Chief Rebel Angel interjú

A januári Kettőnégy születésnapi zsúrja nemcsak a nagy ovációnak örvendő műsor ünneplésének adott otthont, hanem a Chief Rebel Angel új (immáron kvartetté bővült) felállásának-, valamint a Death Rock City néven megjelent debütalbum (melyről kritikát itt olvashatsz) bemutatkozásának is. Ha a koncerten egyéb tanulmányaim miatt sajnos nem is tudtam maradni, a buli előtt a zenekar gitárosa Barni, valamint az énekes/basszer pozíciót betöltő Felföldi Peti kézségesen válaszoltak kérdéseimre; és személyes megjegyzésként hozzá kell tennem, hogy valamelyest rám is ragadt Barni tegnapi állapota, hiszen az interjút követő napom a saját kezem szorult sínre, de ez csak groteszk irónia (attól még fájt).

Sziasztok! Barni, először is mi az a fekete ‘szépség’ a kezeden, és mi célt szolgál?

„Az új felállás összecsiszolódása érdekében az utóbbi időben elég intenzíven próbáltunk, emellett a munkahelyemen is jobban megerőltettem a kelleténél a kezem – hiszen bárpultban dolgozom -, így szilveszter előtt bedurrant a jobb kezem, és ma, persze a lemezbemutató napján jutott idő elmenni az orvoshoz, aki egy szimpatikus, kezdődő ínhüvelygyulladást diagnosztizált. Ennek ugye egyetlen gyógymódja az lenne, ha pihentetném, de a doktornő szerint ez a fekete sín ha nem is gyógyít meg, de némi gyulladáscsökkentő funkciót képes ellátni, és ezen felül rajtam múlik hogy mi lesz… Ám ezen a héten még három koncertünk van, hehe! Játszani tudok, de a gyulladást csak pihentetéssel lehet orvosolni. Ez tipikus ‘Chief Rebel-dolog, hiszen a legjobb időzítéssel újult ki, hehe!”

Azok számára, akik nem ismernék a zenekar történetét, pár mondatban ismertetnétek működésetek eddigi legfontosabb állomásait?

„A Chief Rebel Angel egy baráti projektnek indult – vette át a szót Peti -, és öten alapítottuk: Jakab Zoli (Bridge To Solace) énekelt, Barni akkoriban a Polly Is Dead sorait erősítette, én a Stereochristban játszottam, Szűcs Peti, a volt dobosunk szintén a Polly Is Deadből jött, de mára a Superbuttban érdekelt, és Szűcs Szabika, aki szintén a Superbuttban játszik gitárosként. Idővel letisztultak a dolgok a zenekar körül, hogy kinek mennyi ideje van a ‘Chiefre, és mikor ketten maradtunk Barnival, akkor vált egy kicsit komolyabbá a dolog Pándi Balázzsal, és így alakult ki a hármas felállás, ahogy még a lemezt is felvettük.”

És mi volt az oka a nemrég bekövetkezett tagcseréknek, egyben Balázs távozásának?

„Balázzsal nem voltak komoly nézeteltéréseink vagy ilyesmi, csak annyi mindenben volt érdekelt és annyi mindent csinált, hogy neki nem a zenekar volt a legfontosabb, bár ebben valószínűleg közrejátszik az is, hogy fiatal, és még csapong; több dolgot is ki szeretne próbálni, csak ez sokmindenben akadályozta a banda működését, valamint fejlődését, hogy újabb és újabb lépcsőfokokat érhessünk el, és úgy éreztük, hogy ez Balázzsal nem fog menni. ”

Voltak elképzeléseitek az új tag(ok) kilétét illetően, vagy csak így alakult…?

