Funeral For A Friend: interjú a gitárosokkal

Hogy vagytok?

Gavin: Kösz, jól, haver!

Hogy halad a turné? Fáradtak vagytok már?

Kris: Ja, most kicsit igen. Tegnap Prágában játszottunk, aztán három-négy órát autókáztunk, és kábé hajnali fél négykor kerültünk ágyba, hogy utána kilenckor fel is keljünk.

Gavin: Szóval ja, kicsit fáradtak,persze.

Most jártok harmadszorra Magyarországon, legutóbb Tokajban játszottatok, egy fesztiválon (Hegyalja – szerk.) Hogy emlékeztek vissza arra a bulira?

Kris: Úgy rémlik, tök jól éreztük magunkat. Fogalmunk se volt róla, mire számítsunk, de az bizakodással töltött el, hogy rengeteg ember kilátogatott a fesztiválra. Mi jöttünk egyedül Nagy-Britanniából, azt hiszem.

Gavin: Igen, leginkább magyar bandák játszottak, pont előttünk lépett fel például egy Iron Maiden tribute valahol, őket meg is néztük.

Miért döntöttetek úgy ti, vagy a turnémenedzseretek, hogy ezúttal magyar állomás is legyen?

Kris: Nyilván most, hogy a banda tizenkét éves lett, ideje volt végre egy headliner bulinak is itt nálatok. Biztos sokan érezték úgy, hogy elhanyagoljuk ezt a térséget, így ez tűnt a logikus döntésnek. Meg hát itt forgattuk a Monsters klipjét is.

Ó, igen, arról tudok. Egyébként mennyire nehéz turnédátumokat szervezni kisebb országokba?

Kris: A ti esetetekben eléggé bonyolult tud lenni, bele kell férjetek az útvonalba, hiszen mégiscsak az Egyesült Királyságtól jövünk idáig, aztán még vissza is kell jutni valahogy. Most nem volt gond… kuss legyen! (a folyosón volt valami ramazuri, őket próbálta rendreutasítani Kris – szerk.) Szóval most nem volt gond, így, hogy két koncertet nyomtunk le a lengyeleknél, aztán Csehország után értelemszerűen ti következtetek.

Azt hiszem, ezt a kérdést pont nektek kell feltennem: mely zenekarok voltak a legnagyobb hatással rád, illetve rátok, amikor elkezdtetek zenélni?

Kris: Hát, a legnagyobb hatások, akik miatt az egész gitározás dolgot elkezdtem, a Guns N’ Roses, a Nirvana, a Pantera, a Metallica és a The Smashing Pumpkins, szóval egymástól eléggé különböző muzsikák. A bátyám rajongott amúgy a GNR-ért, ő mutatta az Appetite For Destructiont annak idején, ami nagyon megtetszett, főleg a mocskos szövegek miatt. Aztán jöttek a videoklippek a Sweet Child O’ Mine-hoz meg a Paradise City-hez, láttuk Slash-t gitározni a kalappal meg a cigivel a szájában, és megőrültünk tőle, én meg elhatároztam, hogy gitározni akarok, csak ugye bagózás nélkül.

És hogy álltatok a hardcore és punk zenekarokkal?

Kris: Ja, persze, volt a Vision Of Disorder akkoriban, meg a Boysetsfire, a Shai Hulud, a Bad Religion, ezeket szerettük. Mit szólsz, Gavin, te miket hallgattál?

Gavin: Például a Stampin’ Groundot, az egy brit banda volt. Meg a Glassjaw-t is.

Kris: Na, szóval elég sok bandát szerettünk, egy halom műfajból. És sok olyan zenekarral játszottunk is, akiket egyébként hallgattunk, jó pár esetben nagyon szerencsésnek is éreztem magam e miatt.

Ezt azért is kérdeztem meg, mert gondolom az is közrejátszik abban, hogy a Polarrel meg a Gnarwolves-zal turnéztok, hogy tetszik a zenéjük.

Kris: A Polart imádjuk, már játszottunk velük otthon is, nagyon jó srácok. Egyébként is szeretünk olyan zenekarokat és zenészeket, akiket kedvelünk, megismertetni a saját közönségünkkel.

Milyen volt a wales-i színtér, amikor elkezdtétek a Funeral For A Friendet?

