“Ha nem ismersz valakit a turné kezdetén, tuti megismered a végére” – interjú a The Safety Fire-rel

Az Európán átviharzó Protest The Hero turné elég sok izgalmat tartogatott a banda és a progresszív metal rajongóinak egyaránt, lásd az itthon debütáló Tesseractot és Intervals-t, valamint a duplázó The Safety Fire-t, és persze a főzenekart. Mivel minket minden nagyon érdekelt az estével kapcsolatban, ezért nem hagytuk ki a lehetőséget, hogy a bandák nagy részével elbeszélgessünk az élet kis és nagy dolgairól, ezek közül a Rody-val és Ariffal (no meg a Tesseract énekes Ashe is ott volt) készült interjút videóra is vettük. Mivel a mozgókép még új terep számunkra, ezért bele fog telni némi időbe, hogy élvezhetőre vágjuk az amúgy igen tartalmas matériát, viszont addig is fogadjátok szeretettel progresszív metal interjúsorozatunk első darabját, melyet Sean McWeeney-vel és Lori Perivel készítettünk.

the safety fireLegutóbb 2012-ben voltatok Magyarországon a Between the Buried and Me és a Periphery társaságában, hogy emlékeztek vissza erre a koncertre?

Sean: Hú, nem nagyon emlékszem.

Hogyhogy?

Sean: Nem is tudom, asszem ittunk egy keveset, de nem vagyok biztos benne (nevetés). Nem tudom, ez mennyire szokványos itt, de nagyon jó volt a közönség, főleg ahhoz képest, hogy nem jártunk még itt előtte soha.

Mi tetszett elsősorban a közönség reakciójában?

Sean: A nézők ismerték a dalokat, a dallamokat, volt, aki a szövegeket is tudta, és úgy összességében nagyon sokat mozgolódtak. Soha nem tudhatod, mit vált ki a fellépésed a közönségből, és nagyon jó tök ismeretlen terepen úgy bemutatkozni, hogy nagy sikert aratsz.

Progresszív metal koncerteken azért ritkán olyan aktív a közönség, mint mondjuk egy hardcore bulin. Mit gondoltok erről?

Sean: Na igen, a progresszív metal bulik közönsége elég jól szokott viselkedni. Néha kicsit el tudnak szabadulni az indulatok, de az ilyen koncertek célközönsége örülni szokott, ha nem kell kék-zöld foltokkal hazamennie. Korábban találkoztam olyannal, hogy emberek eszméletüket vesztették moshpitekben, és ez eléggé lesokkolt. Kicsit úgy érzem, eltávolodtunk attól, amikor a moshpit egy közösségi élmény volt, ahol az emberek levezethették a felgyülemlett agressziót, most már inkább arról szól, hogy az egyén hogy akarja jól érezni magát.

Lori: Szerintem ez amúgy az adott helytől is függ. Van, ahol nem engedik a tömegszörföt, vagy hogy az emberek beugráljanak a színpadról, máshol meg nem ilyen szigorúak. Persze, egy progresszív metal iránt érdeklődő közönségben sokan vannak, akik a zenészek játékát akarják csodálni, gyakran mert maguk is zenélnek, de van, hogy a koncerthelyszín szabályai miatt nem olyan vad a buli.

the safety fireTi, mint zenészek, szeretitek, ha tömegszörf van a koncerteteken?

Sean: Persze! Ha jól szórakoznak az emberek, akkor szinte mindig van tömegszörf. Megértem persze, hogy vannak bandák, akik utálják, pl. az At the Drive-In, hiszen egy Japánban tartott koncertjükön meg is halt valaki, de hát mit tudsz csinálni? Ha az emberek tömegszörfölni akarnak, akkor úgyis megcsinálják.

Lori: Vigyázni kell a másikra, és akkor a zenészek is tudnak játszani és a srácok is tudnak mosholni meg tömegszörfölni, és mindenki jól érzi magát.

Sean: Szerintem mindenki emlékszik az első tömegszörfjére, van benne valami egészen bizarr, ahogy kézről kézre adnak az emberek.

Lori: Én emlékszem az enyémre! Anthrax, 2001, nagyon nagy élmény volt!