„Ősszel már éreztük, hogy nem működőképes az akkori felállás, így sajnos számos koncertünket le kellett mondani – folytatta Barni -, ami abból a szempontból különösen hülyén jött ki, hogy a nagylemez is akkortájt látott napvilágot. Nem éreztük hitelesnek a produkciót, és elkezdtünk próbálni egy új dobossal, akivel emberileg nem igazán jöttünk ki. Ezután felhívtuk Fidót, aki a lemezen is szerepel két számban, és ő ajánlotta Csaba Ákost, akinek a dobjátékát már nagyon régről ismertem, hiszen a Trottelben dobolt, és ha szabad mondani én rajtuk nőttem fel. Rutinos, vén rókáról van szó, akinek Fidó még aznap átvitte a lemezünket, és megtetszett neki a dolog, az idejébe is belefért, és Fidó is ekkor hozta fel, hogy mi lenne ha a trió felállás változna az erősebb koncertek érdekében, s ez a próbák során is kiderült, hiszen két gitár két külön karakterrel sokkal hitelesebben produkálja a lemezen tapasztalt, horzsoló és karcos hangzást. Ez a lépés emberileg is jót tett a zenekarnak, hiszen most nem fiatalabb zenészek után kellett vadásznunk, hanem igenis fel kellett zárkózunk a rutinos zenekarokhoz, és ezzel a gatyábarázással kiteljesedtek mind a nóták, mind a zenekari egység.”

Ha már szóba jöttek a vendégszereplések, honnan jött az ötlet, hogy ennyi vendég forduljon meg a Death Rock City-n?

„Hát… Eredetileg voltak sokkal vadabb és merészebb ötleteink is, és a vendéglistánk is több nevet foglalt magában, ám véleményem szerint a lemezen hallható vendégek száma pont egy egészséges mennyiséget képvisel – vette át a szót egy mondatra Peti. Igazság szerint részünkről ez arról szólt, hogy mind barátok vagyunk, akiket mind emberileg, mind zeneileg szeretünk, és szerintem a ‘Chief által képviselt stílusba sok minden belefér. Részben így került a képbe dr. Máriás is a Tudósok zenekarból (megj.: az ő neve által jegyzezhető a The 57 Deal című dalban felcsendülő szaxofonszóló – dávid.), aki inkább egy free jazz zenészként ismert, de véleményem szerint az album elbírja azt, amit játszik. Ha belegondolsz, mindenféle stílusból érkeztek a vendégek, és mindannyiuk játékát el tudjuk képzelni a ‘Chief részeként, számunkra ez erre ment ki.”

És ez a terebélyes névlista hogyan mozgósítható egy koncert formájában? Lesz erre példa?

„Fidó alapból felbukkan – folytatta mosolyogva Peti -, az Egyedi Petivel rögzített szösszenet szerintem nem fog szerepelni a koncertprogramokban, Máriással volt szó közös szereplésből, ám az idejébe nem fért bele a próbák egyeztetése. A Jakab Zolival közös The Dead Bird Song pedig úgy készült el, hogy a hangja a korábbi demószalagról lett átvágva. Nem szeretnénk ezt túlerőltetni, s bár biztos lesz ilyen bulink – mint ahogy volt korábban egy kényszermegoldásból fogant akusztikus koncertünk Egyedi Peti gitározásával -, de nem szeretnénk ezt kötötté, elcsépeltté tenni.

A Death Rock City designja hozzád (Petihez) fűződik. Miért lett a külcsín olyan…

„Minimalista? Hehe! Egyrészt közbeszólt az időkorlát, másrészt nevezhetjük ezt koncepciónak is, bár az esetek túlnyomó részében ha valami szar, akkor azt mindig ezzel védik, hehe! Valójában tényleg volt egy ilyen törekvésünk, hogy nem szeretnénk túlzásba vinni, és mára divattá is vált a csicsás borítóterv. Szerettünk volna éreztetni egyfajta punkos vonalat, hogy ne kelljen megfelelni bizonyos dolgoknak; ez a zenében is ugyanígy van, és ponz ezen kötetlenség miatt szeretem én csinálni a zenekart. Bármi belefér, maximum emiatt a következő lemezt nem hallgatják meg azok, akik meghallgatták a Death Rock City-t, hanem mások fogják meghallgatni. Persze nem valószínű, hogy elmozdulunk egy populárisabb irányba, de ami tetszik nekünk, és ami belőlünk jön, az úgyis megvalósításra kerül. A tagság is most kezd összeszokni, így a következő dalírás folyamata már újfent más eredményt szülhet, de az is teljességében ‘Chief lesz.”

