Ill Nino: interjú Lazaro Pina basszusgitárossal

Az Ill Ninóval még durván egy hónapja, az itthoni koncertjük előtt terveztünk interjút készíteni, ezt a törekvésünket azonban két tényező majdhogynem keresztülhúzta. Az egyik a hazai sajtó intenzív érdeklődése a zenekar iránt (nem vagyok biztos benne, hogy The Chariot illetve Silverstein tagokkal is ennyien szerettek volna beszélgetni, de ezt nem tudhatom), ami miatt "csak" egy tag állt rendelkezésünkre a bandából, a másik pedig a „kőkorszaki” technikai feltételeink. Végül aztán, Lazarusnak hála, lett egy értékelhető hangfelvételünk, amit Lazaróval, a csapat felettébb sokat dohányzó, mosolygós és roppant bőbeszédű mélyhúrosával rögzítettünk, aki rendkívül felkészült és profi interjúalanynak bizonyult. Lazarón amúgy ettől függetlenül is látszott a tizenegy, koncertről koncertre rohanással töltött év fáradtsága, nem így az interjúban is megjelenő, közvetlen és jókedvet sugárzó Matt Alstonon a brit Sanctorum zenekarból (ő ugrott be Dave Chavarri dobos helyére a turnén), akivel volt szerencsém váltani néhány szót interjún kívül is.

Nuskull: Nem először jártok Magyarországon. Milyen érzés visszatérni?

Lazaro: Remek érzés. Sok embert megismertünk itt, akik szinte a családtagjaink lettek, szóval mindig öröm visszatérni, találkozni a barátainkkal, és a maximumot nyújtani a koncert során, hogy senki ne menjen haza keserű szájízzel. Szeretünk ide járni, szeretjük a gulyást, és úgy általában Magyarországot, a történetével együtt. Jó, tudom, úgy beszélek, mint egy kibaszott politikus (nevetés), de komolyan, vártuk már ezt nagyon. Mindössze négy buli erejéig ruccantunk át Európába, és baromira örülünk, hogy itt lehetünk. Nem járunk annyira gyakran errefelé, mint a kontinens más részein, például Németországban, Ausztriában, vagy Hollandiában, ahová rengeteget megyünk, úgyhogy nagy volt a késztetés, hogy visszatérjünk, és izgatottak is vagyunk e miatt. Szeretem átélni ezt a fajta izgalmat.

N: Miért csak ilyen kevés állomása van a turnénak?

L: Eredetileg teljes Európa turnét szerettünk volna, mert arra számítottunk, hogy gyorsabban megy majd a meló az új lemezzel, de nem így lett. A kiadónk mindenben támogat minket, így aztán elég sok időt tudtunk eltölteni dalírással, és igyekeztük kikeverni azt a fajta latin metál hangzást, amit szerettünk volna. Nincs könnyű dolgunk, mert ha nem tévedek, ez már a hatodik lemeze a bandának, és amellett, hogy hűek kívánunk lenni magunkhoz, és meg akarjuk őrizni azt a hangulatot, ami a kezdet kezdetétől jellemezte a dalokat, azért szeretnénk fejlődni is. Én személy szerint szeretem azokat a zenekarokat, melyek sose változnak gyökeresen, például az egyik kedvenc csapatom, a Ramones, de még ők is csavartak azért valamennyit a zenéjükön, mondjuk nem annyira, mint a The Clash. Talán feltűnt, hogy punk zenekarokat említettem, a lelkem mélyén biztos én is punk rocker vagyok kicsit. Persze ettől még metálbandákat is hallgattam fiatalon, például Venomot meg Mercyful Fate-et, és persze a Metallica is fontos banda volt az életemben. Ha a zenekaromról kérdeznek az emberek, azt szoktam mondani, olyanok vagyunk, mintha a Metallicát kevernéd Santanával. Azt hiszem, ez tényleg stimmel is. Túl durvák vagyunk ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint Santana, de próbálunk minél több latin és törzsi ritmust használni, amik amúgy rendkívül agresszív, jelentéssel, kulturális üzenettel bíró zenei eszközök. Bár a metál a lényeg, de a latinos adalékok ráerősítenek mindarra, amit át akarunk adni.

