Bridge To Solace: interjú Bálinttal és Zolival

A Bridge To Solace hiába tud a háta mögött hányattatott-, valamint indokolatlan támadásokkal telített éveket: Jakab Zoliék – még a kiadói közjátékról nem is beszélve – maximálisan ügyeltek arra, hogy értékrendjük szilárdságát, elkötelezettségüket ne érje kísértés. És ahogy a házasság is jóban-rosszban záradékkal bír az apróbetűs részben, ez (a maga kis módosulataival egyetemben) egy profi bandánál sincs másként: talán pont ennek köszönhetjük azt, hogy február végén megjelenik a srácok várva-várt harmadik nagylemeze, mely igazságot szolgáltat kis hazánk egyik legjobb zenekarának. A körülményekről, a stúdiózásról, hobbitokról, valamint a jövőről Zolit és Bálintot faggattam az Egri Borozóban.

Akkor bemelegítésnek kezdjük is a decemberi, PeCsás koncerttel: hogy éreztétek magatokat, és mennyire vált be a méltán hírhedt mp3 akció?

Az mp3-ak kapcsán a ‘Vöröst kéne megkérdezned (mosolyogva), de azt hiszem, hogy volt értelme ezt megcsinálni. Ha jól rémlik, pont nálatok olvastam a legtöbb pozitív visszajelzést az ötlettel kapcsolatban; és ez tök jó, hogy vannak olyan rajongók, akik ha a lemezt nem is veszik meg, de legalább ennyivel – azaz kétszáz forinttal – támogatják a zenekarokat albumonként. Szerintem ez egy követendő példa, hiszen a XXI. században élünk, és ez talán az mp3-ak területén ütközik ki a leginkább. Az új lemezünk – ’Nightmares-szel egyetemben – az iTunes-on is meg fog jelenni, és persze, az élmény így mégis más (elvégre a kicsomagolás, és a kézbentartás élménye elveszik), de véleményem szerint ez még mindig egy kézenfekvő alternatíva – bár én eleve támogatom a letöltéseket is. Még amellett is, hogy sok lemezt meg is veszek. A koncert pedig – mondanom sem kell – tök jó volt, hiszen még soha nem játszottunk ekkora helyen. Ami kicsit furcsán hatott, az a zenekar-közönség közötti nagy távolság volt, hiszen már eleve mi, a színpadon állók is szokatlanul messze voltunk egymástól, és a közönség talán nehezebben is aktiválta magát, közvetlenség híján. Ám ettől elvonatkoztatva is – hála a fényeknek, valamint a jó hangzásnak – ez egy meghatározó élmény volt a zenekaron belül, hiszen még mindig mérföldkő a Petőfi Csarnokban játszani.

És Bálint, megtaláltad a gyűrűt? (szerk.: a koncerten Szollár Bálint helyett a Sunday Fury-főnök Herczeg Laci lépett színpadra)

Elég keményen kerestem… (nevetve) Gyűrűt nem találtam, de láttam pár hobbitot, és remélem, hogy legközelebb sikerrel járok. Ez a kiutazásom felmérő jelleggel bírt annak kapcsán, hogy ha esetleg kimennék dolgozni, milyen lehetőségeim nyílnának Ausztráliában, Új-Zélandon. És azt kell hogy mondjam, van miért visszamenni. Majd meglátjuk… (mosolyogva)

De lassan térjünk is rá az új albumra! Tavaly volt nálatok egy kurta-furcsa tagcsere, melynek eredményeként a zenekar soraiba lépett Kámán Péter gitáros, akit korábban már a Drünken Bastardsból is ismerhettünk. Kérlek, mutassátok be őt pár szóval.