Kris: A wales-i színtér… hát, fiatalabb koromban nem is nagyon volt olyan, hogy wales-i színtér. Persze működtek már akkor is olyan bandák, mint a Manic Street Preachers meg a Stereophonics, amik persze nem rossz csapatok, de a keményebb zenék képviselői akkoriban még hiányoztak a képből. A Funeral meg a többi, a régióból ismertté vált banda tagsága kábé mind haverok, úgy tizenéves korunk óta, és akkoriban leginkább egymásnak játszottunk, mert mást nem nagyon érdekelt, amit csináltunk. Közösen kibéreltünk valami helyet, aztán lenyomtunk egy egész napos programot, amire lejött az összes környékbeli zenekar meg az ő holdudvaruk. Aztán amikor láttuk, hogy Nagy-Britannia más részeiből érkező bandák mennyire összeszedettek és profik, főleg a saját zenekarainkhoz képest, az kábé egy seggberúgással ért fel a wales-i színtérnek. Persze amikor összejött egy-két környékbeli csapatnak az áttörés, az lényegében megnyitotta az utat a többi wales-i metalzenekar előtt is. Ezért is az a filozófiánk, hogy segítsük a helyi bandákat, mind a mai napig.

Ismered a Lostprophets-es srácokat is?

Kris: Igen, nagyon jól ismerem őket.

Mit gondolsz a banda feloszlásáról, és az Ian ellen felhozott vádakról?

Kris: Nem nagyon van véleményem, ennek pedig az az oka, hogy szerintem senki nem tudhatja biztosan, hogy pontosan mi történt. Ha bármit is mondanék a témáról úgy, hogy nem tudom a hátterét, az nem lenne fair, főleg olyanokkal szemben, akiket a barátaimnak tartok. Meg kell várnunk, hogy a bíróság kiderítse, mi az igazság az ügyben, és majd ha ez megtörténik, akkor megalapozott véleményeket formálhatunk a kérdésről.

Amikor úgy nyolc éve először hallottam rólatok, azt hittem, hogy egy Elton John dalból vettétek a neveteket…

Kris: Bár úgy lenne!

Ezek szerint tudod is, melyikről beszélek (Funeral for a Friend/Love Lies Bleeding – szerk.) Nem okozott túl sok félreértést a névválasztás?

Kris: De, és ez a mi hibánk volt, mert az elején még mi is azt hittük, és el is terjedt el egy időben, hogy Eltontől ered a név. Pedig nem, Matt egyik kedvenc bandája, a Planes Mistaken for Stars egyik dalának címéből származik. A vicc az, hogy őszintén szólva én nem is hallottam a lemezt, amin a szám van. Nagyon durva amúgy, hogy akkora zavar van a nevünk körül, hogy még tizenkét év után is erről kérdeznek minket (nevetés). Szörnyű, elnézést kérünk érte, tényleg!

Tudom, nem te vagy érte a felelős, de ezek szerint megbántad a névválasztást?

Kris: Nem igazán, nem hiszem, hogy sokat számít, mi a neve a bandádnak. A zene az, ami jól csengővé tesz egy zenekarnevet, vagy akár le is járathatja. Vannak nagyon sikeres csapatok borzasztó nevekkel, pl. a Korn szerintem elképesztően rossz, de mivel nagyon híresek és sokan szeretik őket, tömegek gondolják azt, hogy király a nevük is. De hogy őszinte legyek, lehet, hogy kicsit megbántam, talán jobb lett volna a „For a Friend”, amit egyébként a kiadó javasolt is egy ponton, de végül maradtunk az eredetinél.

Beszéltünk a hardcore-ról és a punkról, te hol helyeznéd el a zenekart a keményzene képzeletbeli térképén?

Kris: Erről nemrég beszélgettünk a zenekaron belül is. Tudom, hogy rengeteg mindennek hívtak minket, emónak, screamónak, egy magazin még az „extremo”-val is bepróbálkozott, de mi leginkább a poszt-hardcore-ral vagyunk megelégedve. Mások punk és metal keverékének írták le a zenét, úgyhogy én szívesen hívom a stílusirányzatunkat „heavy petal”-nak (nevetés).

Egyébként hasznosnak tartod a címkézést?

