Emmure: interjú a zenekar gitárosával

Szia Jesse! Hogy vagy ma, hogy telt eddig a turné, mik a tapasztalatok?

Szia! Nem is hinnéd milyen jó ez a turné, nagyon nagy kaland, nagyon nagy élmény mindannyiunknak és minden jól is alakult idáig. A tavalyihoz hasonlóan most is profi és jó fej szervezők vesznek körül és a többi zenekarral is kiválóan kijövünk. (A tavalyi Never Say Die! hozzánk sajnos nem jutott el, de olyan előadókkal osztotta meg a színpadot akkor az Emmure, mint: Parkway Drive, Comeback Kid, Bleeding Through, War from a Harlot’s Mouth, Your Demise, We Came as Romans. – szerk.) Összefoglalva nem is lehetne jobb. És hogy eddig melyik volt a legjobb buli? Nehéz megmondani, de többnyire több jó bulink volt eddig, mint kevésbé jó, szóval maximálisan elégedett vagyok, ha viszont muszáj mondanom valamit, akkor: London, a hollandiai Haarlem, Stuttgart, Lipcse, Köln és a tegnapi buli Krakkóban. De biztos vagyok benne, hogy jól fog sikerülni a mai este is.

Mit szóltok eddig Budapesthez, hiszen most vagytok itt először. Érzékeltetek belőle bármit is? [itt még meg kellett győzőnőm, hogy most vannak itt először, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerült. – szerk.]  És el tudod képzelni, hogy majd a jövőben valamikor egyszer csak azt asztalra csapsz és azt mondod, hogy elég ebből, befejezem ezt az életmódot?

Mindenki mondta, hogy szép a város és habár eddig pihentünk, kajáltunk, de ha a többiek összeszedik magukat én szívesen körbenéznék egy kicsit, mielőtt felébred a barátnőm odahaza és fel tudom hívni a neten keresztül. Amúgy mindenki nagyon kedves és kiváló a kaja is, ami aránylag ritka kincs. Ettől függetlenül a másik kérdésedre is válaszolva a rossz hátam ellenére őszintén mondhatom, hogy jelenleg én ezt addig akarom csinálni ameddig fizikailag csak bírom. Van egy kiváló menedzsmentünk, egy koncertszervező ügynökségünk, kiadónk, szóval minden klappol. Persze sokan nem bírják ezt az életet, ami érthető is. A legtöbben a honvágy vagy a gyakori betegségek miatt, esetleg, mert nem tudnak beilleszkedni ebbe a közegbe, nem mulatnak vagy nem tudnak szocializálódni, egyszóval egy kicsit túl komolyan veszik az egészet. De én még a lehető legingerültebb pillanataimban se tudom elképzelni, hogy valaha feladjam ezt. Nekem ez az életem, koncertezni és lemezek írni, mint, ahogy a Pantera vagy a Metallica csinálta.

Egyébként, amikor elindítottátok a zenekart gondoltad volna, hogy valaha ennyire be fogtok majd futni?

Nem igazán. (kezdte mosolyogva) Nekem az egyetlen álmom mindig az volt, hogy az emberek szórakoztatásra ne csináljak mást csak egyszerűen fenn álljak a színpadon és játsszak. Nem véletlen tanultam meg eljátszani kiskoromban töménytelen mennyiségű dalt és ezt akartam később is csinálni: csak gitározni. És csodálatos, hogy mindez meg is valósult, mert amikor az álmaid valóra válnak az maga a csoda. Látom, de most sem hiszem el, hogy emberek a mi koncertünkre jönnek le, vesznek lemezeket és a többi. A lényeg, hogy, ha valamit nagyon akar az ember bármit elérhet a világon.

Kérlek mesélj egy kicsit a zenekar nevéről és arról, hogy a kiejtés szempontjából hányféle megoldást hallottál már csak, mert nálunk Magyarországon igen változatos a kínálat! (nevetés)

Ez egy francia szó egy különleges kivégzésére, amikor az áldozatot élve eltemették egy falban. Elég szörnyű és brutális kivégzési módszer. A kiejtés pedig elég vicces dolog és örülök is, hogy felhoztad, mert ugye ahány ország annyi kiejtés, de a mi nevünket aztán tényleg sok féleképpen hallottam már: emmör, emműr, emmír és ezek kis millió változata. (nevetés)

Mikor találkoztál először a keményebb zenék világával és mikor határoztál úgy, hogy elindulsz a rocksztárrá válás rögös útján?

