Isten Háta Mögött – interjú a zenekarral

Bár szeretett-imádott Nagymamám is azt tanította még tojáshéjasabb koromban, hogy „magyar ember evés közben nem beszél”, kedvenc zenekarommal, az Isten Háta Mögött legénységével mégis egy (munka?)ebéd keretein belül kerülhetett sor egy régóta tervezgetett interjúra, mely A kényelmetlen lemez kiadását követően vált aktuálissá. Palikáék azóta már több ízben be is mutatták harmadik-, és véleményem szerint eddigi legmerészebb albumukat a nagyközönség számára, de hogy mégis minek köszönhetjük azt, hogy a kiadvány olyan lett, amilyen, azt az alábbi-, hosszú beszélgetés során tudhatjátok meg.

Jó étvágyat! Kezdésként nagyon nem is szeretnék belemenni a legutóbbi budapesti koncert körülményeibe, egy dolog azonban érdekelne: hogy kerültetek kapcsolatba a Kiégő Izzókkal?

Igazából az Esclin Syndo koncertjein találkoztam össze velük – mondta Palika -, meg olvastam róluk valami újságban is – nagy vonalakban talán ennyiről is lenne szó, de ehhez hozzá kell fűzni, hogy korábban nem is láttam hasonlót. Mármint hogy nem egy szimpla vetítésről van szó, hanem minden egyes dalhoz más anyag tartozik.

És visszatekintve a bulira, megelégedtetek az eredménnyel?

Hát, már amennyit láttam belőle… Bár a koncertet igyekeztem úgy tölteni, hogy a lehető legtöbbet láthassam a vetítésből. De tényleg kurva jók voltak! Nemrég néztem vissza olyan videókat, amiket a közönségből vettek fel, és így is nagyon átjött. Például az egyik számban, nem is tudom melyikben, feltűntek azok a szárnyas lények, amik Az idő uraiban voltak. Szerencsés véletlen volt ez az egész együttműködés, és a jövőben is szeretnénk velük együtt dolgozni. Még kértek külön számlistát is – vette át a szót Egyedi Peti -, és az is milyen már?! Sosem láttam még hasonlót. De azt mondták páran – szólt közbe Csabi – hogy voltak ismétlések is… De az betudható visszautalásnak.

A lemezbemutató előtt mintegy három nappal jelent meg az új album – nem volt ez egy kicsit korai? Mármint arra gondolok, hogy a közönség ilyen rövid idő alatt nem biztos, hogy meg tud barátkozni az új nótákkal.

Annyira talán nem – válaszolt Laci -, hiszen előzőleg négy dal már elérhető volt. Volt egy olyan ember például – vette át a szót Pali -, aki az Itt valami megült alatt a tapskiállást hibátlanul nyomta végig velünk. Érted, mennyit hallgathatta ahhoz, hogy ez menjen neki?! Nem tudom hogy ki volt, de ezúton is köszönet neki (mosolyogva). Meg így is tök jó volt a buli: már magában a tény, hogy több mint két órát voltunk színpadon, és már így is neccesek voltunk időben. Elméletileg 11-kor be kellett volna fejezni a koncertet, és háromnegyed tizenkettőkor jöttünk le a színpadról…

Akkor térjünk is rá az új albumra! A digipak kiadás ötlete honnan jött?

Mi az a digipak? – kérdezte Egyedi Peti. Tudod, az a kihajtható papírtok (reagáltak a többiek, mire Peti); ja, az valahogy a ’80-as években kezdődött, sacc per kábé. Az ötletre meg válaszoljon a nyomdász… Szerintem a Pali részéről jött a gondolat – mondta Csabi. Már kétszer volt is műanyagtokban… De volt olyan ötlet, hogy nejlonszatyorba tesszük (folytatta ismét Peti). Egy az, hogy ki nem szereti a papírtokos CD-t – szólt közbe Pali -, azt mindenki szereti, nem? És tök jól is néz ki. Bár nyilván pluszköltséget vállalunk így magunkra, de… Le se szarom (mire felnevet mindenki). Amikor felmerült az, hogy egyáltalán duplalemezes lesz az új album, akkor gondoltuk hogy ez elég jó lenne, ha tudnánk úgy csinálni mint.. Mint a nagy külföldi zenekarok (vette át a szót Csabi). Emiatt is csináljuk – fejezte be a gondolatsort Pali -, hogy olyanok lehessünk, mint a nagy külföldi zenekarok .

És minek köszönhető a duplalemez-, ezáltal a régi dalok újragondolásának lehetősége?

