#Hírek
április 19.
2019. március 10.
Ha egyszer kiosztanánk a hazai modern metalszíntér legviszontagságosabb sorsú zenekarának járó vigaszdíjat, azt jó eséllyel a Sunset vinné haza. A budapesti banda még 2007-ben alakult meg, és azóta összesen két kislemezt és egy albumot sikerült kiadnia – miközben már rögtön az első EP után földbe állt egyszer, és később is végtelen+1 tagcserén esett át. Végül a csapat 2018 legvégén bejelentette, hogy feloszlik, de még ekkor sem szabadultak az általuk csak Sunset-átoknak nevezett balszerencsétől: pár hete például ismeretlen orosz tettesek feltörték és szoftpornóval árasztották el a Sunset Instagramját, aminek köszönhetően a zenekar 20 ezer követője és több évnyi emléke ment a levesbe, közvetlenül az utolsó koncert előtt.
A srácok szinte napra pontosan két évvel egyetlen nagylemezük, a We Are Eternity lemezbemutatója után, március 15-én búcsúznak el a Dürer Kertben, ahol a Red Swamp és a Heartlapse nyit előttük. A búcsúbuli előtt még egyszer utoljára leültünk velük a próbatermükben, hogy kivesézzük a feloszlásukhoz vezető utat, meg úgy egyáltalán a zenekar egész történetét. A mesélőink a két megmaradt alapító tag, Devecz Ádám gitáros és Hámori Dávid dobos, illetve a 2013-ban csatlakozott Hunyadi Zoltán énekes és Fehér Sándor basszer voltak. (A banda ötödik tagja, a 2017-ben érkezett Auer Bence gitáros meg jobbára csak csendben hallgatta a sztorikat.)
Hogyan jutottatok el odáig, hogy egy teltházas lemezbemutató után a következő koncert ugyanott már a búcsú?
Sanyi: Úgy, hogy Zozi bejelentette, hogy szeretne kilépni a zenekarból, nem szeretne többet zenélni, és azt mondtuk, hogy jó, akkor hagyjuk abba, mert nem szeretnénk egy 16. énekest meg 16. arculatot.
Zozi: 20 évet zenéltem körülbelül, és igazából elfáradtam ebben az underground metálkodásban. Mindig egy picit többet akartam elérni, mint amit sikerült. Nem éreztem azt, hogy a belefektetett anyagiak és idő megtérülne nekem, kevesebbet vettem ki a zenekarozásból, mint amennyi megérné.
Dáci: Az anyagiak nyilván úgy értendők, hogy nem kerestünk ezzel pénzt. Csak hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: ez egy örökös befektetés. Az underground metal ilyen. Aki belemegy ebbe, az ezt pontosan tudja.
Zozi: Abszolút nem arra gondolok, hogy ezzel pénzt akartam volna keresni, csak nem akartam már ennyit rákölteni. Nem éreztem azt, hogy a következő lemezünkkel előrébb juthatnánk. Hiába születtek rohadt jó alapok, de volt egy ilyen érzésem, hogy nem fogunk tudni előrébb jutni. Épp ezért azt a rengeteg időt és pénzt nem szerettem volna vállalni. Meg van még egy miértje a dolognak, amit annyira még nem mondtam, hogy a torkom nem bírja. Jártam sokat énektanárhoz, de lehet, hogy későn kezdtem el, és folyamatosan berekedtem az énekléstől. Kettő koncertet még le tudtam nyomni egymás után, de a harmadik már sehogy se ment, mindig elment a hangom olyankor. Frusztráló volt, ideges voltam tőle. Úgy vagyok a zenéléssel – és ezért is akarom abbahagyni, egyelőre legalábbis -, hogy ezt vagy rendesen, vagy sehogy. Rendesen már nem akarom és nem tudom, így inkább sehogy se csinálom.
We Are Eternity lemezbemutató, 2017
Hogyan jött ebből, hogy az egész zenekar leálljon? Mennyit vívódtatok ezen?
Sanyi: Nem sokat. Kerek egy hetet. Igazából kettő dolog van: az egyik, hogy mindenki azt látta, hogy ez így ebben a formában nem működik. A másik, hogy nagyon régóta megvan a zenekar, nagyon sok tagcsere volt, és nem akartunk csúnya szóval elinsane-esedni… Tehát hogy van egy zenekar egy néven, de igazából már rohadtul nem az, mint ahogy a zenekar elkezdődött.