És a belső oldalon olvasható „One Heart, One Beat” mondat mire utal?

„Ez csak egy belső poén, egy vendéglátós haverunk – aki egy funky zenekarban énekel – mottója ez az „egy szív, egy dobbanás”, és mikor arra kerül a sor, hogy koccintsuk a poharainkat, akkor mindig hozzáteszi ezt a mondatot, gyakorlatilag évek óta. És ez így is van, hehe!”

A dalok jórészében egyfajta jellegzetes hangulati szélsőség érvényesül. Ez tudatos komponálás eredménye volt, vagy spontán módon születtek az ilyen karakterű témák?

„Ezek maguktól jöttek, és két-három nótában erőteljesen benne vannak a Balázs dolgai is, gondolok itt a komorabb, súlyos zenékre. Voltak olyan esetek is, például a The 57 Dealnél, hogy a dal befejezését nem ilyen disszonáns szétcsapásnak terveztük, de Balázs ötletére épülve sikerült úgy alakítani a nóta lezárását, ahogy az a lemezen hallható. Nem volt ebben tudatosság, és a dalok között sincsenek ezáltal nagy különbségek, így fedjük be a harminc percet és akkor… gyalu. Ha nem is kifejezetten vidám, és nem is kifejezetten melankolikus, a végeredmény szerintem így is egy lendületes rocklemezt jelent.”

Terveztek videoklipet forgatni a debütalbum valamelyik dalára?

„Két nóta merült fel, de valószínűleg a The Dead Bird Song lesz a választott, ami talán elsőre a legslágeresebbnek tűnik az album dalai közül, és szerintem klipként akár nap közben is leadható mind a dalt, mind a hosszúságot tekintve – mondta Barni. Reméljük, hogy a csatornák is így gondolják, pont ma este fogunk erről beszélni az illetékesekkel.”

A ma esti koncert plakátján külön kiemelést érdemelt ki Uncle Sam. Ki is ez az úriember, és milyen szerepe lesz a koncerten?

„A mai Kettőnégy születésnapi party keretein belül tartjuk meg a lemezbemutató koncertünket, és ezen ominózus műsorban mi is szerepeltünk, amit viharos-, és kevésbé viharos visszajelzések követtek, hiszen ez a műsor kissé eltér más interjúktól. Ebben az adásban a zenekar egy nagy kedvence, egy idős, 70 éves pornószínész, nevezetesen Uncle George – aki a köztudatban Uncle Sam (megj.: még mindig jobb, mintha Uncle Ben’s lenne :-) – dávid.) néven fut – is áttételesen szerephez jutott, így megbeszéltük, hogy mi lenne ha a mai estén is itt lenne, elvégre sokan összekötöttek bennünket vele. Felhívtuk, és nagyon kézségesen állt a dologhoz, miszerint a koncertünkön ő töltené be a konferanszié szerepét. Nem szerettünk volna semmilyen perverz megoldást, elvégre egy idős úrról van szó, de szerintem ez így poénnak jön ki, és az öreg is megkérdezte a telefonban hogy „Ti akkor egy beat-zenekar vagytok?”, mire válaszoltam hogy rockzenét játszunk, és erre úgy reagált hogy „akkor modern beat”, hehe! Úgyhogy ma este itt lesz a koncerten a barátnőjével, megnézik a koncerteket és levezényli a programot. Abszolút pozitívan állt hozzá, és szerintem jó kis poén lesz.”

