Hatebreed interjú Jamey Jastával

Egy enyhébb örömittas ordítás hagyta el a torkomat, mikor kiderült, hogy a június 26-án esedékes Hatebreed koncerten nem mást kaphatunk diktafonvégre Nelzonnal, mint a főzenekar agyát, és a kortárs hardcore színtér egyik legjelesebb alakját, Jamey Jastát. Jamey jókedvében volt, ez nem lehet kérdéses, hiszen a beszélgetést máris egy felebaráti élcelődéssel kezdte, amire volt is oka; hiszen Nelzonnal látatlanban is Converge pólóban jöttünk az Artemovszk fedélzetére…

Jamey: Á, szóval ti vagytok a Converge-ikrek… Hehe! Ez aranyos.

Nelzon: Látom épp iszol valamit… Mi az, sör?

Jamey: Dehogyis, ez juice. A csapostól kaptam. Azt mondta, igyekszik valami olyan italt elkészíteni, amit ő is szeret, nem én választottam.

Nelzon: Ha már itt tartunk, koncert előtt szoktál inni mást is…? Elsősorban az alkoholra gondolok…

Jamey: Kizárt. Soha nem iszom a fellépések előtt.

Bambi: Miért, vannak erről kellemetlen emlékeid…?

Jamey: Nálunk a zenekarban egyedül Frank szokott néha inni, de ő is csak mértékkel. De én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hiszen a koncerten a hangomnak rendben kell lennie, érted. Sokat ordítok, és hörgök, amihez szükséges a megfelelő kondíció, arról nem is beszélve, hogy a piától büdös lesz a leheleted, hehe! Egy-egy könnyebb pia talán még beleférne, de mondjuk soha nem mennék ki a színpadra egy kis Jagermaister után… Az biztosan tönkretenné a koncertet, értitiek.

Nelzon: És hogy halad az Európa-turnétok?

Jamey: Eddig kifejezetten jól megy minden, a nagy fesztiválfellépéseket kisebb klubbulik követik, és fordítva; gyakorlatilag ez megy felváltva. Ennek azért örülünk, mert a fesztiválfellépések során alkalmunk nyílik találkozni régi barátokkal, és olyan zenekarokkal, akikkel egyébként is jóban vagyunk, ilyenkor nemcsak megnézzük a koncertjeiket, hanem a backstage-ben megy ezerrel az őrültködés is. Ugyanez volt itt Budapesten is, amikor a Pepsi Festivalon játszhattunk, hiszen a koncertek között a háttérben mindig elszórakoztattuk magunkat a haverokkal. Egy csomó helyen teltházas koncertet adtunk, és olyan helyekre is eljuthattunk ezúttal, ahol már több éve nem volt lehetőségünk fellépni.

Nelzon: Te melyik fellépést részesíted előnyben, a fesztiválokat, vagy a klubkoncerteket?

Jamey: Mint azt az előbb mondtam, a fesztiválokban különösen azt szeretem, hogy sok rég nem látott haveroddal újra találkozhatsz, dumálhattok és élvezitek egymás koncertjét is. A Machine Headdel, a Kornnal, a Sick Of It Allal, Cannibal Corpse-szal tök jó beszélgetni kicsit négyszemközt, hiszen amellett hogy hatalmas arcok, fel is nézünk rájuk zenei szempontól is, mintegy példaképeink. A kis koncerteknek megvan a külön hangulata, sokkal közelebb vagy a közönséghez, amit mindenki jobban élvez, a stagedivingról nem is beszélve.

Bambi: A Sportszigetes bulitokról milyen emlékeid vannak?

Jamey: Igen, akkor voltunk nálatok a Slipknottal, emlékszem. Nagyon jól éreztük magunkat, a közönség is könnyedén rákapott a zenénkre, sokan voltak akik ismertek minket előzőleg is, énekelték a dalszövegeket, nem számítottunk ekkora szimpatizálásra. Jó kis koncert volt, tényleg kellemes élményként maradt meg bennem.

Bambi: És mit vársz a ma estétől? Előreláthatóan teltház lesz…

Jamey: Tudok róla, de ebben mégis az a jó, hogy headlinerként vagyunk itt a saját turnénkon, és mi válogatjuk össze a saját setlistünket, a saját nézőpontjaink és az általunk megjelölt játékidő alapján, míg egy nagyobb fesztiválon nekünk szabják meg, hogy mennyit is játszhatunk. Ilyenkor igyekszünk hosszabb programmal készülni, és minden lemezről játszani egy keveset.

