Dawncore interjú – 10 éves az Entertainment for the rest

Az Entertainment for the rest 2001-ben, épp tíz éve jelent meg, de induljunk egy kicsit korábbról! A lemezt megelőző, 1999-es Obedience is a slower form of death mennyire jött be a közönségnek, milyen volt a fogadtatása?

Balázs:
Én azt gondolom, hogy pont olyan volt a fogadtatás, mint amilyen annak a lemeznek a minősége maga. Teljesen megfelelő volt a maga korában, itthon mindenképpen sikerült vele letennünk a névjegyünket nem csak a saját szubkultúránkban, hanem minden agresszívabb zenét kedvelő ember felé, ők is megismerték és többnyire kedvelték a zenekart. A külföldi fogadtatást illetően, mivel nem lógott ki igazából a sorból a többi hasonló stílusú zenekar közül sem lefele sem felfele, ezért azt mondom, hogy a várakozásoknak megfelelt a fogadtatás. Mindenki hümmögött rá egyet, de volt még tíz másik azonnal elővehető a polcon, ami hasonló minőségű volt, és még adott esetben trendibb, menőbb, hájpoltabb, stb. Igazából, amit akartunk, azt elértük vele, tök jó volt, megjelent CD-n, volt szövegkönyv és minden, ami kell.

Zsolt:
Nehéz visszaemlékezni, mert elég rég volt. Mindenképpen úgy emlékszem, hogy működött. Találtunk igazából kiadót, ez a Trottel Records volt, míg az előző lemez még az LMS Recordsnál jött ki, előtte a demókat pedig nyilván saját kiadásban adtuk ki. Az LMS elég komolytalannak tűnt, és úgy éreztük, hogy a Trottel sokkal többet tud nekünk nyújtani, úgyhogy ők teljesen korrekten ki is adták pár száz példányban, borítóval stb., tehát úgy, ahogyan azt mi megálmodtuk, hogy hogyan nézzen ki egy lemez. A fogadtatás pedig, mivel a zenekar ebben az időben pont fölfelé ment, egyértelmű, hogy pozitív volt. A koncerteken ezt le tudtuk mérni.

Azért mégiscsak sikerült vele kijutnotok Európába, a lemez után volt a Newbornnal közös turnétok. Ez milyen volt, mik az emlékek róla?

Balázs:Így van, de ez nem is feltétlenül a lemezen található anyagnak volt köszönhető, hanem a mi (Newborn és Dawncore) mondjuk úgy kurázsinknak, elkötelezettségünknek és elhivatottságunknak, mert rengeteg helyre úgy mentünk oda koncertezni, hogy ott igazából előtte nem igazán ismerték a lemezt, csak oda már magunkkal tudtuk vinni.

Ez mostanra már egészen elképesztő és hihetetlen, de ez annyira régen volt, hogy még mi magunk is gyerekek voltunk, én például azt hiszem, hogy akkor 22 éves voltam körül-belül, és még voltak nálam fiatalabbak is a crewban. Egyrészről akármennyire hihetetlen, az internet akkor még nem működött annyira elterjedten, mint most. Annak a turnénak a nagy része még telefonon lett leszervezve klasszikus „Meg tudod mondani, hogy ki az, aki abban a városban koncerteket szervez?” sztorival, és mi (Zoli és én) hívogattuk az adott városban a koncertszervezőket, foglaltházakat és megpróbáltuk megkérni őket, hogy szervezzék le nekünk a koncertet. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem annyira volt professzionális. A másik pedig nyilván a rendelkezésre álló infrastruktúra. A körülmények, a pénzeszközök, meg minden egyéb dolog, ami kell egy profi turnéhoz (felszerelés stb.)…az akkor már ugyan megvolt, de nem abban a minőségben, mint ami manapság elvárt, emiatt így nagyon vicces sztorik voltak. Vagy még egy ma már teljesen banálisnak tűnő történet: nem volt még schengeni határövezet, tehát valahányszor átléptünk egy határt, nagyon komoly vámpapírmunkánk volt, ami egy horrorisztikus, gyomor-összerándulós történetté fajult minden alkalommal. Az egész tovább eszkalálódott, amikor gyalog kellett a tourparty egy részének átlépni a határt minden alkalommal, mert nem volt elég főre vizsgáztatva a buszunk….

Zsolt:
Igen, ez egy tíznapos turné volt mindenféle viszontagságokkal, buszban alvás, kilencen a buszban, plusz cucc, stb., szóval még elég gyerekcipős dolog, de jó volt. Mi egy teremben is próbáltunk, mindenki ismert mindenkit, mindenki jóban is volt mindenkivel, úgyhogy különösebb konfliktusra én nem emlékszem ennek a turnénak a kapcsán. Maga a turné fontos volt nagyon, mert ugye abban az időben én nem emlékszem, hogy a hazai bandák nagyon tudtak volna menni külföldre. Nyilván tudtak menni egy-két napra, de hogy turnéra elmenni, az azért annyira nem volt általános szerintem, mint manapság, úgyhogy ez hatalmas élmény volt. Nekünk már előtte voltak kisebb kiruccanásaink szomszédos országokba, de ilyen hosszabb dolog, meg tényleg nyugatabbra menni, az egy külön pluszt jelentett. Annak ellenére, hogy ugye az ottani klubokban azért nem telt házas koncertek voltak, amiket mi adtunk, míg persze itthon majdnem minden buli tényleg az volt. De hát azért kint még annyira nem voltunk ismertek, úgyhogy voltak bőven 20-30 fős bulik. De persze nyilván ennek is örültünk, nem voltak olyan terveink, hogy mindenhol ezerfős klubokat töltsünk meg, úgyhogy mindenképpen sikeresnek ítéltük meg ezt az egész történetet.

Ezek szerint inkább a körülmények, mint a hangulat volt egy picit problémás. Nem volt rossz érzés, vagy feszültség a motorháztető alatt?

Balázs:
A legjobban éreztük magunkat szerintem azon a turnén. A mai napig azt hiszem, hogy mindenki, aki azon részt vett (azt hiszem egy nyolc személyes busszal utaztunk kilencen), hatalmas élménnyel szállt ki a végén, de legalábbis mindkét zenekarból, akik így kontaktban vagyunk, felemlegetjük, és sztorizunk róla, és életem egyik legjobb élménye volt. Például úgy odaérkezni egy belga városba, hogy tudod, hogy ott aznap koncerted van, de még azt sem tudod, hogy hol van a koncert, az mai fejjel nagyon vicces, de megcsináltuk a koncertet, és tök jól sikerült.