Peti Balassagyarmaton bőgősként(!) debütált nálunk, mert az ottani koncertünkre Laci sajnos nem tudott velünk jönni; gitárosként pedig a nyári, Dürer-beli koncertünkön mutatkozott be. Igazi csapatjátékos, bár bevallom, hogy eleinte eléggé féltünk tőle. Főleg én – vette át a szót Bálint -, hiszen a zenekarunknak megvan a kis zárt közössége, és ilyenkor mindig nehéz befogadni egy új arcot. Noha eleinte ellenszenves voltam még a puszta gondolattal szemben is, mára nagyon megszerettük, de tényleg. Soha nem felejtem el, amikor először megjelent a kis mackónadrágjában – folytatta Zoli -, és igazán örülünk annak, hogy csatlakozott hozzánk. Persze nem mondom, eleinte elég szépen kapta az ilyenkor szokásos oltásokat, de fel is vette a kesztyűt – mert meg kell hagyni, van egy stílus a zenekaron belül (mosolyogva). És valóban elég hamar beilleszkedett közénk – de hát ’egerszegi… Az ismeretség pedig egy barátomon keresztül jött, és igazából nem is tudom, miért nem gondoltunk rá korábban, mikor jött az egész gitáros-keresősdi. Ádám kifejezetten meghallgatásokat tartott; volt olyan is, mikor a szülő hozta kocsival a tizenéves gyerkőcét (nevetve), aki egyébként tök ügyes volt, de amikor Peti sorra került, már egyből tudtuk is, hogy van annyira jó gitáros, hogy ő kelljen nekünk.

És nem okoz számottevő nehézséget az időrendjében, hogy több zenekarban is érdekelt?

Nem, a ’BTS nála abszolút prioritást élvez, és remélem, hogy imád minket is annyira, mint a ’Drünkent.

Az új albumot a PlanetZ virtuális hasábjain megelőzte egy stúdiónapló is. Érkeztek közvetlen visszajelzések? Mennyire működött írás során a cenzúra?

Szerintem viccesre sikerült – mikor kikerült egy-egy újabb rész, mindig néztem a ’Planeten a visszajelzéseket, de a kommentálók nem igazán szerettek bennünket. Aki bő lére eresztette az egészet, az a FreshFabrikos Kovács Levi volt, de végeredményként vele is áttértünk egyfajta aktuálpolitikai eszmecserére. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy szar arc vagyok-e (Bálint közbevet: „megválaszoljam?”), de utólag visszaolvasva mindig nagyokat röhögtünk az egészen. Egyébként cenzúráról nem beszélhetünk, minden átment a rostán: mikor Bobó húgyot ivott, vagy mikor elhagyta a fényképezőgépem tokát… izé, tokját. Eléggé be volt szívva, és mikor jött felém, tudatta velem, hogy két problémája van: egyrészt a táskájában levő narancslé kiömlött a fényképezőgépemre, másrészt meg elhagyta a tokját. Erre fogta magát, és eltűnt, aztán előkerült félig leégve a napon. Egyébként a stúdiózás olyan volt, mint egy családias hangvételű nyári tábor, még úgy is, hogy nem teljes létszámmal voltunk kinn. Attila nagyon jó barátunk, és szegénynek elég durván be is vettük a lakását: három hétig tartott az egész, de nem egyszer sikerült igazán kiborítanunk. Minden reggel, mikor felkelt, úgy körbeugráltuk, mint mikor Kenyában G.I. Joe-kat osztogatnak a kisgyerekeknek – egyszer persze szólt, hogy most azért inkább ne. Van egy gyönyörű lakása, és most képzeld el – vette át a szót Bálint -, ahogy a helyében felkelsz reggel, és két fingós parasztot látsz a nagyszobában, akik nem tudnak lepattanni az Xbox-odról (nevet), Ádi pedig ha nem sok vizet is zavart, attól még nyilván szívet melengető látvány, mikor fáradtan vakarja a tökét. Őt a stúdión kívül nem is láttuk, Attilánál csak bezárkózott a szobájába, és egész nap cicahangon telefonált – vette vissza a szót Zoli. Ez az út egy kicsit meg is drágult ennek tükrében, gondolhatod… Három hét azért mégis három hét.

És ez a pozitív hangulat – mind a stúdióban, mind annak falain kívül – rányomta a bélyegét a lemez összhatására is?