N: És ez az oka annak is, hogy perkás is van a zenekarban.

L: Naná! Kulcsfontosságú szereplője a bandának. Ütőhangszerek nélkül az Ill Nino egész más banda lenne, mint amit a közönség megismert. A perka nagyon fontos nálunk, szerencsések vagyunk, hogy egy olyan fantasztikus zenésszel dolgozhatunk, mint Daniel Couto, aki Brazíliából származik, így ismeri a törzsi zenét. Ahogy említettem, csináljuk az új lemezt, és próbálunk ráerősíteni a törzsi jellegre, mélyebbre megyünk az esőerdőbe, mint valaha. Sokan úgy tartják, hogy a ritmus a kommunikáció egy primitív formája, de szerintem ez egyúttal egy spirituális módja a közlésnek. Ezek a ritmusok az őslakók isteneinek szóltak, most pedig, rajtunk keresztül, a metál isteneinek.

N: Említetted a kiadótokat. Meg vagytok elégedve a Victory-val?

L: Igen, meg vagyunk. Reménykedtünk, hogy jó lesz velük dolgozni, és beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Nagyon jó a kapcsolatunk a kiadóval, megadják nekünk azt az alkotói szabadságot, amiért megdolgoztunk az évek során. Egyszerűen hagyják, hogy csináljuk, amire hivatottak vagyunk (“let us do our thing”), tisztelnek minket. Sokkal jobb így dalokat írni, nem kell úgy megterveznünk egy lemezt, mint a korai években. Persze az a sok kompromisszum is megérte, amiket a Roadrunneres időkben kötnünk kellett, ez  a zenéléssel jár, és előnyünkre szolgált, hozzájárult ahhoz, hogy tizenegy évvel később még mindig itt lehetünk. De mostanság azért jobban mennek a dolgok. A banda felnőtt, de még mindig lelkes, még mindig a leghőbb vágyunk, hogy jó zenét tegyünk le az asztalra. Nagyon komolyan vesszük, nem úgy megy, hogy “oké, lemezt kell csinálni, essünk túl rajta, csak hogy működni tudjon tovább a banda”. Minden alkalommal új és új kihívás elé állítjuk magunkat, a legutóbbi kihívás pedig az új lemez.

N: Melyik a kedvenc Ill Nino albumod?

L: A kedvencem az Enigma. Szép emlékeim vannak a felvétellel kapcsolatban, ekkor történt meg először az, hogy összeköltöztünk az album megírása erejéig, és három-négy hónap csak a zenéről szólt. Elmentünk a stúdióba, próbáltunk, aztán hazamentünk, és akusztikus gitárt, ütőhangszereket ragadtunk. Különleges élmény volt, hogy semmi mást nem csináltunk, csak együtt zenéltünk, mindenféle elvárástól mentesen, csak a kreativitást szem előtt tartva. Rengeteg olyan részlet megbújik azon a lemezen, amit nagyon szeretek. Persze mindegyik albumot imádom, félre ne érts, nekem az összes különleges. De kicsit olyan volt együtt lakni, mintha megint kölykök lennénk, “egy falka testvér”, valószínűleg azért éreztem ezt, mert a két tesómmal úgy nőttünk fel, hogy zenéltünk. A zenekarral is nagyon közel kerültünk egymáshoz az album munkálatai során. Úgy gondolom, hogy az Enigma a jövőben megkapja majd a neki kijáró elismerést.

N: Van-e olyan ország, ahol még nem jártatok a turnéitok során, de el szeretnétek jutni?

L: Én szeretnék eljutni a törökökhöz, és Afrikába, ami számomra nem csak a zene, hanem az emberiség szülőföldje is. Jó lenne szétnézni ott, szeretnék ott alkotni is, és megosztani a zenémet az ottaniakkal, meg persze magamba szívni némi inspirációt. Dannel pont a napokban beszéltük, hogy jó lenne elmenni Izraelbe, Facebookon és MySpace-en keresztül sok ott élő emberrel összebarátkoztunk, ismerek srácokat gyerekkoruk óta úgy, hogy soha nem találkoztunk személyesen, soha nem láthattak minket élőben játszani. És ha már itt tartunk, mindenhol jó lenne játszani, ahol vannak Ill Nino rajongók.