Egy picit továbblépve, de még mindig ennél a korszaknál maradva, nekem úgy tűnt, hogy akkoriban elég nagy volt a feszültség a metál világ és köztetek. Ez a Dawncore sajátja volt, vagy az egész hardcore színtérre jellemző volt?

Balázs:
Egyértelműen az egész színtér próbált egyfajta szálka lenni az összes többi magyar szubkultúra szemében. Az akkori színtér szereplői, prominens képviselői közt nagyon hittünk abban, hogy lehet ebben az országban is a nemzetközi trendekhez hasonlóan másféleképpen is dühös vagy agresszív zenét játszani, minthogy az embernek ne legyen semmi mondanivalója, és csak a külső imiddzsel járó kliséket vegye fel. Azt gondolom, hogy aki akkor, a kilencvenes évek második felében működő hardcore színtér részese volt, az mind meg akarta mutatni, hogy van egy másfajta életstílus, egy olyan szubkultúra, ami más, mint az addigiak. Konkrétan arra gondolsz, hogy voltak-e balhék, esetleg verekedések? Hát igen, azt kell, hogy mondjam, hogy voltak. Ezeket nem részletezném, mert felesleges.

Zsolt:
Igazából én legalábbis úgy gondolom, hogy vagy nagyon szerettek minket, vagy aki nem szerette a zenénket, vagy nem szeretett minket, vagy az egész hozzáállásunkat, az nagyon tudta utálni a zenekart. Szerintem ebből adódhat ez. Megmondom őszintén, én egy elég békés ember vagyok, nagyjából mindenkivel, vagy akivel úgy érzem, hogy fontos, azzal jóban tudok lenni, és velem is jóban tudnak lenni, úgyhogy ebből én annyira sok mindent nem érzékeltem. Ha úgy érted, hogy a metál világ mennyire fogadott minket be, vagy, hogy a színtéren hogyan csapódott le, hogy nem csak hardcore-t játszunk, akkor én úgy gondolom, hogy mi szándékosan próbáltunk nyitni, hogy más műfajok rajongóit is meg tudjuk fogni, hogy ne csak egy bizonyos kereten belül mozogjunk. Ez az albumokon is azért valamennyire gondolom, hogy hallatszik. Ez volt, akinek működött, volt, akinek nem. Előfordult egy-egy balhé, mert akkoriban tényleg semmi más nem létezett, csak a hardcore. Persze változtak az idők, a szemléletem egyébként megmaradt, nem is pártolok el, továbbra is zeneileg hardcore-ban mozgok amellett, hogy hangmérnökként mindenféle zenével foglalkozok, de eltelt azóta tizeniksz év, én már nem látom ennyire radikálisnak a dolgot, mint ahogyan akkor, fiatal fejjel láttuk.

Úgy látom, hogy mára, ha épp el nem is tűnt, de eléggé a perifériára szorult az a hardcore, amit ti is képviseltetek az Obedience-ig bezárólag. Hogy látjátok, van-e még életképes színtér itthon?

Balázs:
Ez egy nagyon összetett kérdés. Egyetértek, hogy visszaszorult, de azt gondolom, hogy még mindig létezik magyar hardcore punk színtér, de teljes mértékben átalakult és formálódik. Viszont az a mutáció, ami lett belőle, az már nem gondolom, hogy nekem, vagy az én korombelieknek szól feltétlen. Ezzel semmi probléma nincs, ez így helyes, annak idején mi is a saját színterünket csináltuk meg, és a színtér magának építette föl a zenekarokat. Az egy teljesen egészséges és progresszív folyamat, hogy a mostani húszas éveik elején járó emberkék a saját maguk által, ha fogalmazhatok így „kinevelt” zenekarok koncertjeire járnak, azokban hisznek, azokkal foglalkoznak. Azonban abban, hogy ez a mai színtér elég markánsan találja-e meg az identitását az összes többi szubkultúra mellett és között, ebben már nem vagyok teljesen biztos. Amennyiben az egész mozgalom- és üzenetközpontú hozzáállás a mai srácok közül érdekel egyáltalán bárkit is, elgondolkodtató, hogy jelen pillanatban miért nincsen semmiféle kinyilatkoztatás, nincsen semmi, ami megkülönböztetné őket egy olyan zenekartól, akinek van egy imidzse, kiáll, lejátssza a saját számait, majd lemegy a színpadról, felveszi a gázsiját és hazamegy. Én akkor azt kérdezem, hogy mi a különbség? Hol az üzenet? Mitől lesz ez más, mint az x, y, a TV-ben és rádióban jelenlévő zenekar? Egyszerűen nem látom azt, hogy a mai srácok miben keresik a másságot, miért állnak ki, miben hisznek, hogy az érveiket és a gondolataikat milyen platformon és hogyan nyomatékosítják. Mostanában olvasgattam, és elgondolkodtató lehet arra vonatkozóan, hogy jó irányba halad-e ez az egész, hogy ugye annak idején mind a 80-as években a Fekete Lyukból induló hardcore színtér, mind a kilencvenes évek második felében általunk is képviselt hardcore punk színtér mindig is büszke volt arra, hogy más szubkultúrákkal ellentétben megtalálta nagyon masszívan az identitását, egyszerűen kikerülhetetlenné vált. Mindig voltak dolgok, amiért kiállt, mindig voltak dolgok, amiben hitt, amiket felvállalt, támogatott és megvédett. Tette mindezt úgy, hogy nem fordított hátat a közegnek, ahonnan jött. A többi színtér ezt nem tette meg. El tudod képzelni ma, hogy annyira vagy beszédtéma, hogy pl. a Leukémia totál teltház előtt játszott egy belvárosi szórakozóhelyen egy olyan zenekarral, akik a Viva tvben mentek rotációban és őket többen nézték meg? Vagy, hogy a Dawncore egy zajos hardcore zenekar, a már akkor is és még azóta is az egyetlen működő és legnagyobb rock and roll bandának, a Tankcsapdának nyisson egy kibaszott sportcsarnokban? Jelen pillanatban, ha egy olyan közeg, mint a magyar, vagy budapesti indie rock/pop színtér magától elröppenve csöpög, hogy övék ma Magyarországon, vagy Budapesten az egyetlen olyan underground színtér, ami megtalálta 100%-ban az identitását, az szerintem elég komolyan nagy szégyen a többi underground szubkultúrát képviselő színtér számára még akkor is, ha igaz. A többieknek nagyon gyorsan el kellene kezdeni dolgozni úgymond saját magán, hogy legalább arra a szintre érjen: hogy legyenek médiumai, platformjai, legyenek koncertjei, vetítései, stb., hogy egyáltalán beszédtéma legyen a városban. Ami még lényeges különbség, és mindig elfelejtjük, hogy a 90-es években (a 80-as években pedig pláne) a HC/punk nem volt divatos, trendi közeg – bár nyilván volt egy népszerűbb szakasz. Ez a réteg olyan koponyák gyűjtőhelye volt, akiknek nagyon karakán véleményük volt, ami mikor verbálisan, mikor tettlegesen – szerencsére azért többnyire csak verbálisan – de ütköztetésre került olyan emberek közt, akiknek volt mondanivalójuk. Ez mára teljesen eltűnt.