Szerintem teljes mértékben, arról nem is beszélve, hogy az eddigi legjobb stúdiózásunk volt a nyári. Persze a szükséges feszültség megvolt még így is – vette át a szót egy mondat erejéig Bálint -, de a hangulat, és az ökörködés mégis sok nehézséget levett a vállunkról. Arról nem is beszélve, hogy Attila nagyon viccesen beszél magyarul, és ez állandó humorforrás volt. A szülei még elég régen mentek ki, és nekik még volt lehetőségük elsajátítani a klasszikus győri tájszólást, ami napjainkban már elég viccesen hat – pláne a fiuk szájából. Amikor eddig Pesten felvettünk bármit is, mindig az volt az alaphangulat, hogy „igen, felkelek valamikor, felpattanok a metróra, felnyomok pár sort, aztán megyek a dolgomra” – most viszont időkorlátot kaptunk, és ez egy kicsit para is volt. A feljátszás előtt nagyon sokat kihagytunk, és emiatt az első két napban egy hangot sem tudtunk felvenni az énekből. Volt egy olyan pont az elkeseredésünkben, amikor már azt latolgattuk, hogy a vokált majd Pesten rögzítjük, utólag – de harmadik napra megjött a hangom, és úgy belejöttem, hogy önmagamhoz mérten rekordidő alatt is nyomtam fel.

Ha már a hangodnál tartunk, az előzetes MySpace-dalok hallatán is észrevehettük, hogy ezúttal más hangszínen szólalnak meg a dalszövegek – ez a váltás tudatos volt?

Igen, mert a többiek már – nem mellesleg, jogosan – régóta csesztettek érte. Az előző lemez után már megbeszéltem Zolival – mondta Bálint -, hogy próbálja meg fejleszteni, csiszolni az énekhangját. És ennek köszönhetően élőben meg is erősödött a hangom – vette vissza a szót az érintett -, így mára sokkal jobban esik mélyebb tónusban énekelni, ami főleg a stúdióban jött ki igazán. Az a két nap szenvedés erre is jó volt, hiszen annyi mindent próbálhattam ki, hogy a harmadik napra már élvezet volt a visszanyert hangommal felénekelni a lemezt. Volt olyan szám, amit már elsőre, 40 perc leforgása alatt sikerült felnyomnom. Ha lehetne, bármikor újracsinálnám, és visszamennék Svájcba.

Egyébként milyen szempontrendszer alapján választottátok ki a MySpace-re felkerült kedvcsináló nótákat?

Az első számot, a Spirit Burial Groundot azért raktuk ki, mert azt már régebben is játszottuk – nem véletlen, hogy a ‘Hammer válogatáslemezén is ez bukkant fel, szerettük volna mindenképp elérni azt, hogy az emberekben ismerősen csengjen a dolog. A Like Sheep Led To Slaughtert pedig azért tettük fel, mert más képben tünteti fel a zenekart; megmutatja a ‘Solace új képét, pláne a blastbeatek formájában. Mindent összevetve nehéz volt a választás, mert szívünk szerint minden nótát felpakolnánk, de ugye erre nincs lehetőségünk. Az eddigi visszhangok pedig teljesen pozitívak, még annak tükrében is, hogy – tapasztalataink alapján – az első új nótáink mindig megosztják az embereket. Jelen esetben az éneket mindenki felhozta különbségként, csakúgy mind Ádi dobtémáit, és a hangzást. Véleményem szerint még mindig megvan a zenekar zajossága – ez biztos, hogy végigkísér minket a pályafutásunk során, és majd évek múltán jogdíjat is szedünk ezért. Meg tudod, nem azért koszos mert nem tudunk zenélni, hanem mert így akarjuk (mosoly). Ezt az erőpróbát majd a későbbiekben azzal fokozzuk, hogy a Lángoló Gitárokra kitesszük a címadót, egy hét erejéig.

Ha már szóba kerültek Ádám dobtémái, muszáj megkérdeznem, hogy gitáros évei alatt volt-e lehetősége, szándéka formában tartani az erre felé hajló tehetségét?

Nem, és egyáltalán nem is dobolt az elmúlt évek során. Persze volt rá precedens, hogy a próba utolsó pár percében bohóckodni a tamok mögé, és ugye a The Idoruban meg a Hardcore Jukeboxban is dobolt egy ideig, ám a ’Solace-beli évekre térve nem beszélhetünk komolyabb dobolásról. És pont ez a dolog pikantériája, hogy a rutin tudat alól tört fel, és előre tudtuk, hogy ezzel nem futhatunk lukra. Ádám dobolása az egész felvétel során egy atombiztos pontja volt az albumnak, és egy pillanatig sem kételkedtünk a végeredményben.