Kris: Bizonyos szempontból szerintem mindig kicsit korlátok közé szorít az ilyesmi. Főleg, ha bennragad valamilyen kategóriában a neved, aztán az a kategória hirtelen népszerű, divatos lesz, akkor sokan, főleg az idősebb korosztály, elkönyvelheti a bandádat valamilyen divatzenekarként. Szerintem az alműfajok létét az tölti meg értelemmel, hogy ha szeretsz egy bandát, akkor az ugyanabba a műfajba tartozó másik bandát is valószínűleg szeretni fogod, és így könnyebb zenekarokat megismerni. De pl. a hardcore egy nagyon bonyolult dolog, egy nagyon tág fogalmi kör, egészen durva megszólalásoktól nagyon dallamos és vidám hangulatú zenékig terjed a skála, ha hardcore-nak nevezett zenékről beszélünk, így itt inkább az üzenet az a megkülönböztető elem, ami behatárolja az irányzatot. Én amúgy boldogan elfogadom, bárminek is neveznek minket, ha közben hallgatják is a zenénket. De azért a heavy petal a kedvencem (nevetés).

Ha meg már a hangzásokat is emlegetted: hogyhogy visszatértetek a korai lemezek hangzásvilágához a Welcome Home Armageddonnal?

Kris: Az előbb beszéltem arról, hogy milyen beragadni egy adott irányzatba… Richard meg ott éppen ragasztószalaggal próbálja megmenteni a setlistünket (nevetés). Szóval, mi is beleestünk ebbe a csapdába, és mindent megtettünk, hogy levetkőzzük azokat a sztereotípiákat, amiket az emberek ránk aggattak. Aztán, ami miatt úgymond visszatértünk, egy majdnem száznyolcvan fokos fordulattal, az volt, hogy rájöttünk, mindig az a jó, ami természetesen jön belőled, amit ösztönösen csinálsz. Amikor megpróbáltuk elhagyni, ami a kezdet kezdetétől jellemző volt ránk, elvesztettük azt az egyediséget, ami kiemelt minket a tömegből, és az egész, nem is tudom… talán az unalmas a legjobb szó. Például, amikor Gavin csatlakozott, kábé azzal kezdte, hogy a fejünkhöz vágta, hogy az utolsó albumunk (Memory and Humanity – szerk.) egy szar.

Ezt nevezem őszinteségnek!

Kris: No igen, de aztán jött Richard, aki szerint meg az eggyel az előtti lemezünk is szar volt (nevetés). De ezt mi úgy vettük le, hogy ezek szerint keményebben kell próbálkoznunk. Ahol most tartunk, azzal egyébként elégedettek vagyunk, és készen állunk felvenni a harcot minden skatulyával.

Honnan jött az ötlet, hogy Matt Evans-t kérjétek meg az új lemez borítójának elkészítésére?

Kris: Jó, hogy ezt tőlem kérdezed, ő a legjobb barátom (nevetés). Azóta jóban vagyunk, hogy felüvöltötte a Between Order and Modelt, aztán azzal se szakadt meg a barátság, hogy kilépett. A munkái szerintem elég sokkolóak, agresszívek és merészek, de ezt látni a borítón is. Amikor kerestünk valakit, hogy artworköt tervezzen, szerettünk volna valami karakteres és figyelemfelkeltő képet fedlapnak. Matthew megnézegette Matt Evans képeit a neten, és imádta őket, úgyhogy ő is úgy volt vele, hogy meg kellene kérnünk, hogy dolgozzon nekünk. Megtaláltuk azt a festményt is az alkotásai között, ami végül a lemezborítóra került, és úgy éreztük, hogy ez az, ami tökéletesen passzol a Conduit zenei világához.

Szóval fogtok vele a jövőben is dolgozni?

Kris: Lehetséges. Még csak mostanában kezdtünk el új ötleteket kitalálni az új lemezhez, valószínűleg majd akkor fogjuk eldönteni, milyen legyen a borító, amikor lesz már valami fogalmunk arról, milyen lesz az album.

Milyenek voltak a Conduit felvételei? Jól ment minden?

Kris: Szerinted milyen volt, Gavin?

Gavin: Szerintem simán mentek a dolgok!

Kris: Romesh (Romesh Dodangoda — szerk.) már régóta jó barátunk, több lemezünket is keverte, kényelmes vele dolgozni, olyan, mintha otthon lennél. Egyedül az volt a gond, hogy Ryan akkor lépett le, amikor már meg volt írva az összes dal, ezért aztán újraírtuk a dobsávokat, hogy az új dobos is bele tudja tenni a magáét.

Nehéz volt megfelelő utódot találni Ryan Richards helyére?