Ami azt illeti, nagyon fiatalon belecsöppentem ebbe a közegbe. Hat-hétéves koromban hallottam először, ahogy anyukám otthon Guns N’ Roses és Mötley Crüe-lemezeket hallgat, de a legnagyobb inspiráció az volt, amikor megvette és ezáltal én is elkezdtem hallgatni a Metallica Black Albumát. Utána elkezdett el-elvinni koncertekre, ami persze óriási élmény volt annyi idősen: így láttam a Panterát és csomó korabeli zenekart, akik arra ösztönöztek, hogy gitárt ragadjak és onnantól már egyenes volt az út.

Melyek mindenidők legmeghatározóbb lemezei számodra? És vannak-e új kedvenceid?

Meshuggah: Nothing, Deftones: Adrenaline, Pantera: Far Beyond Driven, de nagyon sok hip-hop zenét is hallgatok. Az újakat pedig többnyire onnan ismerem, hogy játszom velük és hallom, hogy mit művelnek a színpadon és sokszor nagyon is teszik, amit hallok, pl. nemrég ismertem meg a The Red Shore nevű zenekart Jon Green révén. Őket például nagyon bírom.

Ha jól tudom, Frank számára a legnagyobb inspirációt Fred Durst és a Limp Bizkit jelentette. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Nekem is fontosak voltak, olyannyira, hogy anno be is kerültem a Nookie Brooklynban leforgatott videoklipjébe. Párszor egész jól kivehető vagyok a háttérben. (mosolyog) Fontos egy csapat volt számunkra az biztos. Talán nem annyira, mint Franknek, de mindenképp előkelő helyen állnak nálam is az urak.

Mit gondolsz az Emmure korai szakaszából származó felvételekről, összehasonlítva a legújabb dalokkal?

Tudod, a legutóbbi nagylemezünk kapcsán mindenképp különleges volt, hogy mégis milyen könnyen összeállt az egész. A legnagyobb részben Frank és én írtuk meg az egészet otthon ülve és a neten egymásnak küldözgetve a témákat és ötleteket, sőt főleg egyébként Frank volt az, aki a legtöbb témát szerezte az új albumon. De összességében a Speaker of the Dead lemezt komoly előrelépésnek sőt, egyfajta szintlépésnek tartom. Eddig a legjobb, amit megalkotunk. A Felony szintén jó anyag volt és egy nagyon kellemes korszakot juttat eszembe, persze sokan panaszkodnak, hogy miért váltogatjuk a stúdiókat, miért cserélgetjük a hangzásainkat, de mi mindig e tekintetben is újítani akartunk. Az első két anyagot, a The Respect Issue-t és a Goodbye to the Gallowst is nagyon szeretem egyébként. Viszont már íródnak az új dalok, jönnek az új témák. Persze, ez az Emmure ez háza táján nem újdonság, mert nálunk ilyen tekintetben mindig zajlik az élet, folyamatosan íródnak a dalok, a szövegek, valami mindig megihlet bennünket és, hogy ne felejtsem el gyakran felírom ezeket a telefonomba, aztán vagy felhasználjuk vagy nem. A lényeg, hogy így semmi nem vész kárba. (mosolyog) Hogy mikor rukkolunk elő az új albummal, vagy épp ki adja majd ki, azt nem tudom, de szerintem ez még egy kicsit odébb van. Terveim szerint a következő év még turnézással fog telni, aztán majd meglátjuk, hogy alakul.

Milyen gyakran fordul elő, hogy előveszed a saját lemezeiteket, hogy meghallgasd őket és élvezd, amit alkottál?

Hmm… hát bevallom őszintén nem túl gyakran. Ha elő is veszem őket, akkor általában az, azért van, mert koncerten valamit furának hallottam vagy elbizonytalanodtam és ezért visszahallgatom, hogy jól játszottam-e az adott témát vagy sem. Tudod, elég sok olyan témánk van, amik szinte teljesen ugyanolyanok vagy csak nagyon apró eltérés van köztük és biztosra akarok menni, hogy élőben is azt adjuk vissza, mint, ami a lemezen is hallható. Szóval legtöbbször csak visszahallgatom az adott dalt, hogy rádöbbenjek, hogy: „hé, hát így van!”