Valami interjúban felmerült ötlet volt, hogy szoktak kérni a koncert közben régi számokat, és mi lenne ha felvennénk. Egyenlőre csak terveztünk vele, aztán jött egy srác, aki idő közben a zenekar mecénásává vált – a Jesu, akinek nyilván nincs köze a zenekarhoz, ellenben… szereti a Jesut – és akkor mondta, hogy szívesen beszállna a lemezbe, ha duplán vesszük fel. Ez tök szar kikötés, nem? Mi is csak azért mentünk bele, mert balekok vagyunk (mosolyogva). De legalább egy hetet hánykolódtunk – vette át a szót Palitól Egyedi Peti.

És mi alapján választottátok ki a nótákat?

Egyfelől számolnunk kellett egyfajta közönségigénnyel, de azért… igyekeztünk ezt leszarni (nevetve). Azt játszottuk, amiket még úgy-ahogy el tudtunk játszani. Nem mentünk bele olyan dolgokba, amiket mondjuk mindenki szeretett volna, pl. az Isten lábát (Letekert szemhéj alatt a világ – 2002), mert az már annyira bonyolult, hogy… Na mindegy (mosoly). Igazából időpara volt. Úgy álltunk hozzá, hogy csináljuk majd egész évben – ugye január óta itthon vagyok. Folyamatosan próbáltuk, hogy „igen, csináljuk”, de még májusban sem tudtunk foglalkozni velük. Ez valahol párhuzamos is, hiszen az új számok januárban majdnem a nulláról indultak – folytatta Csabi -, és igazából tényleg nem volt elég időnk a végére…

De decemberben már játszottatok is egy új dalt a PeCsában…

Melyiket? – kérdezte Peti. A ’Tipikust – válaszolt Csabi -, de tudod, az még ilyen vázlat volt, korántsem mondanám véglegesnek, a dal azóta elég sokat változott. Még a stúdiózás előtti napokon is voltak olyan számok, melyek nem voltak készen. Innentől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a régi dalokat is kissé háttérbe szorítottuk. De aztán szántuk rájuk időt is, bár heti egy próbánál többet nem szívesen hoztunk össze, ugye (mosolyogva). De kurva sokat jammeltünk azalatt a fél év alatt – folytatta Pali.

A ’Kényelmetlen lemez egyik legszembetűnőbb erőssége a tiszta hangzás. Mennyiben folytatok bele a technikai munkálatokba?

Ez a Bakery érdeme, Varga Zoli ötödik tagnak számít – mondta Peti. Ezt Zoli csinálta a saját kezével, ami nem degradálás Bogyó vagy Attis felé, sőt – folytatta Pali -, csak ismerjük egymást, hiszen öt éve együtt dolgozunk. Egyébként mi nem voltunk ilyen beleugatós csapat a hangzás terén – mondta Csabi. Lehet, hogy más csapatok fix elképzelésekkel érkeznek meg a Bakery-be stúdiózni, hogy ki milyen ’fejen, milyen beállítás mellett szeretne játszani, de mi hagytuk hogy Zoli alaktítsa-formálja a végeredményt. Persze mind szóltunk bele valamennyit – vette át a szót Laci -, de a végső szó úgyis mindig Zolié volt. Nyilván megegyeztünk egy alapkoncepcióban – mondta Pali -, de ez még így is egy sokrétű dolog volt. Nem is volt konkrétum, hogy mégis mihez hasonlóan szóljon a lemez, csak részleteiből összeállt a kép – és ez Zolinak köszönhető. De az is közrejátszhat, hogy most a gitár egy légtérben volt a dobbal; és ahhoz képest, hogy ez zajmasszának képzeltük el az egészet, mégis egységessé vált…

Sőt, az Orionaranyadért újragondolásában lehet is hallani, ahogy a dal elején a gitárgerjedés hatására berezonál a pergő.