Zsolt:
Rettentően megváltozott a világ is, a zenei ízlés, főleg a fiataloké. Bejött egy csomó dolog, ami akkor még nem volt, mint az internet, stb. Akkoriban például ez a kazettás másolgatás és emberek közti cserélgetés azért összehozott társaságokat, amikből közösségek lettek. Ugye most már ezek nincsenek meg, ezáltal nyilván teljesen átalakult az egész. Az a hardcore pedig valóban eltűnt itthonról, egy-két zenekart kivéve nem is nagyon tudnék olyat mondani, akikről úgy érzem, hogy igazából hardcore zenét játszanak manapság, mindenki eltolta egy kicsit a divatosabb, trendibb műfajok felé a stílusát. Én jelenleg is dobolok és dolgozunk egy olyan bandán, amivel ezt egy picit megpróbáljuk visszahozni, de igazából én magam sem tudom, hogy mennyire lesz létjogosultsága, közönsége ennek az egésznek, amivel remélem, hamarosan ki tudunk állni.

Ez a projekt milyen fázisban van?

Zsolt:
Egyelőre számokat írunk, ha lesz anyag, és igazából majdnem biztos vagyok abban, hogy lesz, akkor jövőre valamikor. Koncert pedig majd az anyag után, és egyelőre név sincs, úgyhogy nem tudok mondani ez ügyben sokkal többet.

Nem sokkal a Newbornnal közös turné után megváltatok az akkori basszusgitárosotoktól, Bozó Attilától, ezután alakult ki a „második” Dawncore felállás. Hogy emlékeztek, ez hogyan történt?

Balázs:
Akkoriban egy válaszút elé érkezett a zenekar. Egy olyan irányba akartuk eltolni a zenekart, amihez a technikai felkészültségben megkövetelt szintet Attila játéka egyszerűen nem érte el. A másik az, hogy azt gondolom, hogy nincsen ezen semmiféle titkolnivaló, nagyon sok év eltelt azóta, nagyon jóban vagyunk, de abban az időben komoly alkoholproblémái voltak, ami miatt megbízhatatlan volt, emiatt megbeszéltük vele, hogy nem számítunk az ő játékára tovább.

Azt olvastam egy interjútokban, hogy egy rövid időre fel is oszlottatok.

Balázs:
Én úgy emlékszem, hogy nem oszlottunk fel. Maximum azt tudom elképzelni, hogy történhetett valamilyen botrány, ami után azt mondtam én, vagy Zsolti, hogy akkor hagyjuk ezt az egészet, de én azt gondolom, hogy ezek ilyen 1-2 hetek lehettek, ha ilyen egyáltalán előfordult. Durva, hogy nem emlékszem rá…

Zsolt:
Erre én nem emlékszem. Kerestünk embert, koncertezésben talán volt szünet, de arra, hogy feloszlottunk volna, arra nem emlékszem. Laczkó Peti kollégám egyébként úgy emlékszik, hogy még én mondtam neki, hogy akkor most fél év szünetet tartunk :).

Hogyan emlékeztek, hogyan került Ács Máté és Szalkai Tibi a zenekarba?

Balázs:
Hú de nehéz! Hadd gondolkozzam! Együtt turnéztunk, rendkívül jóban voltunk, és a játékuk már ott is nagyon tetszett nekünk. Molnár Gabi (ma 1aeon, Brooklyn, NY), aki akkor a Blind Myself mellett besegített nálunk második gitárosként, az amerikai kitérőjük miatt nem tudta velünk folytatni, viszont az már teljesen biztosan megfogalmazódott bennünk, hogy szükségünk lesz egy másik gitárosra. Ha jól emlékszem a következő történt: Máténak, aki egy zenei multitalentum volt és még a hardcore-ban is hitt, tehát minden szempontból 100%-os potenciális jelölt volt számunkra, voltak olyan zenei elképzelései, amik sokkal extrémebbek voltak, mint a Newborn zenei világa, és ezeket elkezdték Németh Szabival próbálgatni, megvalósítani. Ez annyira jól ment, hogy egyszerűen született belőle egy, vagy két iszonyatosan komplexen nagyon szuper jó szám, amik pont olyanok voltak, mint amilyen irányba haladni akartunk. Gyakorlatilag ez egy teljes 100%-os egyezés volt. A másik oldalon mindeközben a Newbornnak szüksége volt még egy gitárosra, Szabi elkezdett második gitárosként játszani a Newbornban, segített nekik, és turnézott velük. Nem hiszem, hogy sok koncertet játszott, szerintem lejátszott 10 koncertet maximum, de játszott Szabi a Newbornban, mint második gitáros. Szalkai Tibi jött második gitárosnak a Dawncore-ba, Máté ugye szinte már benne volt, mert számokat írt, Szabi segített a Newbornban, és erre még egy lapáttal rátett az akkori booking office-unk és lemezkiadónk, aki mindkét zenekarral foglalkozott. Ők koordinálták az egészet, hogy ki, mikor turnézik, hogy a kettő ne üsse egymást. Win – win szituáció.

Zsolt:
Bozótól végül is úgymond jóban, de meg kellett válnunk. Igazából a zenekart nem tudta velünk csinálni, mi pedig tudtuk, hogy nem fogunk tudni vele tovább együtt dolgozni, úgyhogy tőle megváltunk, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyobb konfliktusok nélkül. Kellett a helyére ember, először jött Máté, ő nagyon be is akart szállni, rengeteg ötlete is volt, ami nagyon szimpatikus volt benne, úgyhogy őt nyilván rögtön be is vettük. Tibi pedig egyszer megjelent egy próbán, és azt mondta, hogy ő akkor most játszik, mi pedig azt mondtuk, hogy jó, akkor Tibi marad. Gyakorlatilag tényleg az volt, hogy bejött, bedugta a gitárt, és nyomta, és tanulta a számokat, és csináltuk. És onnan kezdve már nem négyen voltunk, hanem öten. Azután velük íródtak már az Entertainmentes számok, nekik már elég nagy szerepük volt abban, hogy ezek a nóták így össze lettek rakva. Persze nyilván Szabinak és nekem is, mindig közösen írtuk a számokat, ez továbbra is így maradt, csak kibővültünk még két olyan emberrel, aki kreatív volt, és még többet tudott hozzáadni az egészhez.