Sean: Téged máskor is megszörföltettünk, otthon valami fesztiválon, asszem a Darkness, vagy valami hasonló poénbanda játszott. Csak állt ott mit sem sejtve, amikor elhatároztuk, hogy tömegszörfölni fog, akár tetszik, akár nem. Felemeltük, el is vitte a tömeg a jó messzire, az egyik cipőjét is elhagyta. (Érdekesség, hogy Attila nevű olvasónkat pont a The Safety Fire aznap esti fellépésén ejtette le kétszer is a tömeg, illetve szomorú adalék, hogy az interjút követően, de még azon a héten halt meg valaki, akit egy Svájci fesztiválon ejtett le a közönség – szerk.)

Mi történt a bajuszaitokkal?

Sean: (nevet) Amikor legutóbb itt voltunk, kinéztünk a Hősök Terére, és rájöttünk, hogy nekünk, brit fiatalembereknek esélyünk sincs olyan csodás arcszőrzetet növeszteni, mint amit a szobrokon láttunk.

Az új lemezeteken vendégszerepelt Tommy Rogers. Mondhatjuk, hogy barátságot is kötöttetek vele?

Lori: Abszolút! Ő egy fantasztikus és nagyon kedves ember, az pedig egy nem mindennapi dolog, hogy turnézhatsz olyasvalakivel, aki az egyik kedvenc zenészed, és akiért éveken keresztül rajongtál. Talán nehéz elképzelni, hogy a csodálat barátsággá alakulhat, de ha sokat vagytok együtt, mondjuk egy turné során, akkor előbb-utóbb eljutsz erre a pontra.

A turné alatt ismerkedtetek meg vele egyébként?

Sean: Igen, a turné kezdetén találkoztunk először, még odaát, Nagy-Britanniában. Kellett pár nap, hogy felfogjuk, kikkel is turnézunk együtt.

Lori: Akik amúgy nagyon vicces és szórakoztató emberek, és abszolút normálisak, akik mellett nem érzed kényelmetlenül magad, nem tudom, érted-e, mire akarok kilyukadni. Alapjában mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, tök mindegy, mit értünk el.

A szöveget és az énektémát Tommy hozta vagy, ti írtátok?

Sean: Mindent megírtunk előre, leszámítva azt a részt, ahol énekel, aztán szabad kezet adtunk neki. Adtam neki szövegeket, de mondtam, hogy nyugodtan írja át, vagy találjon ki sajátot, csináljon, amit szeretne, aggódtam is kicsit, hogy szar lesz (nevetés). De aztán végül nagyon királyul sült el, a szöveget kicsit megváltoztatta, és ő találta ki az énektémát. Ez volt az első alkalom, hogy valaki más tett hozzá valamit egy The Safety Fire dalhoz, érdekes tapasztalatként éltük meg.

Neked írt valaki valaha dalszöveget, amit aztán te énekeltél fel?

Sean: Nem volt még ilyen.

catering queenMilyen a viszony a turnén részt vevő többi bandával? (Az oldalt látható torta Szalai Alexandra, a düreres bulik állandó cateringese jóvoltából készült el – szerk.)

Sean: Korábban már turnéztunk Protest’-ékkel, velük is pont 2012-ben, az volt ez első amerikai turnénk. Ők egy nagyon jó banda, és míg az USA turné többi bandájának tagjai nem voltak akkora partyállatok…

Lori: Addig Rody-ék isznak!

Sean: Igen, eléggé szeretik a sört meg a whisky-t, úgyhogy nagyon vidám velük az élet. A Tesseracttal eddig még soha nem turnéztunk, pedig ők is Dél-Kelet Angliából származnak, mint mi, bár néhány közös koncertünk már volt azért. Ők is egy nagyon jó zenekar, és az Intervals is, megyünk is turnézni velük következő hónapban.

Az USA-ba?

Sean: Igen

 Lori: Jól ismerjük az Intervals dobosát, Anup Sastry-t is, a 2012-es amerikai turnén Jeff Loomis turnédobosa volt. Szóval így azért elég könnyű, hogy ismertük korábbról a Tesseractosokat, a Protest The Herót meg Anupot, abszolút gördülékenyen és lazán megy minden, ettől jó ez a turné.

Sean: Amúgy az a helyzet, hogy ha nem ismersz valakit egy turné kezdetén, akkor tuti megismered a végére, mert nagyon sokat lesztek összezárva, ingerszegény környezetben.

Mit jelent az, hogy „Safety Fire”? Nem igazán találtam meg a szótárban.

