2016. július 14.
Ötödik nap a Rockmaratonon. Tűz a nap, ahogyan egy júliusi koradélutánon illik, a Bad Religion turnébusza viszont még mindig nem érkezett meg – hosszú az út Svájcból Dunaújvárosba. A fesztivál PR és Sajtó felelőse viszont remek társaság, és sok mindent megtudok a hazai rock színtér egyik legüdébb (idődimenzióban pedig leghosszabb) eseményéről. Közben Rockfaterral is lekezelek, közös szelfi, nagy dumák az öregtől, miegymás.
Mire a nightliner begurul az udvarba, addigra a meleg már az aksim javát leszívta, de ez a legkevesebb, ha az ember egy ilyen fontos zenekarra vár! A buszról lepattanó Jay Bentley és Brian Baker közben azt méregetik, hogy a VIP részlegből miként tudnának kisurranni a strandra, a durva amerikai akcentussal kommunikáló turnémenedzser meg percekkel később lazán rám küldi, hogy „akkor te voltál az, akitől tíz nem fogadott hívásom volt”.A rámenősség viszont megteszi a hatását. Mire a zenészek lepihentek és ellazultak, addigra már Briannel szemben találtam magam, aki a jófej amcsi nagybácsi mosolyával nyújtja felém a kezét. Gombóccal a torkomban kezdek beszélgetni a Bad Religion prominens gitárosával.
Nuskull: Hirtelen összeszámolni is nehéz, hogy hányszor voltatok már Magyarországon. A mai utazással viszont tuti elment az egész napotok. Sikerült az évek során némi helyi esszenciát magadba szívni? A Rockmaraton strandra kijutottatok?
Brian Baker: Eléggé egyedinek tartom Magyarországot, legalább annyira, mint a magyar nyelvet. (Nevet!) Európai a hangulat, de van a levegőben egy kis vadnyugati érzés is. Volt szerencsém Pestet is és Budát is bejárni már, az emberek kedvesek, csak pozitív tapasztalataim voltak a vendégszeretettel, így mindig várom az új élményeket, amiket nálatok szerezhetek.
Most például, amikor begurult a busz és megláttuk a fesztivál strandját, már mentünk is a vízbe és addig hűsöltünk Jay-jel, amíg nem lettünk vizenyősek. (Nevet!) Jópofa, hogy a gyerkőcös családok és a punk rockerek ilyen szépen megférnek egymás mellett. Már várom az esti fellépést, kíváncsi leszek a hangulatra.
Nuskull: Mi a különbség egy tengerentúli buli és egy európai koncert atmoszférája között?
Brian: Amerikában az a trend, hogy a nagybetűs Esemény miatt mennek fesztiválozni az emberek, nem azért, hogy a bandákat megnézzék. Játszottunk a Coachellán, ahová az emberek leginkább azért váltanak jegyet, hogy ne maradjanak ki a jóból. Európában általában más a helyzet, mert itt egy rockfesztiválon még mindig a zenekarok számítanak a rendezvény legérdekesebb részének. Érezni a zene szeretetét. Ennek pedig mi is csak örülünk, mert a látogatóknak nem az a legfontosabb, hogy mennyit tudtak aznap meginni, vagy a másikon milyen márkájú ruhát láttak.
Nuskull: A banda megállíthatatlanul közeledik a 40-ik szülinap felé. Pletykák keringenek, hogy a következő album is már készülőfélben van. Éreztek magatokban bármilyen felelősségérzetet, amikor nekiültök új lemezt készíteni?
Brian: Hát belőlem ezek abszolút hiányoznak. (Nevet!) Ez a Bad Religion titka. Brett és Greg leülnek zenét csinálni, és mikor elég nóta gurult ki a műhelyükből, akkor jön az album. Van olyan, amikor ez a folyamat hamar lezajlik, máskor évek kellenek.
A jelenlegi helyzetünk egyébként nem éppen szokványos. A srácok már több új ötletet feldobtak, mikor Brooks felállt a dobok mögül. Jött Jamie, a bandának pedig egy tagcsere mindig sok feladattal jár. Le kellett ülnünk összepróbálni a dalokat. Ilyenkor cél, hogy az új taggal kiegészülve a zenekar megerősödve jöjjön ki a megpróbáltatásokból, de ez a folyamat azért időbe telik. Közben Greg a szólóalbumával is lekötötte magát.
Az ilyesfajta események a Bad Religion részévé váltak az évek során. Szerencsére annyi dalunk van, hogy simán végig tudunk tekerni egy turnéta dalok variálásával. Annyi kibaszott lemezt csináltunk, hogy képtelenség kifogyni az anyagból.
Jobban belegondolva azonban mégiscsak van egy felelősségünk, hogy relevánsak maradjunk. Szívmelengető, mikor az emberek kommentálják a munkádat és foglalkoznak vele. Az is fontos, hogy mindig újat mutassunk, és írhassunk friss dalokat. Mindig is ezt csináltuk, soha nem akartunk erőltetettnek, kitaláltnak tűnni, csak hozni, ami természetesen jön.