Tibi, te erre hogyan emlékszel?

Tibi:
Az egész sztori háttere, már amennyire én emlékszem… Még a 2000-es év előtt Szabi a Dawncore-ból már járt a Newbornban, kvázi, mint második gitáros. Tény, hogy akkoriban Bozó kiválását követően kicsit lelassultak a Dawncore dolgai, ellenben a miénk pedig kezdett felpörögni. Meg hát persze többek között az együttesen eltöltött bulizásoknak, a közös próbatermi helységnek köszönhetően jó baráti viszonyt ápoltunk vele és bandájával. Az igazat megvallva, idejét is járta már a Newborn 2 gitáros élő megszólalása, ő pedig vállalta a szerepkört. Ezt követően nem is olyan sokára Máté úgy döntött, belép a Dawncore-ba, hogy betöltse a Bozó után keletkezett űrt, mert abban az időszakban nagyon beérezte az experimentális metálzenét, pl. a Converge vagy a Botch hatására! Telt-múlt az idő, a Dawncore feléledt, ezzel párhuzamban nekem meg az akkori aktuális párkapcsolatomnak vége szakadt. Búcsút véve a csajomtól, túl sok időm és energiám szabadult fel, amit a zenélésre akartam fordítani, hiszen a Newborn az idő tájt még nem indult be olyannyira, hogy teljes mértékben le tudta volna fedni zenei-lelki szükségleteimet. Mit ad Isten, pont ideális volt a hely-idő együttállása, s rövidesen azon kaptam magam, hogy romboljuk a klubokat, és törnek alattam a deszkák Belgrádtól Dublinig.

Szóval lényegében össze volt nőve a két zenekar. Hogy emlékszel, Mátéval simán meg tudtátok osztani az időtöket és a figyelmeteket a két zenekar közt? Egyáltalán szükség volt arra, hogy tudatosan elkülönítsd/elkülönítsétek a két zenekart?

Tibi:
Nyilván az elején még semmi probléma nem akadt. Kreativitásunknál fogva bőven elláttuk a 2 különböző keményzenei megnyilvánulású bandát „művészeti termékkel”. Mondjuk nem is ezzel volt a gond, sosem ezzel! A gondról majd később bővebben.

A többiek a Newbornból nem tették szóvá ezt a dolgot?

Tibi:
Sokkal nagyobb volt akkoriban az összetartás, meg ilyenek, viszont hazudnék, ha azt állítanám, egyáltalán nem volt rivalizálás, de mondjuk rossz szó ez ide, mert tényleges rivalizálási szintekre ez a kis ego érzés nem fejlődött. Mi Mátéval persze mit sem tápláltuk ezt a folyamatot, hiszen nyomtuk mindkét bandát szívből-lélekből, szerelemből és vakon!

Megvan tehát az új Dawncore. Hogy emlékeztek, mennyire mentek gördülékenyen a felvételek 2000-ben és 2001-ben, amikor először a We are young…so we scream…just to feel alive, később az Entertainment for the rest maradék anyagát rögzítettétek?

Zsolt:
A 6 számból egyet vettünk fel külön és ötöt egy másik alkalommal, időrendiségben viszont pont fordítva, tehát először az öt számot. Ez a HSB stúdióban zajlott, Hidasi Barnabás, egy rettentően felkészült hangmérnök segítségével, aki rettentően jó fej is volt és nagyon érezte, hogy mit szeretnénk csinálni. Igazából nem mondhatnám, hogy ne ment volna gördülékenyen. Persze nyilván, ami ezzel jár, voltak itt-ott gondolkodások, hogy mi, hogy legyen, de szerintem a dobolás az maximum másfél napot vett igénybe ennél az öt számnál, amiben nyilván benne vannak a beállítások is. Ezeket a számokat akkor még mindenféle metronóm nélkül doboltam fel. Utána az egy számnál is, amit később vettünk fel egy másik stúdióban Mátyásföldön (a nevét sajnos már nem tudom), de ugyancsak Hidasi Barnabás segítségével, a dobbeállítás utáni második feljátszás maradt, és az szól a lemezen. Talán Barna javított rajta, ahol tudott, de nem lett annyira széteditálva, mint a mostani anyagok. Sajnos a HSBs felvételen az akkori munkám miatt nem tudtam végig ott lenni, de gyanítom egyébként, hogy mivel a pénzkeret meghatározta, nagyjából 2 hét alatt lezajlott az egész.

Tibi:
A körülmények, az idő, a pénz, minden szűkös és nehéz volt. Akkoriban nem lehetett csak úgy széteditálni mindent, számítógéppel kijavítgatni, elfedni a hibákat, és nem is a szomszéd haver lakásában volt a stúdió. Mi még abból a generációból jövünk, akik mindent hangról hangra kigyakoroltak a stúdiófelvételek előtt, különben beúszott volna a banda. Komolyabban vettük a dolgokat, a zenélést, és többször is próbáltunk. Mindennek természetesen meg is lett a pozitív hozadéka. Mondanom sem kell, a nálunk régebbi arcoknak még nehezebb dolguk volt a felvételnél, respekt is érte!

Mennyire emlékeztek, miket hallgattatok anno? Mik voltak a legnagyobb hatással rátok akkoriban?

Zsolt:
Rengeteg zenekar. Azt kell, hogy mondjam, hogy az összes olyan hardcore zenekart szerettem, akik abban az időben úgymond újító hangzásúak és újító zeneiségűek voltak. Morning Again, Indecision, Facedown, Converge, Botch: őket nagyon szerettem, ezen kívül persze nyilván az összes oldschool hardcore-t is, különösen az oldschool NYHC-t, tehát megmaradt a Madball, az Agnostic Front, a Warzone, és persze még sorolhatnám.

Tibi:
Pfúúú… Mindent, ami valamelyest hc-val volt kapcsolatba hozható, legyen az bármennyire is elvetemült kivetülés. Akkoriban emo-t is hallgattam, aminek vajmi kevés köze volt a mostani emo dologhoz vagy zenéhez. Anno arról volt szó, hogy pár „kiöregedett” hc arc kifejezte az érzéseit dallamosabban, mint azodáig. Aztán erre a vonalra a későbbiekben sok minden mást ráhúztak – többek között egy imidzsvilágot – és a média által eladhatóbbá tették. Azaz ezt is mi találtuk ki… :).