És ha már a lemeznél tartunk: szabad tudni, hogy miért csúszik ennyit a House Of The Dying Sun?

Ez sajnos a kiadói ügyintézésnek tudható be: az anyag felvételével kész is lettünk időben, de a keveréssel gondok adódtak, így október végéről november végére lett kitolva a megjelenés dátuma. Aztán mire észbe kaptunk, már december volt, és ekkorra ki is derült – hála annak, hogy szintre hétről-hétre változott a dátum -, hogy a kiadónknak komoly problémája volt a terjesztői hálózat terén. Az eddigi vonalakat pedig félig-meddig fel is kellett számolni, így a GSR más kapcsolatokat létesített; viszont az átállás csak tovább, egészen márciusig tolta ki a megjelenés dátumát. De a várakozás valahol beváltotta magát, hiszen Európában február 13-án, míg itthon február 20-án lát napvilágot az eddigi legkerekebb, és legtöményebb lemezünk. Ez persze valahol rossz és elcsépelt, hogy a „dallamos részek még dallamosabbak, a durva részek meg még durvábbak”, és nálunk nincs is erről szó, csak mind közérthetőség, mind az énekhang szempontjából erőteljesebb ez az album – még úgy is, hogy a ’Nightmares komorságát ezúttal egy némileg vidámabb hangulat váltja fel. Még kocsmapunk ének is van benne, amiben együtt énekeltem az Ádámmal – fejezi be a gondolatsort mosolyogva Bálint.

Mára nyílt titokká vált, hogy a ’House magyar kiadása tartalmazni fogja a Where Nightmares And Dreams Unite anyagotokat is. Ez a tartalmi eltérés eredményez-e bármilyen változást akár a bookletben, akár a lemez külcsínében?

Talán annyit, hogy az előző lemez dalszövegeit is szeretnénk feltüntetni – ez ha minden jól megy, hétvégére már meg is lesz.

Az albumhoz egy lemezbemutató is dukál, ahol a Born From Pain társaságában léptek fel a Dürer Kertben. Tudom, hogy a basszer/énekes Rob Franssen a GSR tulajdonosa, de mégis…?

Sőt, a managementünkért is ő felel, és régi haverok vagyunk. Jelezte felém, hogy szívesen jönnének játszani Pestre, így aztán megoldottuk. Azon az estén fellép még a Nothing Gold Can Stay, aminek Ádi volt az első dobosa, és a veszprémi As Hearts Bleeding is, akik amellett, hogy többször hívtak is minket játszani, még tök ügyesek is. Szerintem egy egész jó kis csomagot sikerült összehozni, és mondanom sem kell: nagyon várjuk a koncertet.

Az új album valamelyik dalához terveztek klipet, nagymamának való megmutatáson túlmenően is?

Ez nagyon durván büdzsé kérdése – az év első felében biztos, hogy nem csinálunk klipet, de így is a szívünkre tesszük a kezünket, hogy gyorsan játszunk, és hangosan kiabálunk. Amikor megcsináltuk a The Dead And The Unknownhoz készült videót, az teljes mértékben meg is felelt az akkori elvárásoknak, de ma már sokkal többet kéne ráköltenünk az egész projektre. Csak tudod, itthonra nincs értelme összehozni egy ilyet, mert a Headbangers Balltól eltekintve sehol sem fogják játszani – arról nem is beszélve, hogy a YouTube-on már talán előbb is jut el az emberekhez egy ilyen videó, mint a televízióban. Valamint egyfajta magyaros sajátosság az, hogy bárki bekerülhet a TV-be: protekció és kapcsolatok kérdése az egész, a médiumok szerepe, hitele már rég leértékelődött. És ha jobban belegondolunk – vág közbe Bálint – ma már nincs olyan újdonságereje egy klipnek, mint 3-4 évvel ezelőtt. A befogadóbb közönség nagy része már úgyis tudja, hogy mi az a Bridge To Solace; a többieket pedig megpróbáljuk más úton elcsípni. Ami ilyen viszonylatban sokkal szimpatikusabb számunkra, az egy élő DVD ötlete – persze csak azután, ha a nagylemez már kellőképp kiforrt a hallgatók számára. Az jobban vissza is adná, hogy mi egy élő banda vagyunk: az emberek a koncertjeink miatt is azért járnak, mert ezt nagyon jól tudják (és a ’Deadben is ezt szerettük volna megidézni). Még a GSR-nál is volt egy felvetés korábban, hogy az új anyag jöhetne egy DVD-vel kiegészülve, de ez csak a következő nagylemez idején kerülhet napirendre, ami ugye még nagyon a jövő zenéje.