Nelzon: Tavaly jelent meg a legutóbbi lemezetek, a Supremacy; hogy fogadta az albumot mind a közönség, mind a média, és neked mi erről a véleményed?

Jamey: Örülök annak, ha a rajongóink elégedettek azzal, amit csinálunk, bár jelen esetben fennállásunk során a legjobb visszajelzéseket kaptuk. Elismerem, hogy valahol nyomásként nehezedik ránk egy-egy kritika, de a rajongók véleményét tartom elsődlegesnek. És amíg a koncertjeinken éneklik a dalokat, és kellőképp megőrülnek az új nóták hallatán, addig nem érdekel túlzottan a média véleménye.

Bambi: A turnétársatok az As I Lay Dying. Hogy jöttök ki a srácokkal, és mi a véleményed rólunk mind zenei, mind emberi szempontból?

Jamey: Már az államokban többször is volt alkalmunk játszani velük, és ezidő alatt könnyen összebarátkoztunk, így nincsenek közöttünk nézeteltérések, gördülékenyen halad minden. Eddig mindig úgy indultunk turnézni, hogy a környékünkről kerestünk előzenekart, de ezen most változtattunk, mert tavaly odaát egy nagyon erős nyári turnécsomagban voltunk velük, és már akkor sejtettük, hogy elhozzuk őket, ha lesz rá lehetőség. Szerencsére belefért az idejükbe ez a kisebb kiruccanás, így egyből elkezdtünk beszélni a részletekről, és ennek eredményeként most ittvagyunk mind. Ez egy jó kis csomag, hiszen más zenei irányzatot képviselünk, de a közönségünkben mégis vannak átfedések.

Bambi: A Supremacy-re készült kettő videoklip, a Defeatist, valamint a To The Trashold. Várhatunk még új klipet a lemezhez?

Jamey: Ma este is veszünk fel egy kis részletet a koncertről, hiszen új klipet készítünk a Destroy Everythingre; ehhez az összes turnéállomáson felveszünk egy kisebb részletet, backstage jelenetet, és a végén összevágjuk őket egy klipbe, hogy megörökítse a kis utazásunkat.

Bambi: A Supremacy előtt kiadót váltottatok, és így az már a Roadrunnernél jelenhetett meg. De miért nem a saját kiadód gondozza a Hatebreed felvételeit?

Jamey: Erre egyszerű választ tudok adni, hiszen gondold el, hogy a Roadrunnernek mekkora neve van a világon, ez megmutatkozik mind a terjesztésben, mind a kiadói odafigyelésre, hogy minden zenekaruk megkapja a támogatást. A világ minden táján ottvannak, Ausztáliában, Japánban, Európában, az államokban… Nincs olyan terület, ahol nem képviseltetnék magukat, és a bandáikat. A következő lemezünkről nem tudok még nyilatkozni, majd a jövő eldönti, hogy mi is lesz, mindenesetre a saját kiadómmal igyekszem egy másik rétegre koncentrálni. A Stillborn Records mást képvisel, mint amit a Hatebreed esetén el tudnék képzelni, gondolj csak azokra a zenekarokra, akiket képviselünk… Arról nem is beszélve, hogy nem lenne türelmem elintézni a szükséges promóciót, egyenként felhívni az összes magazint, hogy ‘hé, figyelj, kéne egy egyoldalas hirdetés…”, érted, hehe! Addig élvezem igazán, amíg részemről a Hatebreed csak a zenéről szól, és a többi ügyet és háttérmunkálatot nem nekem kell elintézni. A kiadó olyan, mint egy bank: gondolok itt a hatalmas mennyiségű információcserére, és ennek a rendszerére; állandóan új lemezek jelennek meg, amihez kell egy felfuttató promóció, az albumhoz kell egy videoklip, és nem árt egy tisztességes turné sem, és nemcsak azért, hogy újabb és újabb rajongókat szerezz, hanem hogy megforgasd a tőkét. És ez olyan agyrém, amitől igyekszem megóvni a Hatebreedet.

Nelzon: Amerikában te vezeted az ottani vezető keményzenei televíziós műsort, a Headbanger’s Ballt. Hogyan esett rád a választás, és milyen tapasztalatokat szereztél a munka kapcsán?