A We are young… dizájnját Szabi csinálta, valamilyen emléketek van arról, hogy mi volt a koncepció?

Balázs:
Szabi nagyon szeretett ezeken a dolgokon ülni, és elég határozott elképzelései voltak az artwork igazgatásával kapcsolatban, úgyhogy nem annyira engedett beleszólni. A mértani ábrák koncepció tőlem jött, ezt egy háromdimenziós mértani alakzatokat ábrázoló könyvből vettem, aminek nézegetésével magam sem tudom miért, de elég sok időt töltöttem, és ezt adtam oda, hogy ebből dolgozzunk. Ez onnan jött, hogy az egész zenéről azt gondoltam, hogy olyan, mint egy matek képlet, szinte mértani, egyfajta rend a káoszban (jó esetben, amikor sikerült úgy eljátszani :) ), úgyhogy azt gondoltam, hogy ezek a geometriai ábrák talán illenek hozzá, viszont az utána lévő kialakítás már Szabi munkája.

Az Entertainment lemezre felkerült 6 számból 4 még 2000-ben lett felvéve, ezek közül 3 került csak a 7”-esre. A Put the frustration into a high G miért kellett lemaradjon?

Balázs:
Volt egy jam session, amit mindig játszottunk koncerten, mindig máshogy, és miután összetettük a számainkat, igazából viccből fölvettük, de ez fizikailag nem fért rá a lemezre, a CD-re viszont jól jött, mert oda a 3 szám mindenképp kevés lett volna. 2001-ben aztán a kiadás előtt felvettünk még egy számot, ez lett az Entertainment lemez nyitódala, de még így is túl rövid volt az anyag, ezért készíttettünk az egyik nagyon jó ismerősünkkel, DJ Fix T-vel egy remixet, ez lett az utolsó szám a lemezen.

Zeneileg az új számok azért jelentősen eltértek a korábbi vonaltól. Hogy emlékeztek, lecserélődött a közönség?

Balázs:
A helyzet az, hogy nem cserélődött le. Az történt, hogy iszonyatosan kibővült és megnőtt. Nem cserélődött le, mert aki az Obedience-ig szerette az anyagainkat, teljes mértékig kristály tisztában volt azzal, hogy hiába változtunk meg zeneileg, hiába egy kicsit komplexebb az egész dolog, amit játszunk, „ugyanazok az emberek, ugyanaz a zenekar” maradtunk: ugyanazokért a dolgokért álltunk ki, ugyanazokban a dolgokban hittünk, ugyanazokat a dolgokat képviseltük. Ezért mindenki meg tudta találni a számítását azt gondolom velünk kapcsolatban.

Zsolt:
Én úgy mondanám inkább, hogy csak kiszélesedett. Az a szűkebb kör, akik jártak ránk addig is, nem érzem, hogy elpártoltak volna tőlünk, igazából maradtak, és támogatták a dolgot, szerették az új számokat is. Nyilván nem annyira fért bele a klasszikus értelemben vett hardcore keretek közé, de a rajongóknál abszolút belefért. Azt semmiképp sem tapasztaltuk, hogy emiatt kevesebb régi rajongó jött el, viszont tényleg kibővült, egy kicsit a metálosabb réteget is meg tudtuk vele fogni.

Tibi:
Igazából fogalmam sincs, de ha lenne, akkor is beleszarnék ezekbe a dolgokba, mivel szívből nyomtuk az egészet, elsősorban a magunk szórakoztatására. Pár arcnak feltehetően már „too much” kategóriának bizonyult a DC új vonala, de az nem a mi bajunk volt. Egyébként csak úgy megjegyzem, anno fogalmam sem volt, mi az a közönség! Mindent magamért és magamnak csináltam, akár 5 ember ugrált előttem, akár 500… Mostanság sem csinálnék olyat, ami nem szórakoztat, amiért nem tudok rajongani, max kicsit dörzsöltebb a stílusom így röpke 16 év távlatából.

Nekem úgy tűnt, hogy az új felállással a Dawncore egy picit „könnyebben” állt a dolgokhoz, kicsit előtérbe került a mondanivaló mellett a szórakoz(tat)ás is. Mit gondoltok, így volt ez egyáltalán, illetve volt bármi koncepciózus eltérés a korábbi vonaltól?

Zsolt:
Nem mondanám, hogy ez teljesen tudatos volt részemről. Jöttek a számok, jöttek az ötletek, Máté és Tibi hozták bele a zenébe ezeket az új dolgokat, és nyilván, részükről tudatos volt, hogy csináljunk valamit, ami halad a korral, ami zeneileg brutálisabb és kompromisszum-mentesebb mindennél, amit eddig bárki alkotott. Ez jött ki belőle, igazából sikeres lett, zeneileg pedig mindenképp továbblépés az eddigiekhez képest, bár szerintem minden egyes album valamilyen szinten továbblépés volt az előzőhöz képest

Tibi:
Valószínűleg Balázs kicsit lazábbra vette a figurát, meg hát a produkció is elég komolyra sikeredett, amit 1 élő koncert keretein belül, mintegy szórakoztatásként is fel lehetett fogni. Szerintem csak nyomtuk amit, és ahogy éreztünk, koncepció nélkül. És a végén kiderült: ez sokaknak tetszik, és sokaknál jobban is csináljuk.

Balázs:
Akkoriban a 2000-es évek elején, a 90-es évek végén elsősorban az európai, de a magyar színtéren is széles körben elterjedt volt a politikailag korrekt viselkedés. A p.c. életmód, hozzáállás teljes mértékben eluralkodott a színtéren, ezzel valamilyen szinten együtt járt a straight edge és a veganizmus életmód és terjesztésük. Mi alapvetően sem p.c., sem straight edge, sem vegan zenekar nem voltunk, de a magunk módján valamelyiket mindannyian támogattuk. A p.c. arcok kirekesztését az egyéb zenekarokkal szemben, nem fogadtuk el, és próbáltuk nem magunkévá tenni, hanem letettünk egy produkciót az asztalra, amit szerettek, de legalábbis elfogadtak a legnagyobb kételkedők is.  Sosem felejtettük el azt, és ahogy telt az idő, azért egyre jobban bennünk volt, hogy próbáltuk magunkat mind e közben nagyon-nagyon jól érezni. Nem stresszeltünk, nem görcsöltünk a koncertek előtt, hanem próbáltuk magunkat jól érezni és szórakoztatni.