Kris: Nem igazán, bár szerencsénk volt. Pat az a tagja az ismeretségi körünknek, akiről tudtuk, hogy alkalmas rá, hogy csatlakozzon a bandához, ha úgy hozza a szükség. Ráadásul akkoriban szállt ki a Rise to Remainből, amikor megtudtuk, hogy Ryan elhagy minket, így tök ésszerű volt, hogy kipróbáljuk, mit tud Pat. Aztán megtanult három nap alatt tizenhat dalt, ami azért nem rossz, úgyhogy simán be is vettük.

Fontosnak tartod, hogy egy „külső fül”, mondjuk egy producer is segítsen a felvételeknél?

Kris: Persze, bizonyos esetekben tök jó, ha van egy a zenekartól független vélemény, főleg ha több kreatív agy is van egy bandában. Egy producer afféle döntőbíróként el tudja dönteni, kinek van igaza, ha több tagnak eltérő véleménye van egy adott ötletről vagy dalról. Általában nekem szoktak igazat adni amúgy (nevetés).

Akkor ezek szerint téged pont nem szokott idegesíteni, ha beleszólnak a dolgotokba.

Kris: Mindig mákunk volt ezzel, mert akikkel eddig dolgoztunk, azok nem próbálták ránk kényszeríteni az akaratukat. Általában ez úgy szokott történni, hogy ha valami olyasmit próbálunk beletenni egy dalba, ami nem működik, akkor röhögünk rajta egy jót, ha meg működik, akkor foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá.

Ha jól tudom, volt saját kiadótok is, még valamikor 2008 környékén. Miért döntöttetek úgy, hogy ilyesmivel próbálkoztok?

Kris: Akkoriban kezdett változni a zeneipar, sok nagy kiadó olyan új megállapodásokat kötött bandákkal, melynek értelmében meghatározott százalékokat kellett fizetni élő fellépések és eladott cuccok után. Mi meg nem nagyon akartunk beszállni ebbe a buliba, mert a koncert az a része az egésznek, ahol tudsz valamennyi pénzt keresni a zenéléssel. Azt gondoltuk, hogy ha saját kiadót alapítunk, megúszhatjuk a dolgot.

Mi történt a kiadóval?

Kris: Amikor megjelentettük a lemezünket, akkor jöttünk rá, mennyi mindennel is jár egy kiadó működtetése. Intézni kell a marketinget, tető alá kell hozni videoklippeket, le kell gyártatni a lemezeket és terjeszteni kell őket, el kell érni, hogy megjelenjen a zene olyan fórumokon, ahol viszonylag sokan hallhatják. És abba se gondoltunk bele, hogy ha már kiadót csinálunk, akkor annak úgy kellene működnie, hogy valóban zenék forgalmazásáról szóljon, ne csak egy zenekar kiadványainak megjelentetéséről. Úgyhogy inkább azt az utat választottuk végül, hogy ne nekünk kelljen aggódni a háttérmunka miatt.

Valamennyire már választ adtál erre, de konkretizáljuk. Mit tartasz jobbnak: kis underground kiadókat, vagy nagy multikat?

Kris: Igazából nem tudnék választani. Akkor jó egy kiadó, ha valóban támogat, és engedi, hogy csináld, amit szeretnél, és nem próbál olyasmivé átalakítani, ami nem te vagy.

Mit gondolsz, hogyan változtatta meg az internet a lemezkiadók helyzetét?

Kris: Szerintem kiegyenlítette kicsit az esélyeket a bandák és a kiadók között, azzal, hogy a zenekarok hatékonyan tudják promotálni magukat a neten. Enyhítette a nagy cégek dominanciáját, most már nem az van, hogy ők mondják meg, milyen hallgatnivaló juthat el hozzád, és mi nem. De ezzel együtt az internet egy kétélű kard, mert lehetővé teszi az embereknek, hogy nagy mennyiségű zenéhez jussanak ingyen, és ez gazdasági értelemben elértékteleníti a zenét. Amikor én elkezdtem játszani, egy CD tizenöt fontba került, manapság ennyiért kapsz egy pólót, szóval nem egy nagy összeg. Ma viszont hat fontért kapsz egy CD-t, ennyiért pedig két pint világos sört se tudnál venni egy pubban. Persze, érthető, hogy az emberek nem akarnak fizetni valamiért, amit meg tudnak szerezni ingyen is, de szomorúnak tartom, ha egy zenekar nem tudja kiélni a benne rejlő potenciált, mert nem tudnak olyan eladásokat produkálni, ami miatt megérné őket kiadni.

Szóval szerinted rossz irányba haladunk?