Lori: Semmit! Ez úgy történt, hogy már egy éve zenekarként működtünk, és már több nevet is kipróbáltunk, viszont az addigihoz képest egy új irányba szerettünk volna elmozdulni, amihez szükségünk volt egy új névre. Szóval beültünk egy kocsmába, ittunk pár italt, összeszedtük az ötleteinket, és a végén a The Safety Fire-re mondta azt mindenki, hogy „miért is ne?” A „Safety Fire” önmagában nem jelent semmit, de nekünk személyesen mégis sokat jelent, a barátságot, a családot jelképezi.

Sean: Egyébként az ilyen különösebb jelentéssel nem bíró nevekben az a jó, hogy nagyon vicces dolgokat tudnak belelátni az emberek. A facebook oldalunkon egyszer azzal keresett meg minket egy pasas, hogy adjunk neki munkát, valószínűleg azért, mert azt hitte, egy tűzvédelemmel foglalkozó cég vagyunk (nevetés). „A szerző halott”, ugye.

Milyen lemezt ajánlanátok a mostani felhozatalból?

Lori: Hú, én tudok ajánlani! Haken, az ő új lemezük nagyon tetszik. Nem új, tavaly jött ki, és igazi old school prog fiatal srácok értelmezésében. Nem ismerem őket személyesen, de ha egyszer turnéznánk, minden este megnézném őket. Ez most nálam a favorit.

Sean: Nagyon bejön az új Karnivool lemez, meg az új Intervals-t is várom nagyon, most a turné során már tizennyolc alkalommal meghallgattam az új dalokat élőben.

Beszéljünk kicsit a ti új lemezetekről. Miért lett jóval könnyedebb a Mouth of Swords a Grind the Oceannél?

Lori: Ez csak a természetes fejlődés. Semmilyen konkrét elhatározás nem volt, hogy ez a lemez most dallamosabb lesz, vagy ilyesmi. Nem is feltétlenül mondanám azt, hogy könnyedebb az album az elődnél, vannak azért kitörési pontok, amik szerintem hatásosabbak, mint bármi, amit a Grind the Oceanre írtunk. A debütlemez azon dalai, amik később születtek, pl. a Circassian Beauties, jól mutatják, hogy tényleg csak arról van szó, hogy maguktól haladtak ebbe az irányba a dolgok. Olyan soha nem volt, hogy leültünk volna megbeszélni, merre szeretnénk fejlődni. Szerintem a Sections EP és a Grind the Ocean közti különbség is ezt a fajta szerves fejlődést tükrözi.

Sean: Igen, és az is benne van ebben, hogy egy csomó bandának az a célja, hogy minél keményebb és durvább hangzást hozzon össze, és ennek érdekében az ezt hangsúlyozó elemeket domborítják ki. Mi szeretnénk egyszerre kemények és dallamosak is lenne, ami marha nehéz. Ha megnézed, az új lemez legkeményebb dala a The Ghosts That Wait For Spring, de ez egyben a legkevésbé dallamos is. Meg kell a változatosság is, nem lehet állandóan csak üvölteni. Egyébként is utálok üvölteni (nevetés). Nem, amúgy nem utálok, de az is csak az érzelemkifejezés egyik eszköze. Nem vagyok ám mindig mérges.

Mi inspirált titeket az album megírásakor?

Lori: Talán az, hogy először az életünkben nekivágtunk egy turnénak, nap mint nap láttuk, hogy más zenészek hogy csinálják, és elégedettek voltunk ezzel. De nem vagyok ám biztos benne, az tuti, hogy konkrét inspiráció nem érkezett sehonnan, ez csak annak a természetes folyamatnak a része, hogy az ember ilyenkor tapasztalatot gyűjt. Nagyon értékes mellékhatása egy ilyen turnénak, hogy láthatod, miként hatnak egy idegen közönségre a dalaid.

Sean: Szerintem a legtöbbet az alakította a lemezt, hogy nagyon rövid idő alatt elkészültünk a dalokkal. Lényegében minden hangszer és ének végleges formát öltött két-három hónap alatt.

Lori: Én úgy látom, hogy akkor jön elő a zenéből az izzadságszag, ha sokat ülsz rajta. Az a titka a dolognak, hogy gyorsan kell dolgozni, és nem kell sokat agyalni rajta.

Ki készítette a borítót?

Lori: Ugyanaz, aki a Grind the Oceanét, Kim Taylornek hívják, és nagyon ügyes művész.