Dáci: Meg a We Are Eternityvel tökre révbe ért az egész csapat. Utána kaptunk Bence érkezésével még egy kurva nagy löketet ahhoz, hogy…
Sanyi: …hogy feloszoljunk! [kollektív röhögés]
Dáci: …hogy mondjuk még egy lemezt megírjunk. Igazából nem titok, hogy miután kijött a lemez, úgy egy-másfél évig nem kezdtünk el dalt írni. Mármint Ádám folyamatosan írta a zenéit, de az, hogy „oké, akkor most elkezdjük a következő lemezt”, az Bence érkezése után indult el. Biztos azért is mondom ezt, mert Ádámmal 12 évig csináltuk a zenekart, de én most, ezzel a felállással éreztem magam a legjobban, a legkomfortosabban. Lehet, hogy ez merevség, vagy az öregedés, de nem akartam megint megszokni egy új embert.
Ádám, te, mint a másik alapító, hogy élted ezt meg?
Ádám: Valahol megkönnyebbülés volt, valahol pedig hátbaszúrásnak éreztem. Lényegében nekem a We Are Eternity utáni időszak abból állt, hogy ontottam magamból a számokat. Nagyon sok alapot gyártottam, nagyon sok koncepciózusan felépített számot, amik ha nem is félkészen, de elég jó állapotban voltak. Ezekkel Zozi el is kezdett dolgozni, majd ezután érkezett a hír, kb. a lemez felénél, hogy nem akarja folytatni. Ez lényegében logikus döntés volt részéről, viszont bántó is számunkra, miközben azon dolgoztunk, hogy az egész fejlődjön és újabb szintre tudjuk húzni. Én úgy éreztem, hogy ez Bence jövetelével meg is nyílt. Aztán jött a mélypont. Számomra azért lett ez megkönnyebbülés, mert nagyon sok energiát, időt és pénzt vett el, de főleg időt. A zeneírás elég nagy százalékban az én kezemből jött, a grafikai anyagok is, nagyon sok mindent én csináltam, ami most kb. nullára redukálódott, így a magánéletem viszont aktívabb lett.
Dáci: Én nem éreztem azt, amit Ádám mondott, a hátbaszúrás dolgot. Kurva rosszul esett, nem azt mondom, de szerintem fontos szétválasztani az érzelmi és a racionális részt. Ha racionálisan nézem, akkor ez volt a felelősségteljes döntés Zozi részéről, mert bedobhatta volna ezt akkor is, amikor már kész a lemez, mennénk turnézni, belepakoltunk egy csomó időt és energiát. Kalkulálgattunk, és több mint egymillió forint lett volna, hogy felvegyük, videoklip, satöbbi, és akkor még ki sem mozdultunk a házból, nem vettünk egy húrt a gitárra. Jobb, hogy „éjfél előtt” ért minket az infó, mint ha éjfél után történik mindez.
Zozi: 4-5 szám készült el elég jó állapotúra, viszont onnantól számomra elfogytak a dalok, amikre szívesen dolgoztam volna. Csak teher és nyomás volt az egész, hogy csinálni kell, dolgozni kell, időpontunk van a stúdióra, és nem jött az ihlet.
Ez a dalok miatt volt, azok nem jöttek át, vagy a mondandód fogyott el?
Zozi: Bármikor a 20 évem alatt, amíg még nem a Sunsetben voltam, ha kaptam volna egyet azok a dalok közül, amikre már nem énekeltem, összettem volna a két kezem, hogy ez de kurva jó!
Ádám: Egyszerűen nem volt meg a kémia.
Zozi: Elmúlt. Kurva jó dalok – de nem nekem.
Mi lesz ezekkel a dalokkal? Ott maradnak a fiókban és soha nem készülnek el, vagy akartok még velük kezdeni valami?
Ádám: Érdekesség, hogy mióta Zozi kiszállt és a zenekar beoffolódott, én azóta is demózom a Sunset demókat. Ez a 12 év nem tud elmúlni, ez olyan igazából, hogy megtanultál valamit, azt folytatod akkor is, ha nincs zenekar mögötted. Szóval az életem ugyanúgy szól a zenélésről, csak most nem az a prioritás, hogy kiadjak egy lemezt.
Dáci: Én tök szívesen hallanám ezeket a dalokat elkészülve, mert jó dalok.
Fel sem merült, hogy pár számot még felvesztek búcsúzóul?
Dáci: Felmerült, de logisztikailag nem volt összeegyeztethető.
Tavaly már élőben is lehetett hallani új dalt, a búcsúkoncerten is lesz?
Dáci: Nem, az „életművünket” fogjuk eljátszani. Így is közel 20 dal lesz, ami ebből a típusú zenéből elég soknak minősül. Én például imádom a Stray from the Pathet, de 40 perc abból untig elég egy koncerten. Akkor van elégedettség-érzésem. De több koncertünk nem lesz, úgyhogy amit lehet, azt eljátsszuk.
Zozi: Meg lesz egy csomó vendég.
Sanyi: Van kikből válogatni! [röhögés]
Mire lehetne visszavezetni azt, hogy a Sunset mindig is elég hányattatott sorsú zenekar maradt?