Jamey: A televíziónak olyan műsorvezetőre volt szüksége, aki ismeri is a zenekarokat, és képben van a színtérrel, mind a felfedezésre váró tehetségek, mind a nagyágyúk kapcsán; ugyanakkor szükség volt arra is, hogy az illető a teljes szcénában járatos legyen, a metaltól a punkig mindenben. Ezek, valamint több mint 300 szavazat alapján esett rám a választás, és közrejátszott az is, hogy hatalmas zenei gyűjteményem van, valamint hogy imádok mindig újat tanulni, új zenekarokkal megismerkedni, és többféle stílust hallgatok, power metaltól punkig mindent.

Jamey: Nem-nem, nem erről van szó. Most 10 hétig máshogyan működik a műsor, hiszen addig turnézunk ideát. Nekem a Hatebreed az első, minden más alárendelt helyet foglal el az életemben. Ha hívnak, szívesen megyek, de mindig csak annyit teszek meg, amennyi szükséges, se többet, se kevesebbet. Mert amellett, hogy az egy teljes értékű állás, nekem még itt van a zenekar is. A koncertek haladnak tovább, az emberek látni szeretnének minket, ezidő alatt a műsorban csak videoklipek pörögnek, így nem kell segítség. Amikor befejeződik a turné, majd újrakezdődik a munka a TV-ben is, újra interjúzom más zenekarokkal… Jó lesz az is, szeretem csinálni.

Bambi: A nemrég megjelent Sick Of It All tribute-albumon ti is közreműködtetek egy átirattal; miért ezt a dalt választottátok, és mit jelent számodra a Sick Of It All?

Jamey: Két érv szólt a Ratpack mellett: az egyik az, hogy könnyű volt megtanulni, a másik, hogy a félperces hossza alatt kevés lehetőségünk volt hibázni benne, hehe! A Sick Of It All nemcsak számomra, hanem mindannyiunknak a Hatebreedben a legnagyobb kedvenceink között vannak, nagyon tiszteljük őket a munkásságuk és a hitelük miatt, az pedig külön öröm, hogy az évek során személyes kontaktusba is kerülhettünk velük.

Nelzon: Van egy zenekarod, a Hatebreed; van saját ruhamárkád, a HateWear; van saját TV-műsorod, a Headbanger’s Ball; van saját kiadód, a Stillborn Records… Mindenhonnan ismerhetünk téged, de mégis, van szabadidőd ezen elfoglaltságokon túlmenően? Mit csinálsz otthon, vagy…?

Jamey: 2005 óta egyre kevesebb szabadidőm van, de ezt nem élem meg bánatként. Az elmúlt egy évben 365 napból 250-300 napot koncertezéssel töltöttünk, a fennmaradó időben pedig vagy a Supremacy felvételeivel és terjesztésével törődtünk, vagy egyéb elfoglaltságaim voltak, így nyugodtan mondhatom hogy nem unatkozom. De ez mind a zenéről szólt, így tényleg nem bánom. Viszont szeretek főzni. Nem vagyok nagy konyhaművész, de a tudásomat még a turnébuszom sem élhetem ki, hehe! Talán ez a kedvenc időtöltésem. De szeretek meginni néha egy-egy csésze kávét vagy teát is.

Bambi: Szerintem merre tart a hardcore? Mi a véleményed a kortárs HC-bandákról, és van kedvenced?

Jamey: Azt veszem észre, hogy a színtér újabb zenekarai évről-évre egyre komolyabb fejlődésen mennek keresztül, de nem mindegyik, csak és kizárólag egy rétegük. Mindenesetre ezen bandák lemezeit mindig élmény kézbe venni, hiszen úgyis tudod, hogy minőséget kapsz. Így vagyok a Converge-dzsel, az Ignite-tal, és jó ezt látni, mert tudod hogy ezek a zenekarok, és az általuk kiadott albumok mekkora hatással lesznek egy újabb generáció zenéjére, sőt, még egymásra is. Sajnos sok új zenekar nem törekszik az egyéniség megtalálására, inkább másolnak, de rajtuk látszik is, hogy csak a pénz motiválja őket, és nem a zenélés öröme. Szerintem így nincs értelme elkezdeni, ebből nem, vagy nagyon nehezen lehet meggazdagodni. Ugyanezt látod a hiphopban is, hiszen a mai előadók között egy kézen megszámolhatod, hogy mennyinek van egyénisége, bár ott nagyobb pénzek forognak, a közönségről nem is beszélve… De a régi előadók ugyanúgy megbízhatók, mint a hardcore-ban; ha úgy tetszik, nekünk is megvan a magunk Snoop Doggja, DMX-e, érted. Az úttörő előadóktól tudod, hogy mindig minőséget fognak produkálni. A mi Doggynk a Sick Of It All és az Agnostic Front. De akikben érzem az erőt, az a Comeback Kid. Függetlenül attól, hogy még nagyon sok párhuzamot tudunk vonni közöttük és a Sick Of It All között, de érzem, hogy belőlük még lehet valami nagyon jó, de még úgyis az út elején vannak. De a tradicionális vonalból nagy áttörést várok az olyan kisebb bandáktól, mint az Iron Age, a Meltdown, vagy a Living Hell. A metalcore-hullám lecsengése után is maradhat pár név, hozzám közel áll a The Acacia Strain, de emellett még megemlíthetnénk jó néhány nevet.