Sean: Régebben „Puppydust” néven futott, ha tetszett a borítókép, csekkoljátok a több munkáját a kimoni.co.uk oldalon!

Van valami köze a dalokhoz vagy a szöveghez a borítónak?

Sean: Persze, ugyanaz volt a munkamódszer egyébként, mint a Grind the Oceannél: elküldtük neki a lemezt, meghallgatta, és ez alapján készítette el a képet. Ez megint az a szituáció, mint Tommy Rogers esetén: amikor ismered másnak a szellemi termékét, és úgy, hogy teljes tisztelettel viseltetsz iránta, hozzáteszed a magadét. De amúgy amit a borítón látsz, az teljesen Kim albumértelmezése. Soha nem mondta el nekünk, hogy konkrétan mit jelent az, amit lerajzolt, nem definiált semmit, de amint ránéztünk, rögtön tudtuk, ez király lett. Az egyetlen megkötés amúgy az volt, hogy szerepeljenek olyan tárgyak a borítón, melyeket a szövegek említenek.

Ez például fel se tűnt! Egyébként ki a fő dalíró a csapatban, Dez?

Mindketten: Igen!

Nem okoz nehézséget, hogy egy ember írja a dalok jelentős részét?

Lori: Szerintem ez attól függ, hogy egyetértetek-e az alapokban. Amióta fennáll a The Safety Fire, csak mi öten vagyunk, nem történt csere, nem jött új ember, és mindenki elégedett az iránnyal, ahova tartunk. Ha valaki nem lenne elégedett, akkor biztos probléma lenne, hogy Dez a fő szerző. Persze szeretjük azt, ahogy működik a zenekar, és mindenkinek van azért valamennyi ráhatása a dalokra, de az a helyzet, hogy Dez nagyon tehetséges. Egyébként Seannak is nagyon komoly szerepe van a dalok arculatának kialakításában, hiszen ő az énekes.

Sean: Ez úgy megy, hogy ha kész van egy dal, meghallgatom, és amikor ráéreztem a hangulatára, megírom a szöveget. Az a legjobb ebben a bandában, hogy nagyon gördülékenyen és hatékonyan tudunk dolgozni, ha már megvan a zenei alap, a mostani lemez esetében naponta vettük fel a dalok vokál részeit, és közben kurva jókat ebédeltünk. Úgy csináltuk, hogy tíztől egyig felvettünk, aztán egytől háromig kaja, utána pedig este hatig folyattuk a felvételeket.

Ez melyik dalnál történt?

Sean: Mindegyiknél! Tizenkét napig tartott az énekfelvétel.

Mely zenészek voltak rátok a legnagyobb hatással?

 Lori: Ha a metal világát vesszük, az első hősöm Ryan a Mudvayne-ből, mert olyan gonoszul nézett ki a színpadon a baszott nagy Warwickjával, és persze azért is, mert baromi tehetséges. Manapság pedig Dan Briggs a BTBAM-ből meg Arif a PTH-ból, azért is, mert most már a barátaimnak mondhatom őket. Ha a metalon kívüli bőgősöket vesszük, ott van Paul Chambers, aki abszolút verhetetlen, őt mondanám a legnagyobb hatásnak.

Sean: Én Christy Moore-t emelném ki, ő egy ír folkzenész, aki remek dalszövegeket ír. Ő volt az, aki miatt elkezdtem igazán értékelni a jó szöveget. Nagyon szeretem Björköt, Maynard a Toolból is nagy hatással volt rám, meg persze Tommy Rogers, aki nagyon jól vegyíti az éneket az üvöltéssel. Úgyhogy elég változatos.

fuck tsfProgresszív metal zenekarnak tartjátok magatokat?

Lori: Igen, mondjuk ez az egész prog metal dolog egy elég laza fogalom, hiszen beletartozik a Dream Theater meg az Animals As Leaders is, meg úgy általában minden előremutató zene. Ebből a szempontból persze mi is ide soroljuk magunkat, mi is szeretnénk kitolni a határokat és változtatni a játékszabályokon.

Mit gondoltok a brit progresszív metal színtérről?