Dáci: Én a magam részéről számot vetettem a saját felelősségemmel. Elmondhatom, hogy én szoktam igeként használni a Sunsetet, tehát ha valami akadozik, sosem jelenik meg amikor kéne, mindig felüti valami probléma a fejét, arra szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy „a zenekarozást ne sunseteld el!”… Ha egy ilyen kaliberű zenekart akar üzemeltetni az ember, az egy sokkal szigorúbb elvárásrendszert igényel, az időpontok betartásával, satöbbi. Mi a saját rendszerünkben ezeket a szabályokat sosem tudtuk kellőképpen betartani, és ennek nagyon sok oka volt. Nekem nyilván az, hogy jövök-megyek a Fish!-sel, az volt a prioritás, én minden tavasszal és ősszel turnéztam, nyáron meg fesztiválszezon. Igyekeztem úgy csinálni, hogy a Sunset a lehető legkevesebbet érzékeljen ebből, de például emiatt nem mehettünk volna el support turnéra, pedig ez Magyarországon picit elvárás, vagy így van berendezkedve a metálközeg.
Zozi: Ez egy működőképes formula, hogy egy viszonylag friss, kezdő, nem olyan ismert zenekar elmegy egy nagy elé.
Dáci: Vagy sorban: elmegy a Depresszióval, elmegy a Roaddal, elmegy a Leander elé, végül a csúcs, ha elmegy a Tankcsapda elé turnézni, és utána számít önálló zenekarnak. Nekem ez a meglátásom a metálos vonalon, ezt sokan csinálják sikeresen. Mi is mentünk anno support turnékra a Depivel, meg egy-egy állomásra a Roaddal, de a We Are Eternity után csak önálló turnékat tudtunk csinálni annak megfelelően, hogy én mikor voltam szabad. Szóval nekem mindenképp felelősségem a történetben, hogy a Fish!-es dolgaimat, vagy ha még önostorozóbban fogalmazok, a saját karrieremet előrébb valónak tekintettem, mint a zenekarét, és ez biztos, hogy hozott hátrányt a zenekarnak. Ezt a magam módján mindig igyekeztem kompenzálni, az utolsó fél évben többször is mondtam a többieknek, hogy ha valaha azt érzik, hogy több a hátrány belőlem, mint az előny, akkor mondják, és én felteszem a kezem és keresek egy új dobost a zenekarnak.
Zozi: Csak erre is ugyanaz volt a válasz, mint amit én kaptam a zenekartól, hogy nélküled nem.
Az megint az Insane-esedés esete lett volna.
Dáci: Na most már ebből is ige lett…
Breezing klipforgatás, 2011
Nézzük végig röviden a zenekar életútját és a kiadványokat!
Zozi: Az egy jó kis lemez volt. Akkor még Leci meg Örs énekelt a bandában. (Kerecsen László a mai New Friend Requestből és Siklósi Örs az AWS-ből) Akkoriban szerették a Subscribe-ot a srácok.
Dáci: Érdekes, hogy pont pár hete futottam bele egy olyan kiírásba Facebookon, hogy „Tegnap volt egy éve, hogy feldoboltam a lemezt, és még nem jelent meg.” 2010. november 19. És 2011 áprilisában jelent meg. Már akkor is elsunseteltük a dolgokat.
Ádám: Utána az Insane-ből Molnár Bálint is volt nálunk egy kis ideig. Koncerteztünk is vele a Depresszió előtt az Amíg tart jubileumi bulin. Ott már a Szívrohamról játszottunk új dalokat.
Dáci: Egy ideig úgy volt, hogy Bálint marad, aztán megtaláltuk egymást Zuzmóval, meg akkor jött a Sanyi, és egymásba is szerettünk mindahányan. Ez 2013 nyara.
Visszatérő koncert a Depresszió előtt, 2012
Sanyi: Úgy kezdtünk el próbálni, hogy 6 hét múlva kezdődik a Depresszió turné, és össze kéne rakni egy félórás műsort. Akkor két számot játszottunk a Photographyról, meg 4-5 újat.
Zozi: Az volt a legjobb időszak szerintem. Az a 6 hét a zenei pályafutásom legszebb időszaka. A Mangodban is énekeltem még akkor, és magánvállalkozóként dolgoztam, ami azt jelenti, hogy kurvára nem dolgoztam. Elvégeztem a munkámat, amennyire kellett, aztán munka után be a Mangod próbaterembe, demóztam fel a Sunset-dalokat, találtam ki az énekeket, majd 6 órakor be a Sunset próbaterembe, és 10-11-ig gyakorlás. 7-ből 5 nap.
Ádám: Az első egy év nagyon jó volt. Nagyon sok sikerélményünk volt, és igazából szerintem amiatt is volt, hogy elhúztuk ennyi ideig.