Nelzon: És az utóbbi 10 év távlatából kiben látod azt a tehetséget, hogy elsőosztályú hardcore bandává válhassanak…?

Jamey: Nem kezdenék el részletesebb felsorolást a fentinél, mert akkor azok a zenekarok pár nap múlva biztosan feloszlanának, hehe!

Bambi: Mi ösztönzött arra, hogy hardcore-t játssz, vagy hogy egyáltalán zenélj?

Jamey: Ez egy érzés volt belülről. Tudod, mint egy megvilágosodás, amikor körvonalazódik előtted a cél. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra jött, és azóta az uralma alatt tart. Nem lehet szavakba önteni, és talán nem is érdemes, hiszen aki őszintén zenél, úgyis tudja, hogy miről beszélek, mert ők is átmentek ezen.

Bambi: Ez eszembe juttatja azt a South Park részt, mikor Cartman keresztény rockbandát akar alapítani, és a kis néger gyerek nem hiszi el magáról hogy ő jó basszer, erre lemegy a pincébe, felhozza a basszusgitárt és már egyből slappel rajta.

Jamey: Igen, én is erről beszélek, hehe!

Nelzon: Emlékszel az első és az utolsó olyan koncertedre, ahová rajongóként mentél el, és nem fellépőként?

Jamey: Az első ilyen koncertem, ahol nézőként vettem részt egy helyi punk/hardcore buli volt. A fellépő bandákra nem emlékszem, kisebb környéki bandák léptek fel, de megadták a módját, az biztos, hehe! Ment a pusztítás, ahogyan illik. A legutóbbi pedig egy Machine Head buli volt, 20 percre a házamtól léptek fel, hehe!

Bambi: És hogy tetszett neked a The Blackening, a srácok legutóbbi lemeze?

Jamey: Nagyon bejött, csakúgy mint minden más cuccuk. Nemcsak a zenéjüket imádom, hanem őket is, mert nagyon jó gyerekek. És rám is nagy hatással voltak, így külön megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen közel kerülhettem hozzájuk.

Bambi: Nagyon sok vendégszereplést vállalsz más zenekaroknál, például a Napalm Death-nél, vagy más bandáknál. Mi szabja meg azt, hogy kinél vállalsz vendégszereplést?

Jamey: Ez az egész a mókáról szól, hiszen ahová megyek énekelni, ott nagyrészt a zenekar tagjai mind-mind a barátaim, vagy csak haverok is, de a felvétel során jobban megismerjük egymást. És az sem utolsó, hogy újabb tapasztalatokat szerezhetsz, és én amúgy is imádom a stúdiómunkát, rabul ejt a közeg. Megismerni a hangmérnököt, a producert, mindig tanulni tőlük valami újat…

Bambi: Vagy akár új barátságokat kötni…

Jamey: Igen, ez sem egy utolsó dolog. Az egész egy élmény. Az utóbbi évek során sok zenekarral voltam énekelni, Terrorékkal, Ill Ninoval, a Napalm Death-szel, Sepulturával… Emberileg is jól kijöttünk, de ez gondolom érződik a felvételek gördülékenységén is, arról nem is beszélve, hogy a rajongók többsége is élményként fogja fel, hogy egy vendég színesíti az album összképét. A metal és a hardcore berkekben gyakori az ilyen barátság, és jó érzés egy ilyen összetartó közösség tagjának lenni. De ez visszafelé is igaz, amikor Kerry King vendégszerepelt nálunk.

