajzolni, mint metalt, hardcore-t hallgatni, de mindig is a gitárzene híve voltam. Persze azóta ez változott sokat, mindenevő vagyok, de leginkább a nagyon súlyos, vagy épp a nagyon kellemes, izgalmas zenéket szeretem. Érdekes, mert mára már az van, hogy a 70%-át nem is hallgatom azoknak a zenekaroknak, akiknek épp már dolgoztam. Így néha nehéz is azonosulni az adott melóval (lásd GWAR, bár az épp egy nagy móka volt számomra).

“Az impericon.de keresett meg először, majd személyes e-maileket is váltottunk a zenekarral. Szabad kezet adtak, és gyakorlatilag elsőre elfogadták a mintát, csak a színekben kértek némi változtatást.” Caliban

Mi volt az első „fizetős” munkád, hogy emlékszel vissza az akkori munkafolyamatra?

Ez egy nagyon jó kérdés. Mindenképp magyar zenekar volt! Ha jól emlékszem, a Slytract zenekar első lemezének az artworkje. Sokat tanultam azzal a projekttel, pl. hogy hogyan adjak le úgy nyomdába anyagot, hogy a kiadó ne kapjon szívrohamot, mert nyomtathatatlan az alapanyag. A munkafolyamat gördülékeny volt, Tamással, a zenekar dobosával konzultáltunk szinte végig, aki jóbarátom és anno évfolyamtársam volt.

Ha már évfolyam, úgy tudom, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumba jártál, ami kissé különösen hangozhat a munkáidat elnézve. Mesélnél erről a kontrasztról?

Nos, igen,valóban furának tűnhet mindenki számára. Nyolc évig jártam a Fényibe, és büszkén kijelenthetem, egy percét sem bántam meg. Rengeteg pozítív dolgot köszönhet annak az iskolának. A sok-sok tanulmányi útból származó élményem túl az önfegyelem az, amit sikerült valamennyire megtanulnom. Az elszántságom nagy része is biztosan innen gyökeredzik. Az, hogy a Katolikus Egyházról, mint intézményről mit gondolok, az már más kérdés. Beszélgettem erről sokat még anno az ott tanító, nevelő papokkal, szerzetesekkel. Sok szempontból egy képmutató, erőltetett dolognak tartom azt, ami mondjuk a templomokban vagy közösségekben folyik. Számomra a vallás sokkal inkább magánügy, mintsem közösségi dolog. Tudom, ez igen paradox módon hangzik, de sajnos nekem az “egymás kezét fogjuk és imádkozunk”-dolog sosem volt a kedvencem. A vallás legyen magánügy. Ebből kifolyólag az okkultista szimbólumokat sosem úgy rajzoltam vagy használtam, hogy az az én döntésem lett volna, javarészt a zenekarok kérik ezeket. :)

Mikor döntöttél úgy, hogy megpróbálsz a rajzolásból megélni, és mennyire volt szerinted kockázatos ez a lépés? Volt/van B-terv?

Egész pontosan az egyetem harmadik évében, körülbelül 2 éve. Kockázatos volt-e?  Természetesen. De aztán egyik dolog követte a másikat, így hál’ Istennek nem kellett megtapasztalnom az uborkaszezont még soha. Szándékosan nincs B-tervem, szeretném ezt csinálni, amíg csak lehet.

“A budapesti koncertjükön beszélgettem az énekessel, Liam Cormierrel, majd egy e-mailváltás után el is készült a minta, és a legutóbbi kanadai turnéjukon már használták is azt.” Cancer Bats

Az utóbbi időben olyan zenekarokkal dolgoztál, mint a Killswitch Engage, az As I Lay Dying, a Blind Witness, a Caliban, stb., ugyanakkor rajzoltál  a Till We Dropnak, és készítettél klipet a Quimby-nek is. Mennyire nehéz stílust váltani egyik projektről a másikra?

A legkeményebb dió a Till We Drop volt, egy dolog könnyítette meg a projektet, az hogy jól ismerem a bandát. Jó gyerekek, sokat lógtam együtt pár taggal közülük, egy a próbaterem, stb. A Quimbys történet még az átmeneti intervallumban történt: csak egy hónap volt a gyártásra, ha van ősz hajszálam, az csakis a Quimby-klip miatt van. Persze ettől még jó szájízzel gondolok vissza rá, és magam is hangosan nevetek fel visszanézve a klipet.

Ha már felmerültek a klipek, akkor mesélhetnél egyik kedvencünk, a marionette ID klipjéről is. Mennyire volt nehéz egy ennyire hangulatközpontú zenéhez képi anyagot alkotni?