Kris: Szerintem be fog következni egy egyensúlyi helyzet. Ha valaki nagyon szeret egy bandát, de nem veszi meg a lemezüket, annak nincs semmi értelme, mert a zenekar nem tud lemezt kiadni, ha nem veszik azt meg. Nem lehet a végtelenségig veszteségesen működtetni egy bandát, szóval ha tényleg szeretsz egy csapatot, akkor vedd meg a lemezüket és menj el a koncertjükre, mert így tudod őket életben tartani. Viszont azt se mondanám, hogy rossz irányba haladunk, azzal, hogy a már említett módon kicsit letörték a nagy kiadók szárnyait, az egész zenei világ egy kicsit izgalmasabb lett. Egyébként ha annyi pénzt bukna a zeneipar, mint a pia- és dohánygyártók, akkor már biztos kezdtek volna valamit az üggyel.

Mondjuk én nem értek a kérdéshez, de a jelek szerint egyelőre nem nagyon tudnak mit kezdeni vele.

Kris: Á, majd bezárják az egész internetet a francba! (nevetés)

Amúgy mennyivel egyszerűbb most megcsinálni egy lemezt, mint annak idején, úgy az ezredforduló körül?

Kris: Sokkal olcsóbb, azt hiszem, minden szempontból. Például a hangszerek is olcsóbbak lettek, meg a stúdióidő ára is jóval kedvezőbb, sőt, manapság ugye otthon, a laptopodon is vehetsz fel zenét. Amikor mi elkezdtük, nem volt mese, össze kellett szedni a pénzt, és el kellett menni a megfelelő stúdióba.

Melyik a kedvenc Funeral’ albumod és dalod?

Kris: Ez elég változó, kis túlzással minden nap másik. Mindegyik emlékeztet valamire, különböző időszakaira az életemnek. De ha választani kéne, mindenképp azokat a dalokat érzem a legjobbnak, amik sokat jelentenek a hallgatóságunknak. Például a Roses for the Dead egy nagyon fontos dalunk ebből a szempontból. Albumok szintjén… az egész biztos, hogy nem a Tales Don’t Tell Themselves vagy a Memory and Humanity, de a többi közül bármelyiket kiemelhetném.

De azért ezeket a lemezeket is szereted?

Kris: Persze, csak nem tartom őket kifejezetten Funeral’-os lemezeknek.

Naprakész vagy egyébként a metal, hardcore és rock megjelenésekkel kapcsolatban?

Kris: Valamennyire igen, de nem viszem azért túlzásba. Az énekesünk, Matt, valóságos lexikon ilyen téren, teljesen a megszállottja a metal, hardcore és punk zenéknek, én inkább csak próbálkozom.

Miket hallgatsz mostanában?

Kris: A Baroness Yellow & Green lemezeit, ezeket mostanában ismertem meg, és ennek hatására hallgattam meg a Red és a Blue albumot is, de nagyon tetszik az új Touché Amoré is. Ezen kívül a bristoli Landscapes, a Polar, természetesen, és szeretem az új Bring Me The Horizont is, nagyon jól összerakott anyag, bár ez már abszolút nem az underground, sokkal inkább a mainstream kategória. No meg elég sok Phil Collins-t is hallgattunk mostanság (nevetés).

Tom Jones-t nem?

Kris: Persze, Tom Jones mindig van az i-podomon.

Csak viccelek ám!

Kris: Nem, komolyan, szerintem nincs olyan wales-i, aki ne szeretné Tom Jones-t.

Komolyan?

Kris: Persze, ő egy legenda!

Van valami említésre méltó side-projekted?

Kris: Mostanság nincs, de majdnem az összes tag próbálkozott ilyesmivel az évek során. Igazából én voltam a legkevésbé aktív, a Funeral’ általában felemésztette az időm nagy részét. Matt elég sok zenekarban kipróbálta magát, még country bandát is csinált jó pár évvel ezelőtt, The Secret Show néven. Aztán Gavin és Richard nyomatták korábban a Ghostlines-t, és még sorolhatnám. Ha belegondolok, tényleg csak rám nem jellemzőek a zenekaron kívüli kiruccanások.

De vannak ilyen terveid?

Kris: Talán, valamikor a jövőben biztos úgy fogom gondolni, hogy jó lenne, de tényleg sok időt elvesz például az is, hogy már most készülünk az új lemezre.

És mit játszanál szívesen a Funeral’ mellett?

Kris: Stoner poppot (nevetés).

Köszönöm az interjút!

Én is köszönöm, hogy szakítottál rá időt!