Sokan sokféleképp definiálnak titeket, de abból a zenei körből, amiben ti is mozogtok, mely kortárs bandákat emelnétek ki, kiket szerettek?

„A nevünkből kifolyólag sokan kötik hozzánk az Entombedet, bár mi kevésbé riffközpontú zenét játszunk. Én kifejezetten szeretem a svéd vonalas bandákat – mondta Peti -, a Nine, Disfear munkásságát, és lehet hogy közvetlenül a zenénkben nem nyilvánul meg, de nagyon szeretjük a The Mars Voltát, emellett pedig régebbi zenekarokat is hallgatunk mondjuk a klasszikus hard rock vonalról. Barni nagyon szereti a Kisst (megj.: élete első koncertje is ez volt – dávid.), én a Whitesnake-et, Deep Purple-t, Led Zeppelint, Soundgardent, Jane’s Addictiont… Nekem elég erős a jazz iránti kötődésem – folytatta Barni -, játszottam acid jazz formációban is, de emellett a régi hardcore, netán grindcore dolgokkal is barátságban vagyok, például a Leukémia, Trottel-vonal nagyon hatott rám. Amit a borító kapcsán is mondtam – folytatta Peti -, függetlenül attól, hogy a 2000-es években járunk, mi szeretnénk ettől elvonatkoztatni, a kommerszedéstől és a megfeleléstől egyaránt; inkább a ’60-’70-es évek mentalitásával szimpatizálunk, ami a korlátlan alkotással egyenértékű, és mi is ezt tűztük ki célunknak.”

Ha már szóba jött, hogy viszonyultok a zeneiparhoz, vagy akár a közönségi visszajelzésekhez?

„Ahány ember annyi féle vélemény, s bár a lemezről még nem érkeztek kiterjedtebb visszajelzések a belső baráti körünkön túlmenően, azért azt már érezzük, hogy többen nem tudnak bennünket hová tenni. Az eddigi vélemények eléggé szélsőségesek: volt egy hazai hangmérnök – akit nem nevezek meg -, aki bőven dolgozik rockzenekarokkal, de azt mondta hogy nem tudja megfogni a hangzásunkat. A lemez várhatóan megosztja majd a közvéleményt, de nem hiszem hogy általánosíthatnánk hogy ezt egy punk, vagy egy grindcore-os fogja szeretni, stb. Jó zenét szerettünk volna csinálni, és Isten igazából most fognak csak kiderülni a kritikák, mind a sajtó, mind a közönség részéről. És persze volt már példa arra is, hogy egy szórakozóhelyen felismertek minket, odajöttek dumálni és mondták hogy „nem is vagytok akkora köcsögök”, hehe! Elsőre nem szabad ítélni, és szerintem annyira nem vagyunk ellenséges fickók. És persze az is igaz – folytatta Peti -, hogy ez a közeg nem arról híres, hogy az embernek bármit is a szemébe mondjanak, hanem inkább a háta mögött teszik azt. Mint ahogy mi is, hehe!”

A közeljövőre nézve milyen terveitek vannak?

„A legfontosabb, hogy minél többet játszhassunk. Ez eddigi fennállásunk során nem volt ránk jellemző, de ezen most változtatni szándékozunk, pláne most, hogy már a kezünkben van a lemez. Folyamatosan lekötjük a bulikat, már mind itthon, mind külföldön próbálunk mozgolódni. Azt hiszem, hogy a következő koncertes időszak mégjobban összekovácsolja majd a zenekart, és a koncertezés szerintem egy rockbanda lételeme. Reméljük, hogy a lemezzel sikerül itthon megalapozni egy kisebb koncertlátogató bázist, de ezen túlmenően szeretnénk külföld felé nyitni, hiszen eddigi tapasztalataink alapján odakint nagyon értékelik a zenénket, bár ebben közrejátszhat az eltérő zenei kultúra is, és hogy nyitottabbak más zenékre is.”

(Az interjú megtalálható a HammerWorld februári számában is.)