Sean: Szerintem nagyon jól mennek a dolgok, ezt már alapból az is alátámasztja, hogy a jelenlegi turnén hat állomást terveztünk be az Egyesült Királyságban, ehhez képest más országokban csak egyet-egyet. Sok embert érdekel a műfaj, sokan jönnek a bulikra. Ez az egész amúgy a Sikth-tel kezdődött, ők nagyon meghatározóak voltak a brit progresszív metal kialakulása szempontjából. Elég megnézned, hogy most, az újjáalakulás után népszerűbbek, mint valaha. Egyébként szoktunk adni órákat a turnék során, és azzal szembesültünk, hogy egyre többen zenélnek, sokan már gyerekkorban elkezdik, nagyon sok az új tehetség.

Lori: Az a jó a progresszív metal világszintű elterjedésében, hogy az emberek elkezdtek motiváltak lenni abban, hogy tényleg megtanuljanak játszani a hangszerükön, mert ezeket a dalokat egyszerűen nem tudod eljátszani, amíg nem vagy nagyon jó. És ez fordítva is hat, minél többen játszanak jól, annál népszerűbb a progresszív metal.

loriVolt közületek, aki részt vett a BandHappy-ben?

Lori: Igen, csináltam pár videót. Jóban vagyunk Matt-tel, és szerintem a BandHappy jó módja a tanulásnak.

Biztos ti is megkaptátok már a djent címkét…

Sean: Soha nem hallottam még a djentről (csend, aztán nagy röhögés). Szerintem mi nem vagyunk djent banda.

Mondjuk szerintem sem.

Lori: Könnyen ránk aggatják ezt a címkét, mivel fiatal progresszív metal banda vagyunk, és szeretjük a tört ütemeket. Viszont a djenthez tompított akkordozás kell, és ilyesmi nem nagyon van a dalainkban. Persze az tök jó, ha az emberek úgy találnak ránk, hogy djent bandákat keresnek.

Tényleg nem volt még tagcserétek?

Lori: Soha, az elmúlt tizenkét évben ugyanazokkal a srácokkal zenélek. Sean volt az utolsó, aki csatlakozott, olyan 13-14 éves lehetett, egy osztályba jártunk akkoriban.

Sean: Illetve egy „tagcserénk” mégis volt, egyszer eljátszottuk a Wake Upot a Rage Against The Machine-tól. Nem tudtam rappelni, ezért Joaquin rappelt és én gitároztam. Olyan 15-16 évesek lehettünk.

Lori: 2003. december 21-én történt.

De jó a memóriád! Kicsit más téma: elég nagyképűen nyilatkoztatok az új lemezetek kapcsán, nem mondta senki, hogy kicsit arrogánsak vagytok?

Lori: Ó, az csak vicc volt!

Igen, ezt sejtettem, de akadt olyan, aki félreértette?

Sean: Persze, volt ilyen!

Lori: Tényleg volt?

Sean: Naná!

Lori: Nyilván aki valamennyire is ismer minket, tudja, hogy szeretünk viccelődni, erre jó bizonyítékul szolgálnak a videóink. Akinek van egy pici humorérzéke, annak szerintem ez le is esett.

Sean: De hogy teljesen őszinte legyek, valójában rettenetesen el vagyunk telve magunkkal (nevetés). Ezért viccnek álcáztuk a véleményünket, nehogy seggfejnek tartsanak minket. És bejött, láthatod, milyen könnyen megúsztuk!

Mik a terveitek a jövőre nézve?

Lori: Turné, turné, turné, orrvérzésig! Minél többet akarunk játszani, új rajongókat szerezni, megnézni magunknak a világot.

Sean: Igen, amikor a legutóbb itt voltunk, akkor is tök sok embert érdekelt a koncertünk, pedig biztos nem nagyon ismertek minket. Ez a jó turnézásban, nagyon jó módszer arra, hogy kialakíts egy rajongótábort.

Lori: Ez persze csak az egyik ok, alapból szeretünk is koncertezni.

Sean: Jó lenne olyan helyekre is eljutni, mint Oroszország, Ausztrália vagy Kína. Aztán jövőre talán jöhet egy új lemez is.

Utolsó kérdés, talán vicces lesz, nem tudom. Hisztek a karmában?

Lori: Miért is ne?

Mit gondoltok, mivé fogtok újjászületni a halálotok után?

Sean: Én nem fogok reinkarnálódni, csak feloldódok a Nirvánában. Amúgy macska akarok lenni, mert akkor lehetek lusta, és az emberek még úgy is szeretnek majd, hogy egy önző dög vagyok.

Lori: Méhészborz lennék legszívesebben, mert akkor büntetlenül lehetnék agresszív.

Köszi, srácok, jó koncertet!

Lori: Mi köszönjük!