N: Beszéltél a zenekar gyökereiről. Milyen volt a keményzenei színtér, amikor elkezdtetek zenélni az Ill Ninóval, és mit gondolsz napjaink metáljáról?

L: Dióhéjban, mert erről rengeteget tudnék beszélni: én magam Ozzyn, a Black Sabbath-on és a Led Zeppelinen keresztül ismerkedtem meg a zenével. Az első koncertem egy Ozzy Osbourne koncert volt, meg a Mötley Crüe is fellépett aznap, ez akkoriban lehetett, amikor kijött a Shout at the Devil. Azóta tudom, hogy zenész szeretnék lenni. Fiatalon nagyon sokféle hatás és tapasztalat éri az embert, és teljesen természetes, hogy az ember újabb és újabb zenéket fedez fel, én is kalandos utat jártam be ebből a szempontból. Amikor elkezdtem játszani, felfedeztem magamnak a Metallicát, az Exodust, a Testamentet, a Slayert. Ezek olyan bandák, melyekről sose gondoltam volna, hogy huszonöt évvel később még mindig jelen lesznek.

Örülök, hogy a zene ezt a fejlődési utat járja be, hogy állandó körforgásban van. Úgy gondolom,  ezzel a világegyetemet utánozza, kicsit olyan, mintha mindannyian csillagok lennénk. Hiszen mindannyian ugyanabból az anyagból épülünk fel, mint a világegyetem, és azzal, amit csinálunk, meg is újítjuk azt, ami aztán különféle, egyedülálló módokon csapódik le a földi életünkben. Amikor elkezdtük nyomni ezt az egészet, nem nagyon figyeltem oda arra, mi folyik a nagyvilágban, de azt tudom, hogy a Korn meg a Linkin Park akkor kezdte a pályáját, bár akkoriban az olyan bandákat szerettük, mint az Agnostic Front, a Cro-Mags, a Bad Brains, vagy a Quicksand. De persze rengeteg zenekart és stílust imádtunk. A dolgok megváltoztak azóta. Vegyük a Limp Bizkitet, ami egy hihetetlenül jó banda, nagyon jól csinálják, amit csinálnak, de az van, hogy a trendek jönnek-mennek, és ami egykor menő volt, az egy idő után megszűnik coolnak lenni. Viszont ha hat-hét évvel később az ember újra elővesz például Bizkit lemezeket, azt mondja „várjunk csak, ez még mindig tetszik!” Még mindig jónak találja, annak ellenére, hogy már maga mögött hagyta, és új dolgokat fedezett fel. De ami jó, ahhoz vissza lehet térni, lehet élvezni és értékelni.

Mi ennek ellenére megpróbáltunk haladni a korral, mert ha leragadsz, akkor nem fogod tudni sok emberhez eljuttatni a zenédet. Az a mottóm, hogy meg kell próbálni előre haladni, ahogy Barack Obama is mondja („we have to move foreward”). Nem szabad a múlton merengeni, a jelenre és a jövőre kell koncentrálni, meg kell próbálni beilleszkedni, úgy kell kommunikálni, ahogy napjainkban szokás. Szólni kell a fiatalokhoz, és ez úgy tűnik, működik, mert sok a fiatal a koncerteken. A kommunista országokban, mint Kína, még érezni a régi légkört, ez van az oroszoknál is, de az ifjúság bizakodással tölt el, szabadabban gondolkodnak, nem kötődnek annyira a hülyeséghez, ami körülveszi őket, ahogy egyébként mindenkit, minden társadalomban. Kellően független gondolkodók, ki merik fejezni magukat. És ez fantasztikus, örömmel tölt el, hogy az emberiség fennmarad majd, mert a fiatalokban az munkál, hogy tovább kell lépni. És hiába öregszik a banda, még mindig vannak fiatal rajongók, tehát még mindig átjön nekik az üzenet, megértik, mit akarunk mondani. Ez pedig nagy jutalom, mert azt mutatja, hogy még mindig tudjuk csinálni, ráadásul úgy, hogy nekünk is tetszik. Amikor a zenei világ és a trendek változni kezdtek, azt mondtuk „oké, most akkor követhetjük a trendet, vagy mehetünk tovább a saját utunkon, és csinálhatjuk azt, amiben jók vagyunk”. Mi az utóbbit választottuk, és ez vezetett el ahhoz, amit ma úgy hívunk, latin metál.