A lehető legkellemesebb meló, amit valaha is készítettünk. Azért írok többes számban, mert a barátnőmmel közösen álmodtuk meg a videót, aki többek közt az indie-pop körökben ismert EZ Basic zenekar Motorik Erik klipjét is készítette. Ákosék gyakorlatilag 100%-os szabadkezet adtak, így az egész klip a zene hangulatához idomul, és egy nagy vizuális improvizálás és kísérletezés volt az egész. A lehető legjobb, amiről egy grafikus vagy animációs tervező álmodhat.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=mmiZGmw8HGo

Melyiket kedveled jobban, ha teljesen szabad kezet kapsz, vagy ha megkönnyítik némi irányadással a „mit rajzoljak?” kérdéskört?

Ez változó, ha a zenekar rendelkezik már kiforrott profillal, a szabadkéz egyszerűbb, de mindig ott a rizikófaktor: “mi van ha a bandának mégsem jó?”. Ilyenkor csak vázlatokat küldök, és megvárom a reakciókat. Érdekes, de szinte mindig majdnem kész produktumot szoktam továbbítani elfogadásra, de ilyen esetekben nem. Legjobb példa rá a minapi Born Of Osiris-design, amit készítettem. Megkerestek, és mondták, csináljak, amit szeretnék, de legyen köze a bandához. A név alapján különböző egyiptomi mitológiából vett szimbólumokat kevertem össze saját szájízzel. Na ennek a vége egy nagy “DENY” lett: „Make some more spacey stuff” – elég tág fogalom. Úgyhogy jelenleg próbálok valami ilyesmit kreálni a srácoknak.

“Ez egy előre elkészített minta volt, és én kerestem meg a menedzsmentet. Sok heti várakozás után érkezett is a válasz, hogy a zenekar szeretné a mintát. Persze iszonyatosan örültem. Az egész történet csúcspontja az volt, hogy pár héttel később maga Oli keresett meg a bandából, és egy másik mintával együtt kérték ezt a designt is.” Bring Me The Horizon

Leírnád, hogy hogyan is zajlik nálad egy design elkészítése attól a perctől, hogy mindent megbeszéltetek a megrendelővel?

Amikor megállapodtunk, mi a koncepció, egy részletes „vázlatot” küldök a bandának. Ha ez rendben van, kiszínezem, de van, hogy már színes verziót kapnak. Csinálok 2-3 változatot, nem túl sokat, mert hajlamosak elhúzni az időt a választással, aztán a  megállapodáshoz hűen, amint rendezve van minden, megkapják a fájlokat, és irány a pólónyomó műhely!

Az alkotói válság, gondolom, számodra sem ismeretlen fogalom. Mi volt eddig a legnehezebben megszületett munkád?

Most van egy, az ausztrál Far West Battlefrontnak. Nagyon nehezn megy sajnos, pedig jó a koncepciójuk, csak nehéz elkapni a hangulatot, amit kértek. A már meglévő munkáimból, hmmm, megmondom őszintén, nem nagyon tudok említeni ilyet.

Van-e olyan banda, akiket még nem húzhattál ki azon zenekarok közül, akikkel leginkább szerettél volna dolgozni?

Természetesen! Van a lehetetlen kategória: Mastodon, Norma Jean, és társaik. És van még pár, mint a Job For A Cowboy, TBDM (nagyon nagy kedvenceim), The Chariot, Stray From The Path, stb., a lista majdnem végtelen. Ilyet persze nem is mondok, hogy a #1 favoritomnak, a Converge-nek ha dolgozhatnék, az lenne a mennyország, de nyilván ez lehetetlen.

“Phil Sgrosso keresett meg, a zenekar dalszerző gitárosa. A lehető legközvetlenebb és legjobb levelezések mentek végbe a design elkészítése alatt. A mai napig beszélgetünk, és folytatólagos lesz a munka a zenekarral. Phil minden egyes mintát részletesen leírt, mit hogyan szeretne, így itt is egyszerű és izgalmas volt az együttműködés.” As I Lay Dying

Úgy tűnik, hogy a metalvilág nagyjainak „meghódítása” után is folyamatosan keresed a kihívásokat. Mesélnél a Body Suit Projectről?

Igen, mindenképp szeretném bővíteni a profilomat. Szeretnék könyveket illusztrálni, képregény borítókat (vagy magát a képregényt) rajzolni, festeni, stb. A The Body Suit Project Pongor Sanyi jóbarátom és kvázi példaképem fejéből pattant ki. Egy nyári sörözés mellett megkért, hogy én is fessek párat a kiadványba. Röviden egy olyan könyvről van szó, amiben a tetováló szakma nagyjai fognak publikálni, így még nagyobb megtiszteltetés, hogy nem tetkósként engem is felkért, hogy csináljak valamit a kiadványba, valamint tervezzem meg a borítót. A tetoválás egyébként sem áll tőlem távol, de sajnos idő híján sosem tudtam mélyebben elmerülni a témában – gyakorlati szinten.