Bambi: A Hatebreed előtt volt egy másik zenekarod is, a Jasta14; milyen tapasztalatokat szereztél ott, és mit tudtál továbbvinni, netán fejleszteni a Hatebreedben, ami ott elindult?

Jamey: A Jasta14-ben megízleltem a csapatmunkát; azt, hogy hogyan lehet összedolgozni, és az első koncerttapasztalataimat is itt szereztem előadóként. A Jasta14-ben éreztük először a zenélés örömét, imádtuk egymást és azt, amit csináltunk. Az pedig külön siker volt, hogy a közönség is bírta, adtunk nem egy jó koncertet. Ezután mindig jó érzés fogott el bennünket, és az ilyen fiatalkori sikerélmények csak segítettek bennünket a hosszú távú zenélés során.

Nelzon: A dalszövegeid mind-mind arcbamászóak, és ezt az őszinteséget gondolom a rajongók is értékelik. Te hogy vélekedsz erről?

Jamey: Ha a dalszövegekről van szó, nem szabad puhatolózni, és nyálasnak lenni, a Hatebreed elzárkózik ettől, és meghagyja a pályát a többi nyálgép bandának. A közönség nyílván azért szereti ezeket a dalokat, mert esetenként olyan dolgokat is kimondok, melyeket más nem biztos, hogy meg merne fogalmazni. Sok negatív dologról beszélek, amit csak és kizárólag őszintén érdemes felhozni. Ez az én véleményem, csakúgy, mint a dalszövegeim. Ezek mind az én álláspontomat tükrözik vissza, melyekről gondolhatod hogy nem változnak napról-napra, az nem én vagyok. Azonban igyekszem felmutatni a megoldást is, bár nem mondanám hogy kifejezetten optimista zenét nyomnánk. De ez talán ellensúlyozza az üzenet tartalmát. Minden rossz dolgot jó követ. És ezzel igyekszünk mintegy reményt adni a hallgatóknak. A mai világ többször is ad olyan pofonokat, mikor az ember úgy érzi, hogy menekülnie kell minden elől, akár önmaga vagy a gondolatai elől. De ez rossz taktika, szembe kell nézni a gondokkal, hogy felülkerekedhessünk rajtuk. És talán a biztatás is szolgálhat válaszként. Mindent lehet jól csinálni, és ebben is igyekszünk segíteni.

Bambi: És szerinted az üzeneted milyen messzire lesz képes eljutni?

Jamey: Nem tudom megváltani az emberek életét, és nem is akarom; de a szövegekkel a hallgató új élményben részesül, melyet talán képes lesz felhasználni az élete során. A jó utat mindig meg lehet találni, csak kell egy vezérfonal, ami elvezet oda. Erre törekszünk, se többre, se kevesebbre. Beszélhetnék összetört szívekről és szétment kapcsolatokról is, hogy sírógörcsöm támadjon mint ahogy azt sok tucatzenekar teszi, és biztosan eladhatóbb is lenne, de azzal a saját elveinknek fordítanánk hátat. A személyes problémákról csak és kizárólag átfogóan érdemes beszélni, és nem egy-egy részéről, hanem az összesről. Nem elég egy dolgot kiemelni, hanem minden ugyanakkor, ugyanannyira kell segíteni. És ezt mára az emberek egyrésze is felismerte.

Bambi: Milyen terveitek vannak még erre az évre?

Jamey: Január óta turnén vagyunk, de amit régóta várunk, az majd az Ozzfest lesz, ahol a második színpad headliner szerepét kaptuk meg. Ezután Kanadába, majd Észak-Amerikába megyünk, és még évvége felé várhatóan visszatérünk Európába néhány koncert erejéig, aztán jön Dél-Afrika…

Bambi: De azért néha alszotok is…? Hehe!

Jamey: Reményeim szerint erre is sor kerülhet, hehe! Mondjuk egy északára két óra untig elég. Aztán még szeretnénk lebonyolítani egy kisebb USA-turnét, de kizárólag olyan helyeken, ahová nagyobb zenekarok eddig nem tették be a lábukat az alacsony nézőközönség miatt. Direkt kisebb településeket célzunk meg. De a srácok már jelezték, hogy nagyon várnak minket; szerencsések vagyunk, mert sok helyen tudjuk magunkat megmutatni, és azért tartjuk a kapcsolatot a rajongóinkkal, erre jó igazán a MySpace.

Bambi: Mit üzensz a NuSkull olvasóinak?