N: Feltennék egy provokatív kérdést. Mi a helyzet Marc Rizzóval? Tartjátok vele a kapcsolatot? (Rizzo eredetileg az Ill Ninóban gitározott, de úgy összeveszett a zenekarral, hogy a rossz nyelvek szerint össze is balhéztak egy Soulfly turné során – szerk.)

L: Ó, nem, nem beszéltünk már jó pár éve, tudom, hogy még mindig a Soulflyban zenél, és még mindig tekintélyt parancsoló gitáros. Mindig része marad a zenekar történetének, ezért nem is találom provokatívnak a Rizzóval kapcsolatos kérdéseket, mert azok a zenekar alapjaival is összefüggenek, mindazzal, aminek azt köszönhetjük, akik ma vagyunk, és amire büszke vagyok. Én boldog vagyok egyébként, hogy Marc még mindig zenél, méghozzá egy fantasztikus bandában, olyan legenda oldalán, mint Max Cavalera. Szeretném, ha minél nagyobb sikerei lennének.

N: Már tizenegy éve gyűritek az ipart, ez alatt sok minden történt veletek. Vissza tudsz emlékezni kínos dolgokra, akár a színpadon, akár a backstage-ben?

L: Minden este történnek kínos dolgok. Minden egyes nap annyira más, főleg egy turnén, annak ellenére, hogy itt bele kell rázódnod egyfajta rutinba, hogy mindegyik este ugyanolyan flottul menjen. Én mondjuk ilyenkor is szeretem, ha vannak meglepetések. Nem jó teljesen ugyanúgy csinálni mindig mindent. A zenélés egy önkifejezési forma, olyan mint a tánc, azt is kifejezed vele, hogy abban a pillanatban mit érzel, amikor előadod a dalt, nem csak akkor, amikor megírtad. Mi eléggé szét vagyunk szóródva, hiszen az Államok különböző pontjain élünk, nem is látjuk egymást túl sűrűn. Én és Cristian egy stúdiót működtetünk, zenekaroknak veszünk fel és producelünk lemezeket, de a többiekkel nem találkozom minden nap, pedig olyanok ők nekem, mint a testvéreim, szóval baromira megbecsülöm az együtt töltött időt. Ez teszi igazán különlegessé a turnézást.

Szerencsétlenségek pedig tényleg állandóan előfordulnak, például amikor idejöttünk, Cristian meg én lekéstük a járatunkat, amivel New York Cityből jöttünk volna át Európába. Azért akartunk egy nappal korábban jönni, hogy tudjunk egyet próbálni, így aztán ez ki is maradt. De a legnagyobb gikszer az volt, ugye, hogy Dave nem tudta elhagyni az Egyesült Államokat. Úgyhogy el kellett döntsük, hogy lemondjuk a turnét, vagy lejátsszuk így is a bulikat, aztán Dave felhívott, és azzal az ötlettel állt elő, hogy csináljuk meg a turnét Matt-tel, a dobtechnikusával, aki egyben fantasztikus dobos is. Hogy jobban megértsd, mitől is olyan durva ez, az egészet egy napon belül kellett eldöntenünk. Tudtam, hogy Matt van olyan jó, hogy végignyomja így is a turnét. Egy kiváló bandában játszik, akikkel már lépett is fel előttünk az Egyesült Királyságban. Ahhoz, hogy le lehessen zúzni a koncertkörutat, egy nap alatt kellett megtanulnia tizenöt-tizenhét dalt, és még kellett találnunk néhány órát, hogy össze tudjuk próbálni a műsort (nevetés).