Igen, és még egy csomó ilyen van – ha valaki szemfülesen hallgatja meg a lemezt, felbukkanhatnak olyan apróságok, amikor hallani azt, mikor Laci benyomja a felvételt, vagy mikor sodrony nélkül csinálja a felpörgetést… De gondolom, hogy ilyen apróságok hozzátartoznak a felvételhez. Zoli nagyon jó hozzáállású ember – folytatta Peti -, és nagyon jó füle van; valamint az elmúlt két lemezt is nála vettük fel. Plusz! Ami nálunk teljesen normális, és több zenekar követhetné ezt a példát, hogy a nagylemezt teljesen ledemóztuk, hogy Zoli nagyjából tudja, milyen lesz az anyag, amit szeretnénk felvenni. Így Ő is agyalhatott rajta, és még le is járt a próbáinkra, tehát a felkészülésben ugyanúgy kivette a szerepét, mint mi. És még a felvétel során is kattogott az agya, hogy mégis hogyan lehetne még jobb a lemez. Néha már talán az agyunkra is ment: „még ezt próbáljuk ki; még azt próbáljuk ki; lehet hogy ez most annyira nem üt; a basszusban van egy tartomány ami röfög” – ilyenkor jött a félórás/órás leállás, hogy megjavíthassuk a hibát, de a végén úgyis mindig igaza lett. És ez a jó hozzáállás, hogy folyamatosan arra törekszel, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen. Emellett próbált kísérletezni azzal is – egészítette ki mindezt Pali -, hogy minden egyes dalnak más karaktert adhasson. Ez főleg a keverésnél jött elő igazán, de pl. volt hogy Laci más pergőt használt akár egy számon belül is… Apróságok, amik mégis fontosak. És ha már Zoliról van szó – folytatta mosolyogva Csabi – már-már produceri tevékenységeket is bevállalt. A feljátszás mellett igyekezett mindenkiből kihozni a maximumot, így ami nem volt jó, az újra és újra és újra fel kellett vennünk. Ezek persze átalakultak zenei beleszólás okozta vitákká – általában a két gitár egymáshoz passzolása, a disszonancia volt kiváltó ok -, de a végén minden megoldódott, mert végig bíztunk a véleményében, lévén ő az ötödik tagunk. Igazolásképpen a legjobb példa talán – kontrázott Laci – az Élettér-elmélet. Még a mai napig nem hiszem el, hogy a dobban egyetlen kamuhang sincs; minden amit ott hallasz, akusztikus hangszer. Érted, mikor lenne olyan, hogy odamész a stúdióshoz, és „figyelj, mi lenne ha kipróbálnánk egy olyat, hogy rátesszük a pergőre a splash cint, a lábdobra pedig tegyük fel a pergő sodronyát”? – kérdezte Pali. És ennek nem az lett az eredménye, hogy „jól van, ugorjunk”, hanem igenis megpróbáltuk, és be is jött. Kb. két-három óra egy ilyen tripje a srácnak, hogy ő azért is megcsinálja… Nem valószínű, hogy sok ilyen van, de reméljük hogy egyre több ilyen hozzáállású stúdiós lesz. És a legendás mondatról meg ne feledkezzünk – zárja le Csabi -; „Nagyon jó volt! Mehet még egyszer!” (nevetve)

Pali pedig tényleg sokat tudna mesélni az énekfelvételről, amely kiváltképp az album egyik leghúzósabb összetevője lett. Már-már természetfeletti teljesítmény! – mondta nevetve Peti.

Ahogy Pali utalt rá korábban, viszonylag sokat jammeltetek. Hogyan telik egy IHM-próba, és mennyi időt használtok fel intenzív nótaírásra?

Az a legjobb az IHM-ben, hogy borzalmas az időkihasználtsága (mosolyogva). A rendelkezésünkre álló idő egyáltalán nem volt kevés, hogy felkészüljünk a lemezre, hanem néha túl sokat baromkodtunk. Régen ideges voltam azon, hogy a többiek késnek – mondta Pali -, de mára kényelmesebb, hogy én is kések. Én nem kések – válaszolt Pali -, én inkább nem jövök el. De voltak érdekességek, mikor még hiányzott mondjuk négy szám – vette át a szót Csabi -, és készülnünk kellett volna még koncertekre is, de senkinek sem volt kedve… Inkább csak nekiálltunk valamit játszani – vette vissza Pali -, és így született is egy új dal. Amikor május körül volt már négy olyan nóta, ami szerkezetileg viszonylag stimmelt, megpróbáltunk arra törekedni, hogy azokat le is zárjuk. Ilyenkor beugrik egy ötlet – reagált Csabi -, pl. a ’Szabónál, ahol megírtam az alapriffet, levittem a próbaterembe hogy ez milyen jó kis téma, erre Pali is folytatta, aztán elkezdtük játszani… De azt se hagyd ki – egészítette ki Peti -, hogy legalább két próbán keresztül tanultuk a témádat, mire felfogtuk, mégis hogy van.

És erre az időhiány okozta helyzetre utal a lemezcím?

Nem, az Százhalombattához, és egy nagyon jó berúgáshoz köthető – mondta Csabi, nevetve. De emellett is voltak még nagyon vicces nevek – kezdett bele Peti. Volt egy olyan, hogy „A gyógyulás útján”, meg hogy „Zolinak”, tényleg!