Milyen gyakran fordul elő, hogy felmész olyan közösségi oldalakra, mint a Facebook, és elolvasod a zenekart érintő véleményeket?

Előfordul, de hozzá tartozik a történethez, hogy én vagyok az a személy a zenekarból, akit a legkevésbé érdekel az ilyesmi. Elő szokott fordulni, hogy elolvasok pár kritikát, pár véleményt és általában azt kifejezetten is élvezem, főleg, ha pozitívak. Ami pedig a negatív szavakat illeti a legtöbb esetben egyszerűen csak átsiklik felette a szemem, mivel az esetek többségében nem túlzottan építő jellegű az adott vélemény, értsd: fröcsögés, meg amúgy se akarom, hogy az ilyenek befolyásoljanak vagy akár túlzottan is magamra vegyem őket. De nézd csak meg Michael Jacksont vagy Britney Spearst! Mégis hány ember gyalázta meg őket, űzött belőlük gúnyt vagy csak nemes egyszerűséggel gyűlölte őket, de mégis kik adták el a legtöbb lemezt a világon? Kik a legsikeresebb előadók? Nálam ez számít és a sok irigykedő és rosszakaró mellett szerintem ezek nagyon komoly teljesítmények.

Melyik a kedvenc Emmure dalod?

A Children of Cybertron.

Mivel foglalkoznál, ha nem létezne a zenekar?

Hát… jó a kérdés. Magam sem tudom igazán, elvégre már huszonnyolc éves vagyok, benne vagyok a korban, de mivel korábban mérnök suliba jártam, ezért gondolom azzal foglalkoznék. Szerettem a fizikát, tanultam villanyszerelőnek, de akár az autószerelés területén is el tudom képzelni magam. Van hozzá érzékem. Az egyetlen baj, hogy a gyenge hátam miatt sajnos nem végezhetek túl sok fizikai munkát, de mindent összevetve szerintem a villamosság és annak valami részterülete lenne az, ahol ebben az alternatív dimenzióban dolgoznék.

Mit gondolnak a szüleid a muzsikáról, amit játszol?

Abszolút támogatnak benne, sőt elég gyakran le isjönnek egy-egy bulinkra, múltkor például a Bamboozle fesztiválra is kijöttek, hogy megnézzenek minket, ahogy a Deftones és 50 Cent előtt játszunk. Nagy élmény volt. (nevetés) Sokan kérdezik, hogy a szüleimet nem zavarják-e Frank szövegei, de meg, kell, hogy mondjam: egyáltalán nem. Sőt anyukám bizonyos jelszavakkal ellátott pólóinkat is szokta hordani, meg amúgy is, szerintem annak, aki New York legkeményebb részén nőtt fel, annak nem nagyon lehet újat mutatni.

Az első lemezeteken a Sleeping Princess in Devil’s Castle c. dalban két vendégénekes is hallható volt: Karl a Misery Signals-ból és Tyler a My Bitter Endből. Várható-e még hasonló jelleggel vendégszereplés az új dalaitokon?

Megmondom őszintén, ez leginkább Frank területe, de én nagyon támogatnám a dolgot, mert ha egy olyan énekest hívunk be, aki képes hozzátenni és van értelme a szereplésének, akkor az nagyon sokat tud dobni az adott dalon. Nyilván valami közös ismerősre gondolok itt most, akár olyasvalakire, akivel a mostani turnék egyikén ismerkedtük meg. Nem rajtam fog múlni a dolog az biztos. (nevetés)

És mi a helyzet dobos-fronton? Az internetet ellepték a vadabbnál vadabb pletykák a tekintetben, hogy mégis miért rúgtátok ki Mike-ot (Mike „Harvey” Kaabe – szerk.). Igaz a pletyka, miszerint ennek a fő oka az volt, hogy szó nélkül kitett valamit a zenekar Facebook-oldalára? Kérlek, tegyük tisztába ezt a kérdést!