Nemrég szerepeltetek Petivel a Rockandrollból ötös c. műsor kilencedik adásában, ahol a skandináv színtér volt a téma. Milyen élmény volt, és mennyire feszélyeztek a statiszták?

A téma a skandináv metal lett volna, de azért igyekeztünk ezt eltolni a hardcore felé. Szerintem egy nagyon jó adás kerekedett ki az egészből – én eleve szimpatizálok Uj Péter írásaival -, és nagyon örültem annak, mikor szóba jött a lehetőség. Több olyan visszajelzést is kaptunk, miszerint ez volt az egyik legjobb műsor, mert sikerült bevonnunk a szereplőket – elvégre ha statiszták is, mégis bírják az élőzenét. A végére már mind röhögtünk, és a mai napig kellemes emlékként gondolunk rá vissza. A tanítást eleve az At The Gates-szel kezdtük, majd Peti Dismemberre tanította riffelni a srácokat, aztán közönségénekeltetéstől kezdve minden volt. Azonban az itteni sikert a helyén kell kezelnünk: egy ilyen műsor nem fogja megváltoztatni nagymértékben a közízlés hozzánk való viszonyulását, mert a nézők egy TV-adásból ránk vonatkozóan nem is igazán szűrhetnek le rólunk semmit. Ha komor arckifejezéssel mentem volna bele a svéd death metal dalszövegeibe, lehet hogy az emberek 90%-a elkapcsolt volna, de próbáltuk tartani a jó hangulatot. De ez állandó szempont is nálunk: hogy az adott szituációból mindig kihozzuk a lehető legjobbat.

Ha kikacsintunk Európa felé, az új anyaggal nem terveztek egy olyan nagyobb lélegzetvételű körutat, mint két évvel ezelőtt a Twelve Tribes-szal és a Raging Speedhornnal?

Ez egy kacifántos, nyitott kérdés, mert a zenekarral olyan régóta nem történt semmi, hogy úgy érezzük: kissé feledésbe merültünk a szervezők szemében, és így nehezebb is összehozni egy turnét – olyan, mintha a nulláról kezdenénk mindent. Persze ajánlatokat még így is kapunk, de idősebb fejjel már nem bólintunk rá mindenre – még annak tudatában sem, hogy régen igencsak el voltunk kényeztetve külföldön koncertek terén. A ’Twelve-ékkel közös turné emberileg az egyik legjobb kiruccanásunk volt, de szakmailag sajnos nullával volt egyenlő. Ilyenbe nem szeretnénk ismét belefutni – szólt hozzá Bálint -, mert a koncertek nem is voltak igazán promotálva, valamint akik el is jöttek, ők sem minden esetben tiszteltek meg minket azzal, hogy meg is nézik a koncertünket. Erre a legjobb példa Németország, ahol bejöttek a fizető vendégek, megvették a merch-pultnál a pólóinkat, aztán elkezdtek beszélgetni, leültek nekünk háttal sörözni, és oda sem figyeltek arra, hogy mit játszunk. Ez sajnos lehúzta a zenekaron belüli hangulatot, és a turné befejeztével pattant ki igazán a feszültség a bandán belül. Kiéleződtek a régóta érő problémáink, ekkor váltunk meg Tamástól, ezt egy-másfél éves szünet követte.