Az előbb bemutatott spontánság eredményezte a szintetizátor felbukkanását is?

A szinti… Az csak ott van (mosolygott Csabi). A nagybátyámtól kaptam, de ez még akkor volt, amikor Paliék kinn voltak. Gmailen írtam nekik, hogy van egy szintim, de raktam is a végére egy smiley-t, nehogy komolyan gondolják. De az a szinti már nincs meg, ugye… Nem bírta a 220-at a 130-as táp. Egyébként én már évek óta gondolkoztam abban, hogy legyen szinti – folytatta Pali -, mert jó hogy van egy Faith No More, de itt az ideje legyőzni (mosolyogva). A szintivel ez talán menni is fog. Hiszen annyi mindent lehet kihozni egy szintetizátorból! Már egy szimpla szőnyegezés is egy csomót tud dobni egy dalon (noha a ’Robot refrénjéből ki is vettük a szintiszólamot, míg a Bagolynál megerősítettük) – bár én nem tudok szintizni, a próbán is úgy ment, hogy lefogtam pár hangot, és ami jó volt, az bennmaradt; igyekszünk a lehetőségeken belül megtalálni a legjobb három hangot – magyarázta ismét Csabi. Sőt, a demóverziókon a ’Robotban még zongora-hangzás volt.

És a koncertekről már ismerős VHK-feldolgozás felvétele hogy került képbe?

Ez onnan jött, hogy VHK-rajongók vagyunk, vagy voltunk. Egyébként egy kollégám dobta fel az ötletet, hogy csináljuk meg ezt a számot, aztán csak nekiültünk, és már ment is. A Vágtázó Csodaszarvast is láttuk élőben párszor, de a VHK-dalok felbukkanása mellett azért mégsem az igazi. Majd az újjáalakulás… (mosolyogva)

Különféle internetes oldalak szájkaratés felhasználói aktívan támadják a zenekar dalszövegeit, mondván nem kibogozható a tartalmuk. Szerintetek mi a jobb: Ha az egyéni élmény mellett az hallgató ténylegesen megérti az adott tétel üzenetét, vagy ha a saját szájíze szerint értelmezi a sorokban foglaltakat?

Ez vicces, mert eddig ilyen nem is volt – kezdte Pali. Nem mondom, hébe-hóba felmerültek ilyen dolgok, hogy érthetetlenek a dalaink meg hasonlók, de nem is gondoltam volna, hogy valaha ennek ekkora hátszele lesz. Egyébként a dalszöveg is ugyanolyan, mint a zene – folytatta Peti -; fogod, megcsinálod és kiengeded az ablakon. Onnantól mindenki úgy értelmez mindent, ahogy akar. Szerintem pont attól lesz rossz valami, ha didaktikus és tudatosan megmondó. Nálunk a szövegek ilyen szempontból illenek is a zenéhez – mondta Csabi -, hiszen itt nincsenek nagy megfejtések, és nem is kell hogy legyen. A problémák abból adódnak, hogy vannak, akik állandó megfejtési kényszerben szenvednek – vette vissza a szót Pali -; meg ez is olyan, hogy van egy gyönyörű természeti fotó, ahol lehet vizsgálni a fények gyönyörű összjátékát is, meg úgy is lehet közelíteni hozzá, hogy „b_meg, ez egy hegy” – tette hozzá Csabi. Olyan feladata meg pláne nincs senkinek sem, hogy azt fejtse meg, amit én akarok, ez teljesen felesleges. Ha valaki elgondolkozik rajta, és inspiráló hatással van rá az egész, akkor az is más, mintha valaki Tankcsapdát hallgatna, ugye. Meg az is elképzelhető, hogy többen, akik hallják a szövegeket, úgy közelítenek feléjük, mintha mondjuk angol, vagy bármilyen külföldi lemezt hallgatnának…

Egy kicsit térjünk rá a zenekar vizuális oldalára! A legutóbbi albumhoz két videoklip is készült, melyeknek a képi világa is igencsak sajátos volt. A videók ötletei hozzátok köthetők-e, és terveztek bármilyen klipet az új anyaghoz?