Másik nagy terved pedig a Grindrise fesztivál hatodik felvonása, ahol játszani is fogsz, kiállításod is lesz, valamint élőben fogsz majd festeni. Mesélnél ezekről?

Ez a Grindrise Fest, ha szabad mondani, az álomfesztivál számomra. Aznap lesz a banda EP-bemutatója, gyerekkori kedvenc zenekarom, a Darkest Hour előtt lesz lehetőségem játszani, valamint életem első komolyabb kiállítása és „art show”-ja lesz egy este alatt. Azt hiszem, nem is kívánhatnék többet! A kiállításról mesélnék pár szót: körülbelül 20 munkám lesz majd kiállítva, ezeknek nagyrésze még nem látott festmény, amiket direkt erre az eseményre készitek. A többi az eddigi munkáimból egy válogatott anyag amikre a legbüszkébb vagyok, függetlenül attól, mekkora zenekarnak, vagy épp mikor készült. Az élőfestésen pedig egy másfél méteres vásznat szeretnék majd telepingálni. Az egész eseményt megkoronázza majd Mr. Pándi Balázs, aki megígérte, hogy egy igen exkluzív nyitó beszéddel fogadja majd a nagyérdeműt.

“Szintén a legutóbbi budapesti koncertjükön dumáltam a “srácokkal”, jó barátom, Jakab Zoli mutatott be nekik, és első perctől izgatottak voltak, mit készítek majd nekik. Hál’ Istennek elégedettek voltak ők is, és nagyon jól keltek a pólók a webstore-okból is, valamint az Atticus által támogatott turnéjukon is. Nagyon kedvesek számomra ezek a designok, hisz egy örök kedvenc zenekarról van szó.” Darkest Hour

Ha már szóba jött: dobolsz a The Sharon Tate-ben. Mindig tudsz időt szakítani a zenélésre a munkád mellett?

Igyekszem! Régen ez problémásabb volt, mára viszont a TST elszántabb, mint valaha, és ez kihat mindenkire, így rám is. Sokszor borzasztóan nehéz a meló, a banda és a magánélet egyszerre. Főleg az a nagy hibám, hogy bár imádom a bandát, sajnos hajlamos vagyok a zenekaros grafikai teendőket utoljára hagyni, ez szokott némi csúszást produkálni, ilyenkor van az, hogy a pólónyomótól esek be épp az adott koncertre. Ezt próbálom valahogy korrigálni, de azt hiszem, a közeljövőben ebből nem lesz probléma.

Ennyi elfoglaltság mellett szoktál néha önmagad szórakoztatására is rajzolni, vagy arra már nem jut idő?

Ez a kiállítás most épp olyan. A lehető legszórakoztatóbb dolog számomra festeni, közben lemezeket hallgatni és nem a monitor előtt görnyedni. Firkálgatásra jut legfőképp időm, de sajnos nem tudnék egy füzetet megtölteni a skicceimmel, amiket csak úgy szabadidőmben csinálok.

Amellett, hogy dolgozol, folyamatos a Facebookos jelenléted is, nem hagyod unatkozni a lájkolóidat. Mennyire foglalkoztat az, hogy már egy kisebb várost meg lehetne tölteni velük?

Számomra hihetetlen. A zenekarok segítsége nagyban hozzájárul, hogy bőven 12 ezer “follower”-em van, de a legnagyszerűbb, hogy folyamatosak a visszajelzések, kommentek, levelek, és persze a felkérések. A legszebb, hogy ez a szám folyamatosan csak nő. A lehető legelképesztőbb érzés, mikor egy munkádat ezrek látják szerte a világon. Ezért is állandó a jelenlét Facebookon, mert szeretnék minél több melót, projektet megosztani az emberekkel, hisz’ úgy fest, mindig kaphatóak rájuk.

“Ez valószínüleg a legviccesebb koncepció, amit valaha kaptam. Röviden ennyi volt az instrukció: “This machine kills hipsters! Go wild and do what come into your mind, kill the shit out of that fuckin’ hipster!” – szóval no comment! Imádtam rajzolni!” War From A Harlot’s Mouth

Végezetül pedig egy kötelező kör: mutatnál három olyan borítót, amit nem tudsz megunni, illetve három olyat, amitől leginkább sírva fakadnál?

Amit nem tudok megunni:

Converge – Jane Doe (Jacob Bannon)
Baroness – Blue Record (John Dyer Baizley)
The Hope Conspiracy – Death Knows Your Name (Aaron Horkey)

Amitől sírva fakadnék:

Cannibal Corpse – Kill (vér, halál, megdöglesz, csak röviden,tömören: borzasztó)
Emmure – Speaker of the Dead (a zenekartól is sírva tudnék néha fakadni)
Manowar – Into Glory Ride (ha sokáig nézed, szerintem tuti impotens leszel)

Találkozzunk pénteken a Dürer Kertben.