Én pedig – folytatta Zoli – sokszor már nem éreztem, hogy van értelme folytatni. Aki azt mondja, hogy csak magáért zenél, az kamuzik. Elsősorban nyilván magadért csinálod, de csak a visszajelzések bírnak igazán motiváló értékkel. Minket nem érdekel, ha 10 embernek kell játszani, mert így is lehet jó bulit nyomni, de a tavalyelőtti turné 20 napjából 10-en ez nem jött össze, és ez meg is bélyegezte az össznépi hangulatot. A német bulijainkon – mondta Bálint – még az is jobb lett volna, ha legalább karba tett kézzel néznek végig minket, de még ebben az élményben sem részesülhettünk. És mi eleve azért akarunk minden este felmenni a színpadra, hogy egy energikus buli formájában kiadjunk magunkból mindent; ám ez ilyenkor egy pillanat alatt szertefoszlik, hiszen egyoldalúvá válik a közlésfolyamat. És hiába futsz neki újra és újra, és mindig megpróbálod: egy kibaszott nagy fal mindig ott fog várni téged, hogy visszaverjen. És ha ezt napokban is mérjük, mindig nekifutottunk újra, mert nem is tudtunk volna nem nekifutni, de ez igenis egy embert próbáló feladat, ami kivesz sokat az emberből. Ezért is van az, hogy ezúttal más üzletpolitikához szeretnénk folyamodni – fejezi be a gondolatsort Zoli -: nem vagyunk egy könnyen kezelhető zenekar, nem is mondunk mindenre igent, de pont ezért kerülünk hátrányba sok más bandával szemben. Két évvel ezelőtt nagyon öntörvényűek voltunk; volt, hogy részegen vállaltunk el fellépéseket (amit utólag le is mondtunk, persze), és felégettünk magunk mögött számos utat – de a hardcore, mint háttér, eleve az öntörvényűségre épül. És manapság már annyi management, booking agency, és kiadó irányít a pénz miatt, hogy ez ismét protekcióba torkollik: a lehető legrosszabb zenekar is bekerülhet egy húzós csomagba, ha eleget fizet. És játszhat akármit, akárhogy: ott lesz, mert lecsengette azt, amit kellett. Van ilyen személyes tapasztalatunk egy ismerős zenekarral is, akik hosszú ígérgetés után sem minket vittek el. És itt nem az a mérce, hogy megéri-e, vagy sem: lassan a bandáknak nincs is döntésük. Ám amondó vagyok, hogy ez már nem fog sokáig működni, mert minden tart a rothadás felé. A mai hardcore srácok nagy része szerintem már nem is ismer 2005-nél előbb alakult zenekarokat, akkor a rotáció a trendek között.

Pont ezért volt anno nagy élmény számunkra a Kultiplexes visszatérő koncertünk: ahová elvárások nélkül álltunk ki, de a közönség kifejezetten meghatott minket. Sokáig ellenszenvesnek éreztük, hogy Pesten játsszunk, de 2005-től, az ’Idoruval közös Süsis koncertünktől kezdett megindulni a banda ismertsége a fővárosban – még úgy is, hogy szinte már arcról ismerjük a koncertlátogatókat. A Kultihoz hasonló élményben részesültünk nyáron, a Dürerben: ott ismét fűtött minket a bizonyítási vágy, pláne, hogy többen már temettek is bennünket. Kvázi dögevőként tomboltak a holttestünk fölött, de pont az alábbi két koncerttel sikerült úgy visszatérnünk, ahogy igazán szerettük volna. A vidéki koncertekről nem is beszélve: Szeged, Salgótarján, Miskolc – imádunk visszajárni, mert kialakult egy olyan kör, ahová visszavárnak minket. Mintha most nőtt volna fel ehhez a zenéhez a magyar közönség; az átlag ötéves lemaradásunk kettő-háromra csökkent közízlés terén. A fiatalság most kezdi látni, hogy van más út is, hála a MySpace-nek, és egyáltalán az internet térhódításának.

Zárásként pedig azt kérdezném meg: mi volt a jeletek az óvodában?

Nekem volt cseresznye, szánkó és asztal (“az asztal azért jó, mert egyfolytában a gép előtt ülsz!” – reagált gyorsan Zoli Bálint kijelentésére) – igazi geek vagyok. Nekem pedig perec volt a jelem.