Szóval, végül másnap felszálltunk a következő járatra, ami elvitt minket Németországba, ahol az első koncert is volt, egész pontosan Stuttgartban, és kábé a soundcheck alatt tudtuk megnézni, hogy fognak szólni a dalok. Elég izgultunk, nem tudtuk, mi lesz, de amikor Matt rákezdett, egymásra néztünk, fellélegeztünk, és onnantól kezdve már csak örültünk, hogy ott lehetünk. Boldognak éreztük magunkat, hogy mertük vállalni a kockázatot. Először játszottunk az Ill Nino egész története alatt a zenekart alapító Dave nélkül, és tudom, hogy rettenetesen érzi magát, hogy otthon kell ülnie, miközben mi a színpadon nyomjuk. Biztos vagyok benne, hogy nagy trauma ez számára, annak ellenére is, hogy ő találta ki, hogy nyomjuk le így is a bulikat. Mindig is Dave vezette ezt a zenekarnak, ráadásul barátok voltunk a zenekar előtt is, ismerem, mint a rossz pénzt, ez pedig tovább súlyosbította a dilemmát, hogy eljöjjünk-e ide, kevesebb, gyakorlatilag próbálás nélkül, egy olyan dobossal, aki soha nem játszotta a dalainkat élőben. De majd ma este meglátod, hogy fantasztikus, amit művel, hihetetlen dobos, pedig egy fiatal kölyök, mindössze huszonkét éves (nevetés).

N: Hogy tetszik a hely, ahol ma játszani fogtok?

L: Nagyon király! Mi volt ez, valami iskola, vagy kórház?

N: Én úgy tudom, kollégium volt (ne kérdezzétek, miből gondoltam, biztos az Ajtósi Dürer sori ELTE koli kavart be – szerk.)

L: Egy kollégium! Nekem inkább egy iskola jut róla eszembe, vagy egy kórház, esetleg egy könyvtár. Olyan, mint általános iskola a gettóban (nevetés). Hát igen, kicsit ódivatú, de nagyon bájos, tetszik, érezni lehet a történelmet. Tök jó lenne idekint játszani, a kertben.

N: Mit szeretnétek még elérni az Ill Ninóval a jövőben?

L: Csak próbáljuk tovább csinálni, amit eddig is csináltunk. Azt lenne a legnagyobb eredmény, ha még sokáig együtt maradhatnánk, és zenélhetnénk. Én ezt szeretném elérni. Nem szeretnék telhetetlen lenni, elégedett vagyok azzal, ami most van, és szerencsésnek érzem magam. A banda több mint tizenegy éve együtt van, még mindig képesek vagyunk alkotni, és ezt baromira élvezzük is, ahogy azt, hogy a színpadon állhatunk, és zúzhatunk.  Sok banda azért hullik szét, mert a tagok nem jönnek ki egymással, vagy elegük lesz az egészből. Mi szerencsések vagyunk, hogy megmaradt a közös nevező.

N: Említetted a zenekar törzsi gyökereit. Ez eszembe juttatja, hogy van-e valami különleges szokása vagy rituáléja a csapatnak, amit fellépések előtt csináltok?

L: Mindenkinek megvan a maga saját rituáléja, nekem az olyanok a kedvenceim, amelyek nem tudatosak, hanem csak engeded, hogy az elméd és a tested önálló életet éljen. Amikor valami előkészületi szertartáson mész keresztül, az majdnem olyan, mintha tudattalan létezésbe fordulnál át, és engednéd, hogy a tudatalattid eluralkodjon feletted. A rituálék folyton átalakulnak, ilyen szempontból Cristian a legkiszámíthatatlanabb, az ő szokásai nap, mint nap képesek változni. Mi is turnéról turnéra változunk, de azért mindig van valami mindannyiunknál, amit egy turné során mindennap ugyanúgy akarunk csinálni. Olyan rituálénak, amit a zenekar már évek óta csinál, amellett, hogy mindenkinek megvan a saját szokása, ami a turné alatt is biztosít némi magánéletet, talán azt mondanám, amikor leülünk együtt, alapozunk egy kis röviditallal, felállunk, valaki tósztot mond, aztán nyomás!

N: Tudsz mondani olyan zenészt, akivel szívesen dolgoznál együtt?

L: Carlos Santana! Nagyon szeretnék együtt játszani Carlos Santanával. Egyébként is vevő lennék bűnös élvezetekre, a metál műfajon kívül is. Nagyon szeretem a U2-t, a Beastie Boyst, a Bad Brainst. A modern bandák közül a Deftones-t tartom kiemelkedőnek, de a Jane’s Addictionnel is szívesen dolgoznék. Ismered a Jane’s Addictiont? Az ő egykori basszusgitárosuk remek, nagyon szeretem Eric Avery egyedi játékát, borzasztó innovatív. Nem csak az tempót tartja tökéletesen, de dallamokkal is színesíti a zenét, én is mindig imádtam ilyesmivel próbálkozni.