Voltak emiatt arcok, akik elfordultak a zenekartól?

Balázs:
Határozottan voltak ilyenek, csak az volt a szitu, hogy egy akkora robbanás állt be a színtér szereplői között, meg egyáltalán az egész stílus annyira lett elfogadott és hájpolt, hogy ha azt mondta valaki, hogy velünk nem érdemes foglalkozni, mert nem p.c., nem vegan, nem straight edge, akkor hiába ment el és nem jött le a koncertünkre, a helyére lépett tizenöt, aki viszont igen, úgyhogy ez nem volt érezhető, a maradék egy pedig, aki nem jött el a koncertünkre, legközelebb eljött, mert nem akart otthon ülni egyedül.

Hogyan kerültetek a Join the team playerhez a 7” után?

Balázs:
Nagyon kerestünk kiadót, ők meghallották az anyagot, ismertük is őket, személyesen is jóban voltunk, és ők jelentkeztek, hogy kiadnák. Miután pedig tudták, hogy a Newborn is milyen kaliberű zenekar, a két zenekart kiválóan össze tudták koordinálni. A mai napig megvan a barátság velük amúgy, a JTTP akkori két tulajdonosáé a mai napig működő, és viszonylag komoly népszerűségnek örvendő zenekarokat mozgató Avocado tour booking, akiknek az itthoni koncertjei szervezésében a mai napig részt veszek.

Egyikőjük, Marco Walzel csinálta az Entertainment for the rest dizájnját. Emlékeztek még, hogy mit tükröz?

Balázs:
Az egész lemeznek van egy világvége hangulata, egy eléggé frusztrált, keserű művé állt össze, és Marco egy ilyen végső búcsú helyzetre asszociált a lemez meghallgatása után, amihez a borítón látható fénykép passzolt. A kép címe talán valami olyasmi, hogy „Nincs visszaút”, az orosz katona elmegy a frontra, és szinte biztos, hogy nem fog visszajönni soha többet, nincs semmiféle jövő a párkapcsolata előtt, a Dawncore anyaghoz pedig ez illeszkedett.

2001. elején játszottatok a FreshFabrikkal, az év végén voltak a Tankcsapda előtt stadionos koncertjeitek. Hogy érzitek, kicsit kiszakadtatok a hardcore közegből, vagy nyitott akkoriban a színtér?

Zsolt:
Próbáltunk szélesebb kör felé eljutni, ezért minden olyan lehetőséget megragadtunk, ahol esetleg más közönségnek is megmutathattuk azt, amit csináltunk. A Tankcsapdás koncert is ennek jegyében szerveződött le, hogy egy olyan közönség felé próbáljunk nyitni, ami eddig abszolút nem hallott még magáról a stílusról sem. Akkor még az internet csak elterjedőben volt, nem volt annyira széles a dolog. A mai napig hálásak vagyunk ezért a lehetőségekért a srácoknak!

Tibi:
Szerintem akkorra érett meg az egész hazai rockzenei élet arra, hogy a stílusai átjárhatóbbak legyenek. Egyre több banda megismerte egymást személyesen is, egyre több vegyes jellegű keményzenei rendezvényt lehetett megtekinteni, főleg a Budapesten. Úgy vélem ez kurva jó dolog volt, és olyan folyamatokat indított el, aminek hatására a mostani menő bandák menők lehetnek. A begyöpösödött, berozsdásodott, „saját szaguktól bepállott” arcokkal meg sosem foglalkoztam (foglalkoztunk)… Az ilyen figurák java része törvényszerűen el is tűnik a zenei színtérről.

Ezek a koncertek, gondolom nem pont a célközönség előtt zajlottak. Hogyan emlékeztek a Tankcsapdás koncertekre, mennyire voltak vevők az emberek egy Rotten to the core-ra például, mennyire működött nekik a zenétek?

Zsolt:
Két buli volt, a Petőfi Csarnokos mindenképp felejthetetlen volt, mert gyakorlatilag egy háromnegyed házas terem előtt játszottunk egy olyan közönségnek, ami igazából nem a mi közönségünk volt, és ennek ellenére úgy vettük észre, hogy abszolút levették. Ha mást nem, akkor annyit, hogy ez egy irtó brutál banda, ami dübörög és lehet rázni rá a fejeket. Azért itt többnyire metálos arcok gyűltek össze, ami nyilván egy egészen más stílus. A debreceni koncert azért volt felejthetetlen, mert akkor és ott egy sportcsarnokban léphettünk fel!

Tibi:
A Tankcsapda előtt kurva jó volt nyomni, már ami a körülményeket illeti. Bazi nagy hely, technika, színpad. Kipróbálhattuk magunkat profi környezetben is, nagyon élveztük. Persze akármennyire is magunknak játszottunk elsősorban, a Tankcsapda-közönség különbségi faktora érezhető és szembetűnő volt, még az olyan elvakult-elvetemült fanatikusoknak is, mint én. Végül is, inkább jó élménynek éltem meg, mint negatívnak.

Voltak esetleg olyan számok, amiket felvettetek ekkoriban, de nem kerültek fel végül az Entertainment for the restre?

Balázs:
Nem, mindig nagyon ki voltunk számolva a stúdióidővel, mert iszonyat mennyiségű időt szöszöltünk el a stúdióban állandóan. Teljesen magunkon kívül voltunk napokig, úgyhogy mindig elcsesztük az időt, ezért egyáltalán nem volt ilyen szám. Ezután a lemezanyag után már csak egyszer vonultunk stúdióba, amikor a Darkest Hourral közös split lemezünkre fölvettünk egy számot, ami a legjobb valaha született Dawncore szám szerintem. Mind zeneileg, mind szövegileg egyszerűen ott forrott ki az, hogy mit akarunk csinálni. Szokták ugye mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, én azt gondolom, hogy amikor elkezdtem zenélni, mindig olyan zenét akartam csinálni, mint az a szám. Legalábbis nekem nagyon tetszik, engem kielégített akkor minden szempontból.

Fel nem vett számok születtek a lemez és a split után?

Balázs:
Igen, azok már egy sokkal letisztultabb, rockosabb, kevésbé komplex, kevésbé zajos irányba akartak elmenni, viszont sosem voltak annyira dögösek, hogy méltó utódai lehettek volna a lemez számainak. Ez is volt az egyik oka annak, hogy a zenekar feloszlott.