Jamey: Köszönjük mindenkinek a támogatást, azt hogy itt lehetünk és hogy ma este főzenekarként adhatunk nektek koncertet. A mai világban a rajongók szoktak köszönetet mondani a saját maguk által agyonsztárolt zenekaroknak, de ez rég rossz; mi, csakis mi, előadók tartozunk köszönettel a rajongóink számára, hiszen nélkülük nem lennénk sehol sem. Mégegyszer köszönjük!

Nelzon: Bocsi, még egy kérdés: mit tanácsolnál kezdő zenekaroknak, hogy akár a metal, akár a hardcore színtéren érvényesülhessenek?

Jamey: Légy hű magadhoz, és mindig adj az igaz barátaid véleményére. Ne keress inspirációt a pénzben és a csillogásban, csak addig van értelme ezt csinálni, amíg önmagadat fejezed ki a zenében. Gondold át, hogy mit akarsz játszani, és hogy mihez van szükséged ahhoz, hogy ez sikerüljön. Képzettség, támogatás, ambíciók. És amikor már nemcsak a szándék, hanem a tudás is megvan, hogy a zenében őszintén kifejezd magad, ezt az emberek érezni fogják, és lesz majd közönséged. Mi is ezen az elven vagyunk. Nincs szükségünk gazdag órákra, márkás autókra, menő ruhákra. Minek? Attól nem leszünk többek. Sajnos nagyon sokan birtokolni akarnak ahelyett, hogy értéket közvetítenének. Ennek a kérdésnek mindig egyértelműnek kell lennie egy zenekar számára. Arról nem is beszélve, hogy sokan nagyon előrerohannak, nem egyszer találkoztam olyan példával, hogy a srácok még semmit sem tettek le az asztalra, nem voltak dalaik sem, de már működött a merchandise… Na de kérem szépen, mindennek van egy rendszere, a fokozatosságnak is! Az ilyen dolgok mindig csak másodlagosak és harmadlagosak lehetnek, az első a zene. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a pénz mindent megválthat, és ezáltal a birtoklóját is többé teszi, pedig nem így van. El kell dönteni, hogy a zenész a saját szórakoztatására zenél, vagy csak karrieristaként kíván letenni érzelmek nélküli lemezeket az asztalra. Érted.

Nelzon: A boldogságot nem lehet megvenni.

Jamey: Szerintem sem. És így próbálj meg minden reggel tükörbe nézni. A motiváció sokat elárul egy zenekarról… Nézd meg a Rolling Stonest! Nemcsak ugyanazt csinálják, mint az Aerosmith, hanem ugyanúgy is néznek ki. Na de emberek! Őket már csak a pénz hajtja, a rajongók pedig úgy élik meg egy-egy fellépésüket, hogy ők vannak megtisztelve, pedig nézd meg, hány évesek. Harminc éve ugyanazokat a ruhákat hordják, és ők is emberek; minden nap finganak, mindent ugyanúgy csinálnak mint más emberek, csak…

Bambi: Nekünk is van egy ilyen zenekarunk, az Omega.

Jamey: Akkor értitek hogy miről beszélek, hehe! A zenekar olyan mint egy házasság, összeköt egy életre. Mindent meg kell beszélni egymás között, nem lehet senkinek sem titka a felszín alatt, mert az bajt hozhat a bandára. Csak nyíltan édremes ezt csinálni, titkolózás és hátsó szándékok nélkül. Ez nem ilyen kioktató-tanítás akart lenni, csak a véleményem.

Nelzon: Még egyet, de tényleg ez lesz az utolsó kérdésünk, hehe! Ha a Roadrunner AllStars projektnek lenne folytatása, kikkel dolgoznál együtt a legszívesebben egy felkérés esetén?

Jamey: Dinoval a Fear Factoryből, Joey-val a Slipknotból, ők ketten nagyon jó barátaim és biztos valami jó sülne ki a közös melóból; Rob Flynnel is szívesen dolgoznék, a DevilDriveréktől bárkivel, vagy akár mindannyiukkal szívesen, mert nagyon jó srácok ők is. A Chimaira-s haverokat is nagyon bírom, hozzávetőleg velük dolgoznék a legszívesebben. Köszönöm a beszélgetést, este találkozunk!

Az interjú lebonyolításáért köszönjük mind a CLS Records, mind a BPRNR segítségét.

A koncerthez tartozó beszámolót itt találod.
A buli képgalériátához pedig kattints ide.