Összefoglalom: ha az ember nem tudja, hogy mit csinál rosszul és még ehhez kifejezetten elutasító is vagy, akkor a problémák sosem fognak megoldódni. Nagyon-nagyon sok, tényleg elképesztő mennyiségű kisebb olyan sztori volt a számláján, amit nehezen toleráltunk. Mondtuk neki, hogy ez nem jó, az nem jó, ezt inkább úgy kéne, de a végén csak nem sikerült leküzdenünk a zenekar és a közte húzódó barikádot. Tudod, nekem ez a zenekar a szenvedélyem, mondhatni a mindenem és, amikor valaki azzal úgy törődik, mint valami ronggyal, azt nehezen viselem el. Én tényleg igyekeztem, hogy megoldjuk a fennálló nehezékségeket, de a végén még ő volt az, aki maga ellen fordította az idézőjeles kést. Mindannyiunknak vannak rossz szokásai, amelyeket nehéz elviselni, de idővel ezeket lehet finomítani vagy legalábbis meg kell próbálni a többiekért ezt megtenni, de belőle ez a törekvés és sok más minden is hiányzott. Ő ebben az egészben csupán csak pénz látott. A helyzet, azonban nem olyan szörnyű. Persze még nem tudjuk ki lesz az új állandó dobosunk, de most Tanner Wayne barátunk a Chiodos zenekarból az, aki kisegítet bennünket. Profi a srác, elég jól tudunk együtt dolgozni egyelőre.

Mit gondolsz 2012-ről? És mi lenne az utolsó három cselekedeted a világvége előtt?

Bevallom, nem vagyok a téma szakavatott ismerője, aki tudja vagy legalábbis hiszi, hogy mi fog történni a megfelelő időpontban, de amúgy is túl elfoglalt vagyok, hogy efféle dolgokkal foglalkozzam. Viszont, ha egyszer csak vége lenne a világnak, akkor is boldog lennék, mert hálás vagyok, hogy ilyen jó életem volt idáig, de persze előtte felhívnám a barátnőmet aztán a szüleimet, méltó lezárásaként pedig elfogyasztanék egy döner kebabot. Utána bumm.

Ki vagy kik a példaképeid? És, hogy tudod magadat elképzelni húsz év múlva?

Ez olyasmi, ami fokozatosan változott az évek során. Akik biztosan ott voltak: az Dino Cazares (Fear Factory), Dimebag Darrel (Pantera), Kirk Windstein (Crowbar). Nagyon sok ember hatott rám zeneileg és emberileg is, de ha legfőbb példaképeimet kéne kiemelnem, akkor a szüleimet mondanám. Az, hogy felneveltek, a jó útra tereltek és megtanítottak megkülönböztetni a rosszat a jótól továbbá még, akkor is mögöttem álltak és segítettek, amikor kirúgtak a suliból, új munkát választottam vagy a turnézás mellett döntöttem. És, hogy, hogy tudom elképzelni magamat húsz év múlva? Nincsenek könnyű kérdéseid! (nevetés) Hát remélhetőleg jó egészségnek örvendve már lesznek gyerekeim, sőt húsz múlva remélhetőleg már nagyfiaim lesznek. A barátnőmmel négy éve együtt vagyunk és minden nappal csak jobbá válik a kapcsolatunk, otthon van egy közös lakásunk, szóval minden rendben van és remélhetőleg ezt az életet tudom folytatni még jó sokáig. Turnézni, hazatérni, barátokkal lenni és így tovább, körbe-körbe. Jó egyensúly, ennek a fenntartása az, amire szükségem van.

Az utolsó kérdést bár Franknek szántam, mint nagy képregény-rajongónak, de a Te véleményedre is kíváncsi vagyok. Mik a kedvenc rajzfilmjeid/képregényeid?

Jó a kérdés, bár nem vagyok, akkor rajongó, mint Frank. A rajzfilmek tekintetében nálam abszolút a Nickelodeon korai időszaka volt meghatározó: Double Dare, Rocko’s Modern Life és a többi. A mostaniak közül pedig a South Park, a Superjail! és a Family Guy az, ami le tud kötni hosszabb időre.

Köszönöm az interjút!

Ne viccelj, én köszönöm.