Sanyi: Ja, ott volt 3 jó turné. A két Depi turné nyilván tök jól sikerült, mert mi annak éltük meg, utána meg bepróbálkoztunk egy önálló turnéval, mert volt egy minimális hype-unk, és az is kurva jól sikerült.
Zozi: De akkor mi mindent jól éltünk meg, tökmindegy, hogy mi történt. Ha egy kalap szart adtak volna oda a koncert után, annak is örültünk volna, mert olyan jó volt, hogy zenélhetünk.
Sanyi: Csak utána nem lett produktum és kidurrant a lufi.
Zozi: A Szívroham EP is csak a következő évben jelent meg.
Sanyi: Azt ki kellett volna adni az első fél évben, amikor összeálltunk.
Zozi: A Szívroham azért különleges, mert akkor magyarul próbálkoztunk, mert mentünk a Depi elé, a Depi magyarul nyomja, akkor nyomjuk mi is. Próbáltunk hírnevet szerezni meg rajongótábort építeni a magyar nyelvvel. Utána volt az, hogy nem sikerült továbblépnünk, fejlődnünk, közönség tekintetében leginkább, és akkor azt mondtam én is meg Ádám is, hogy igazából nem is annyira szeretjük a magyar nyelvet a metálban, úgyhogy mi lenne, ha visszatérnénk az angolra, és jobban éreznénk magunkat. Akkor kezdtünk el úgy dolgozni a We Are Eternityn, hogy legyen angol.
Sanyi: Igazából abba fulladt bele szerintem a dolog, hogy nem volt nagyon sokáig produktum. Volt egy nagy hype, amikor a Szívroham klipje kijött, meg a turné, de az összes bőrt lehúztuk a Szívrohamról, amit lehetett.
Dáci: Meg utána még az Inszomniáról meg a Counting Starsról meg az Önfogságbanról. Azok még ez az éra, de mindegyik klippel egyre kevesebb bőrt lehetett lehúzni.
Sanyi: És még mindig nem volt egy kerek produktum, amit CD-nek hívunk.
Zozi: Akkor eljutottunk a We Are Eternityhez. Akkor volt az első megzuhanásom, a már felsorolt okok miatt, hogy nem éreztem, hogy előrébb jutnánk. Meg már a jövőbe tekintettem, amikor nem egy zenekartag vagyok, hanem egy civil családos ember. De aztán megembereltem magam és baromi jó élmény volt felvenni azt a lemezt. Utána végül elég jól beindult a We Are Eternity, elég jól kifutott…
Sanyi: Aztán nem kezdtünk vele semmit, mert rendesen megturnéztatni nem tudtuk.
Ádám: És itt beleérünk Dácinak a Fish!-es körébe. Support turné ugye nem ment, sajáttal épp hogy próbálkoztunk…
Sanyi: Csak maradt az uborkaszezon.
Anno Dáci a We Are Eternity düreres lemezbemutatójáról azt mondta, hogy ha az sold out, akkor lehet csinálni a zenekart működőképesen.
Zozi: De amikor elmész vidékre, ott vannak tízen, abból 3 kinn cigizik, 5 a pultnál sörözik, és ketten állnak és néznek, és te ezért fizetsz rengeteg pénzt, ezért veszed ki a szabadságot a munkahelyedről, és majd vasárnap valamikor hajnalban hazaesel… ez nem éri meg. Ez megéri 20 évesen, meg megérné akkor, ha ilyen idősen most kezdenénk el ezt a zenekart. De így, hogy benne volt 6 év és rohadt sok meló, főleg Ádám és Dáci részéről a promóción, és ezek után ennyit kaptunk vissza, így el kellett gondolkodni, hogy nem biztos, hogy a közönséggel van a baj. Persze ezt nem szabad mondani, nem szabad a zenekarokat eltántorítani…
Ádám: Tök egyszerű a formula: aki szeret zenélni és ez a szerelme, az csinálja! De azzal tisztában kell lenni, hogy ez nem egy megélhetési szakma az undergroundban. Ebbe pénzt tolsz és pénzt tolsz és időt. Nem lehet szépíteni, ha ezt komolyan akarod csinálni, komoly hangcuccot akarsz venni, jól akarsz szólni stúdióban, koncerten, stábot akarsz fenntartani, az nem 5 fillér. Ez az, ami ahhoz szükséges, hogy kitörj az undergroundból, vagy legalábbis próbálj erősen felszínen maradni.
Dáci: És még akkor is elbaszhatod, ahogy mi is elbasztuk. Mi ezeket a pénzeket, időket, energiákat mind ugyanúgy beleöltük, csak egyszerűen a közös dolgaink nem harmonizáltak úgy egymással, hogy fenntartható legyen a dolog.
A Sunset pénteken este a Dürer 041-es termében búcsúzik, jegyek itt.