Zsolt:
Íródott egy pár szám, de csak miután Tibi és Máté nem voltak már a zenekarban, amik semmilyen formában, vagy talán csak kazettára lettek rögzítve abból a célból, hogy Balázs meghallgassa őket, hogy milyen új irányvonalat tudnánk adni az egész zenekarnak, ami aztán persze nem jött be. De igazából utána nem volt több szám, még az az egy, ami a Darkest Hourral közös kislemezen rajta volt.

Ezek szerint az volt a standard munkamódszer, hogy Szabival megcsináltátok az alapokat, és csak azután vontátok be Balázst?

Zsolt:
Kazettázni igazából csak akkor kezdtünk el, amikor lett egy saját bérlésű próbatermünk. Oda már összegyűjtöttünk olyan cuccokat, amivel lehetett felvételeket készíteni, de előtte ez nem volt jellemző.  Igazából mindig inkább többet próbáltunk, és így mindenki memorizálta a számokat. Volt egy-két próbafelvétel, de ritkábban. A számírás Tibiék előtt Szabival kettőnk közt zajlott, illetve Balázs is sokszor ott volt. Később már Szabival, Mátéval és Tibivel négyen gyűrtük a témákat órákig.

Itthon előbb-utóbb mindenki megszokta, hogy a Dawncore más zenét (is) játszik. Külföldön milyen volt a fogadtatás a 2002-es, Darkest Hourral közös turné alatt?

Zsolt:
Ez egy elég hosszú turné volt, több mint 6 hét, amibe jó és rossz is belefért, és a Darkest Hour sem volt még akkora zenekar, mint manapság. Nekik is vegyes fogadtatásúak voltak a koncertjeik, még őket sem ismerték itt Európában annyira, még csak akkor kezdtek el bejönni. Azt hiszem ez az első európai turnéjuk volt. Nagyon vegyes volt, még így is kis klubokban játszottunk, úgy, hogy a Darkest Hour volt velünk. Nekik közérthetőbb volt a zenéjük már akkor is, és mivel amerikaiak voltak, ezért őket jobban fogadták, de nem mondanám, hogy nagyon nagy volt a különbség a két banda között. A fogadtatásunk pedig megoszlott igazából. Voltak helyek, ahol úgy állt a közönség a bulihoz, hogy „lemegy az előzenekar (ez voltunk mi), aztán jönnek az amcsik, és azt majd jól megnézzük”, minket meg úgy annyira nem, ahogyan ez szokott lenni. És voltak helyek, ahol abszolút ismertek minket, és hatalmas buli volt. Országokra lebontva is más-más volt, más mentalitású emberek, más szokások. Összességében az mondható el, hogy miután kijött az Entertainment CD, elkezdtünk bekerülni az európai vérkeringésbe, és eljutottunk olyan koncertekre, ahol a Caliban, a Heaven Shall Burn vagy az International Noise Conspiracy játszott. Először érezhettük, és léphettünk bele (ha csak kicsit is) a rock business kategóriába, láthattuk egy turné és komoly klubok működését. Imádtuk ezt és nagyon büszkék voltunk rá.

Tibi:
Amennyire figyeltem a közönséget, sokkolta őket. Főleg azután, miután megtudták, hogy ráadásul egy olyan banda sokkolta őket, akinek a neve után egy nagy „H” betű van feltüntetve, és nem „USA”.

A turné után feloszlott a Dawncore. Tudnátok mesélni a körülményekről, okokról?

Balázs:
Nézd, nyilván több összetevője volt ennek. Az egyik legfőbb ok az volt, hogy a két fő zenei agya ennek az egész akkori sikernek, Máté és Tibi távoztak a zenekarból, részben az én nyomásomra, részben maguktól, hogy a Newbornra tudjanak koncentrálni, ami egy teljesen, senki számára sem elítélhető dolog volt, hiszen ők azt gondolták, hogy az a fontosabb. Az ő helyettesítésüket nem bírta el a brigád, próbálkoztunk másokkal, akik nem csak emberileg, hanem zenei forrásként, zenei agyként is a helyükbe tudtak volna lépni. Nyilván nekünk is tovább kellett volna lépni mind technikailag, mind menedzsment szempontjából, végül is az egész dolog működtetésével kapcsolatban, de nem igazán volt rá sem erő, sem affinitás, sem semmi, mert igazából mindannyiunknak el kellett kezdenie a saját életével foglalkozni. A zenekar utolsó két évében szinte kizárólag erre koncentráltunk, ami gyakorlatilag semmi egyéb elfoglaltságot nem tett lehetővé, de hát valamerre mindenkinek el kellett indulni az életben.

Zsolt:
Igazából személyi nézeteltérések is voltak, a zenei nézeteltérések is ahhoz vezettek, hogy rá kellett jöjjünk, hogy ez az ötös felállás tovább sajnos nem fog tudni működni. Kicsit úgy is éreztük, hogy zeneileg sem tudunk továbblépni. Azt láttuk, ha még akkor nem is teljesen tisztán, hogy sikerült egy olyan albumot leraknunk, amit nagyon nehéz (legalábbis a mi mércénkkel vagy tudásunkkal) túlszárnyalni. Igazából nem tudtunk már együtt dolgozni, ezért is próbáltunk meg más irány felé nyitni. Elment Tibi, elküldtük Mátét, hogy visszaálljunk arra a felállásra, amivel kezdtünk, és behoztunk egy másik basszusgitárost, hogy legyenek más ötletek, aztán persze ez sajnos nem működött. És ez már tényleg arra vezetett, hogy nekünk is ki kellett mondanunk, hogy ezt már semmiképp, semmilyen formában sem tudjuk folytatni, és akkor legyen búcsúbuli. Eldöntöttük, hogy akkor arra készüljünk, föl, hívjuk vissza a többieket, legyen pár próba, legyen egy búcsúkoncert, és akkor itt legyen vége a dolognak. És még úgy tudjuk abbahagyni, hogy ne legyen lemenő ág, amikor már csak 20-30-an jöjjenek le egy bulira. Mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni, mi úgy is tettünk.