N: Rajtuk kívül van még olyasvalaki, aki nagy hatással volt rád?

L: Elég sokféle ember volt hatással rám, és most egy kicsit politizálni fogok. Szerintem az amerikaiknak most nagyon jó elnökük van, akire felnézek, mert tényleg érdekli őt, mi van az emberekkel. Állandó harc van otthon, sokan elégedetlenek vele, pedig ő egy jó ember, őszinte célokkal, aki azt akarja, hogy mindenkinek legyen lehetősége szabadon és boldogan élni. Nagyon tisztelem, újabban ő az, aki inspirál. Tudom, hogy innen nagyon jónak tűnik a helyzete, de az igazság az, hogy rengeteget kell dolgoznia, mert nagyon sok ember nem ért vele egyet, sokan akarják látni a bukását, és ezért tesznek is, méghozzá gonosz és rosszindulatú módon, egyszerűen azért, mert nem az a tipikus elnöknek kinéző arc, és mert azt akarja, hogy minden amerikai valóban szabad legyen. Én is azt szeretném, hogy megszűnjön a megkülönböztetés, és ezt az üzenetet a zenével is próbálom kifejezni.

N: Mit csináltok, ha nem az Ill Ninóban zenéltek, még ha csak hobbiszinten is?

L: Cristiannal a Sound Wars stúdiót működtetjük, ezt szeretnénk a jövőben kiadóvá alakítani. Diegónak tetoválószalonja van, Danny reggae bandákban is zenél odaát, Floridában, Dave hangmérnök és menedzser, Ahrue szintén lemezeket csinál, szóval mindannyian többé-kevésbé a zenei világban tevékenykedünk. Ő pedig Matt, aki beugrott a turnéra (rámutat a mellettünk lévő asztalnál ülő, hosszú hajú fiatalemberre), tudják, ki vagy, az előbb beszéltem rólad!

Matt: Remélem, jó dolgokat mondtál!

L: Hááát…(nevetés) A jó dolgok unalmasak, ember!

M: Jaj, menj már!

L: Szeretem kiteregetni a szennyest!

M: Milyen szennyest?

(A beszélgetés eztán következő részét nem sikerült rögzíteni, mert Matt Alston távol ült a diktafontól, de arról volt szó, hogy azért jó, hogy elhozták Mattet erre a turnéra, mert ő hálából később szervezhet koncerteket az Ill Ninónak jó pénzért, és persze jócskán teleírt riderrel, Matt pedig biztosította Lazarót, hogy gondjukat fogja viselni – szerk).

N: A végére egy vicces téma: tudtátok, hogy celebek lettetek Magyarországon? Volt ez a csávó egy népszerű tehetségkutató műsorban…

L: Iszonyat szívesen találkoznék azzal az arccal! Egyedül az, hogy a This Time’s For Realt választotta (vicces, hogy Lazaro elrontotta, mert ő a What Comes Aroundot mondta, de ezt írjuk a fáradtság számlájára – szerk.) , függetlenül attól, hogy jól csinálta-e, vagy sem, óriási megtiszteltetés! Jó, hogy ki mert állni, és eltolta a dalt mindenféle zenei kíséret nélkül. Nagyon egyszerű számnak tűnik, de baromi nehéz elénekelni, és én tisztelem őt a bátorságáért, remélem, hogy soha nem adja fel, és tovább próbálkozik. Egyszer tényleg beszélnék vele egy buli után, sajnos eddig nem sikerült, legalábbis nem emlékszem rá. Ha esetleg mégis megkeresett, akkor nem mondta, hogy „hé, haver, én vagyok az a forma a tévéből!” De tényleg tetszett, talán mások viccesnek találták, hogy beégett, de mi mind meg vagyunk döbbenve, hogy valaki ilyen bátor tud lenni, és büszkék vagyunk rá! És köszönjük neki, ha mást nem is, minket biztosan megnyert magának.

N: Köszönöm szépen az interjút!

L: Én köszönöm, hogy szakítottál rá időt, testvér! Hálás vagyok érte.