Ezek amatőr videók, a helyszíneket kitaláltuk, és ott spontán vettük fel a dolgokat. Már vannak ötleteink egy új kliphez is; meg a Jósolni bélből kaphatna is egy videót, ha már a Tavaszi nemződühbe annak idején nem mertünk belevágni. De majd valamilyen formában szeretnénk is bevonni a szélesebb körben vett rajongótábort is; a részletek majd akkor jönnek, ha már valamilyen formában megegyeztünk (mosoly). Erről eszembe jut, mikor a RHCP-főnök Anthony Kiedist interjúvolták meg a Blood Sugar Sex Magic kapcsán, hogy nem fél-e attól, hogy az Under The Bridge megklipesítését követően laza és könnyed albumként tekintenek majd a vásárlók a lemezre, közben pedig egyáltalán nem erről van szó. Erre pedig az volt a válasz, hogy a zenekarnak pont ez a „megtévesztés” volt a célja; hogy azok az emberek, akik legalább megkísérlik az lemez végighallgatását, azok igenis meghökkenjenek. Ez a mai világban persze már nem így működik, mindenesetre még így is van esély arra, hogy a rádiók is migirimigirizzenek (mosoly).

Ha már itt tartunk, a decemberi PeCsás koncerteteket is rögzítettétek– ez napvilágot láthat valaha?

Tulajdonképpen már van két koncertfelvételünk, szerintem lehet még akár házi koncerteket is csinálni, aztán felvenni egy jövőbeli nagykoncertünket, és akkor csináljunk már egy olyan DVD-t, amit bónuszként majd kiadunk valahogy, nem? – kérdezte Pali a többiektől. Lehet, hogy ilyesmi lesz a vége is.

Ha az összes IHM-albumot egymás mellé rakjuk, észrevehetjük hogy mindegyiken játszik egy vendég akár a The Dethronersből, akár a The Taktikából. Ezek a kapcsolatok honnan jöttek?

Igazából nagyon régi haverok vagyunk velük; Vincenttel is évek óta beszélünk, és neki is köszönhetjük, hogy már 2003-ban is Varga Zolival dolgozhattunk. Ahogy telt az idő, tök jó barátok lettünk, és amikor felmerült ez az ötlet, hogy a Tavaszi Nemződühbe jó lenne egy szóló, akkor eljött a stúdióba, és elsőre felnyomta azt, amit ma is hallani a lemezen. Az új albumnál ő szólt nekünk, és pont volt egy hely az Ésben, ahová be is pakolt egy igazi klasszikus rockszólót. Adamszkij hegedűszólója a ‘Rosenkreutzon pedig szintén úgy történt, hogy szerettünk volna egy kiállást neki, ami a második feljátszásra össze is jött… Bár még arra is rájátszott valamit, és a harmadik feljátszással lett végleges a kép. Vincent És-beli szólója pedig odatette a stonert is a dalba.

Ha már itt tartunk, szerintetek mennyire igaz az általánosítás, hogy az Isten Háta Mögött egy stoner-banda?

Figyelj, minden zene stoner, amire be tudsz tépni. A stoner nem egy műfaj, hanem egy állapot. Ha úgy vesszük, hogy van egy sablon amire ráhúzták a stonert, akkor biztos hogy nálunk is felbukkan egy-egy dolog ebből, de akkor miért nem thrash metalnak hívnak minket? Jó, hát abból is van egy minimális hatás. Miért nem hívnak… Nem is tudom, alternatívnak? Ja, annak is hívnak. Speed metalnak? És még annak is hívtak! Ugyanúgy vagyunk stoner, mint minden más. Egyébként inkább a kezdeti nótáknak köszönhetjük ezt a megbélyegzést – mondta Csabi. Ez a stoner dolog kb. egyidejűleg bukott ki a Tool-párhuzamokkal. Annyit mondták már hogy Tool-osak vagyunk – vette vissza a szót Pali -, hogy már én is elhittem. Pár év múlva elkezdtem hallgatni, nekem annyira mondták ezt, hogy el is mentem egy Tool koncertre. Egyébként jó ez is, mert egy kritika felvetette hogy régebben még valamelyest működött egy a Tool-os dolog, de mára ez nem jellemző ránk. És én ennyit akartam elérni, köszönöm szépen (mosoly).

Mivel Petitől az Óriás-interjú keretein belül már megtudtam a választ a kis hülye perverziómra, most Titeket kérdeznélek: mi volt kiskorotokban a kedvenc rajzfilmetek?

A Tom és Jerry (egyhangúlag hangzott el a válasz) volt az, bár meddig számít gyereknek az ember? Én a Mézgáékat is szerettem – mondta Laci. A Tom és Jerry egyébként volt sokunknál meghatározó, mert a videókorszakban mindenki ezt nézte. Jöttek az újabb és újabb részek, mi pedig igyekeztünk követni ezeket. A régi epizódok még kegyetlenek voltak – mint az élet. Tényleg az volt az igazi, amikor még Jerry is gonosz volt, mikor az űrben szívatták egymást, elég durván. A hip-hop arcok is mondták, hogy akkor még volt egyenlőség…