Tibi:
2002-ben a 6 hetes Dawncore/Darkest Hour túrát egy szintén 6 hetes Newborn/Catharsis túra előzte meg. Elég intenzív időszak volt. Addigra már 2 éve toltam párhuzamosan mindkét bandát megállás nélkül, és eléggé lefárasztottak az igénybevételek következményei. Imádtam csinálni, de az életben eme életmód mellett nem tudtam rendesen helyt állni. Pénz és stabil melóhely híján voltam, adósságokkal, perspektíva nélkül. A turné után elgondolkodtam, s nem sokkal később Balázs elé álltam a döntésemmel. Rájöttem, csak egy bandát tudok csinálni a továbbiakban, mert az időm-energiám egyik részét a munkára kell fordítanom, a másikat pedig az anyazenekaromra, a NB-ra szeretném, mert vagy ez, vagy az… Nehezen, de megértette mindenki. Hozzáteszem, addigra nem volt már felhőtlen a tagok közti kapcsolat a Dawncore-ban. Túl sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, túl nagy iram mellett, túl hirtelen abban a két évben. Kevés időnk és idegrendszerünk maradt megfelelően kezelni, feldolgozni a felgyülemlett problémákat, feszültségeket. Ezt követően nem sokkal úgy döntöttek Balázsék, hogy a további Newborn-Dawncore esetleges összeférhetetlenségéből adódó problémák elkerülése végett megválnak Mátétól, és új tagokkal folytatják. Sajnos nem tudott a realitás megfelelő medrébe kerülni az elképzelés, így hát jobbnak látták pontot tenni az egész dolog végére, és beszüntetni forradalmukat. Sokat kaptam ettől az időszaktól, sokat tanultam-fejlődtem, rengeteg élményben volt részem, persze sok szar is kijutott, de ha visszagondolok, a jóra emlékszem, és ma bánnám, ha kihagytam volna, szóval köszi a tagoknak és akik támogatták a kis ügyünket!

SILENCE KILLS THE REVOLUTION!

Voltak olyan koncertek is, amikor már nem Mátéval és Tibivel álltatok ki?

Balázs:
Nem, ezek csak próbák voltak.

Milyen emlék volt az utolsó buli? Ha jól tudom még tűzijáték is volt a Kashmirban.

Zsolt:
Az egy szuper koncert volt. Igazából minden a helyén volt, a körülményekhez képest jól is volt megszervezve egy koncertszervező által, nekünk tényleg szinte csak a színpadra kellett felmenni és játszani. Rengetegen lejöttek, SOLD OUT volt, szóval azt kell, hogy mondjam, nagy durranás volt az egész, és igen, a szó szoros értelmében, a végén volt durranás is :). Tudod olyan koncert volt, mint a klipekben, mikor befordulsz a sarkon a klubhoz vezető úton, és már az utcán látod, hogy itt lesz valami. Mindenhol fura tetovált arcok, kéregetők, rendőrautó stb. :). Mindenki oda volt a baráti körből, hogy sajnos nem folytatjuk, de én úgy láttam, hogy a közönségnek is egy hatalmas élmény, azt kell, hogy mondjam, hogy egy katarzis-élmény volt az, hogy még utoljára hallják azokat a számokat, amiről úgy gondolom, hogy sok embernek meghatározók lehettek akkor.

Balázs! Te voltál az egyetlen a zenekarból, akiről azóta – a felszínen legalábbis – nem lehetett hallani, mint zenészről. Tényleg nem is próbálkoztál később az aktív zenéléssel?

Balázs:
Nem, soha semmivel.

És nem is hiányzik?

Balázs:
Én ezt akkoriban megpróbáltam levezetni, nem egyik pillanatról a másikra vágtam el, megpróbáltam átvezetni az életemet. Ezt úgy csináltam, hogy egyrészről néhány turnén részt vettem, mert egyszerűen le kellett jönni, körül-belül egy év alatt a folyamatos turnézásról. Egészen tök jó zenekarokkal, például a Converge-dzsel csináltam végig egy turnét, dolgoztam nekik és az előzenekaruknak, de voltam úton a The Hope Conspiracyval, a Himsával és később a Bridge To Solace-szel is, ami teljesen jó volt. A másik pedig, hogy elkezdtem koncerteket szervezni, tehát valamennyire azért az egésznek a közelében tudtam maradni. A kérdésre, hogy konkrétan a zenélés hiányzott-e, ha azt mondom, hogy nem, az hazugság, de hogyha azt mondom, hogy igen, az is hazugság. Az egész zenéléssel járó macera nem hiányzott, viszont az, hogy az ember átadjon gondolatokat, és ez az embereknek tetsszen is, mondjuk Észak-Lengyelországban, annál csodálatosabb dolog nincsen, akkor sem, ha ezek a gondolatok nem pont a legpompásabb pillanatokban kerülnek elő az ember agyából, úgyhogy ez a része nagyon hiányzik. De ahogyan az életem elkezdett fokozatosan haladni, és máshogy, máshol is sikereket tudhattam magaménak, ezek a gondolatok, az a mondanivaló, ami annak idején a Dawncore-ban kijött, részben eltűnt, legalábbis, ha mondhatom ezt, nem feszített annyira. Aztán ahogyan haladt előre az idő, már nem is jutott eszembe, mert egy csomó minden más dolgom volt, amivel el voltam foglalva.

Akkor ezek szerint ne nagyon készüljünk arra, hogy holnapután Dawncore koncertre leszünk hivatalosak?

Balázs:
Közhellyel élve soha nem mondd, hogy soha, de nem tartom valószínűnek :). Alapvetően az a fajta motiváció, ami a Dawncore-t egész végig, amíg létezett, fenntartotta, a „message and the movement” szlogen, kicsit elhalványult az idő előrehaladtával. Vagy talán nem is az a legjobb szó, hogy elhalványult, inkább csak kevésbé lett fontos. Csak azért csinálni egy zenekart, hogy sikeres legyél, vagy mert nem akarsz otthon ülni, és nem azért, mert van mit mondanod, az nem az én, és nem a Dawncore asztala. Sose volt, és sose lesz!

Zsolt:
Volt egy próbálkozás egyébként talán egy, vagy másfél éve, de végül aztán Balázs műtétje miatt nem tudtuk vállalni. Én most úgy gondolom, hogy nem összeegyeztethető a dolog. Annyi felé elment mindenki, gyakorlatilag az öt tagból ketten vagyunk aktív zenészek… Én úgy gondolom, hogy erre még mindig nincs esély. Sőt talán egyre kisebb az esély, de aztán ki tudja, mit hoz a sors, eltelik pár év, és lehet, hogy meggondoljuk magunkat.

Maradt még esetleg bármi, ami eszetekbe jut a lemez kapcsán, de nem került elő?

Balázs:
Kíváncsi vagyok hány kattot kaptok majd a cikkre. Légyszi küldd majd át:). Köszi!

Nagyon köszönöm ezúton is mindhármótoknak, hogy szakítottatok időt az interjúra!