Amit hallottam eddig a készülődő anyagból, az nagyon izgalmas, és persze nagyon várom, hogy el- és feljátszhassam az új dalokat. Még egy érdekessége lesz a mostani lemeznek. Az országunkban elég nagy a politikai felfordulás, így eldöntöttük, hogy a választások környékén szükség lesz egy újabb turnéra az Against Me! bandával. (Ez Vox Populi Tour néven fog futni. – A szerk.) Aztán ahogy annak vége, összekapjuk magunkat és meglátjuk, a hangulat mit tesz hozzá a friss szerzeményekhez.
Nuskull: Hát igen, a világban érdekes fordulatok jönnek. Nekünk itt volt a Brexit nemrégiben, nálatok meg Trump árnyéka vetül az országra. 2017 – Bush után szabadon – a Rock Against Trump éve lesz?
Brian: Ha Trumpot megválasztják, akkor a zenei és művészeti termelékenység bizonyára fantasztikus lesz! (Nevet!) De nem gondolnám, hogy a választásokat a művészetek szempontjából kellene lefolytatni. Bízunk abban, hogy a józan ész győzedelmeskedik, és nem egy hamis, nárcisztikus TV reality-hős lesz az elnökünk, akinek semmi tapasztalata nincs a világ dolgaival és a politika tudományával. Egy komoly, demokratikus hagyományokkal rendelkező ország, amelyre ennyi ember figyel, nem engedheti meg magának Trumpot vezéralakként.
Nuskull: Egy ilyen helyzetben, továbbmegyünk, lassan negyven év punk rock után mit jelent a Bad Relgion számára a „punk” kifejezés? A megannyi punk-rock zenekarban eltöltött idő után számodra mit takar ez a szó?
Brian: Érdekes a kérdésed, mert sokáig nem tartottam magam punk rockernek. Játszottam punk muzsikát, sőt punkzenész vagyok, és szeretem is hallgatni az ilyesfajta muzsikát. Számomra a zenében a punk azt jelenti, hogy lecsupaszítjuk a dolgokat, rövid, lényegre törő dalokat írunk, és olyan témákról írunk szöveget, amelyek a társadalmi politikát vagy a geopolitikát kommentálják. Ez a matek már a Sex Pistols óta. És a Ramones-nak köszönhetően azt is tudjuk, hogy mindezt jópofa, bulis módon is elő lehet adni.
A Bad Religionnel sem szomorkodunk, de ragaszkodunk a fenti megközelítéshez. Ha a punk rocker státuszt amúgy munkakörömként kellene manapság definiálnom, na, attól rendesen megrettennék! (Nevet!) A kezdetekben csak el akartam mondani, hogy nem igazán csíptem a szüleimet. Tartozni akartam a srácokhoz, akikkel a kijárási tilalom után elszaladtunk kukákat borogatni. De ez nem csak egy törzsi identitás, nem a külsőségek rakják össze a jelentéstartalmat. A világ most közelebb van hozzád, mint bármikor. Az internetnek és a közösségi médiának köszönhetően pedig rohamosan megnőtt az emésztésre váró információ mennyisége. Ezzel együtt pláne hálásak lehetünk, hogy az embereket egyáltalán érdekli még a Bad Religion vagy a többi bandám.
Nuskull: Korábban említetted Jamie-t, aki nemrég lett a legénység tagja. Hogyan megy Mike Dimkich és az új dobos beilleszkedése a csapatba?
Brian: Mike-ot 1988 óta ismerem. Mikor Greg Hetson távozott a csapatból, az első gondolataim között volt, hogy felhívjam őt. Egyrészt mert ezeréves a barátságunk, másrészről pedig mert jobb gitáros, mint én. Szóltam a többieknek, hogy mi lenne, ha pár alkalommal beugrana játszani? Aztán vérbeli profiként mutatkozott be. Jay-jel egymásra is néztünk, hogy minek keresnénk mást, mikor itt van Mike. Hozott egy kis stílust a csapatnak, aminek azért alaposan híján voltunk. (Nevet!) Mike imádja a Clash-t, a Sex Pistols-t, Johnny Thunders-t és ez az érzés átjön a bandába is. Arról nem is beszélve, hogy Jay meg én próbálkozunk azért a rocksztár öltözködéssel, de tudod inkább röhejes az, ahogy vénségünkre jampecolunk… (Nevet!)
Mike tehát remekül bevált, és Jamie is beilleszkedett. Brooks kiváló dobos volt, egy óriási űrt hagyott maga után. Jamie-ben pedig az a fantasztikus, hogy a legutóbbi időszakunk Brooks-témáit gond nélkül hozza. Emellett ismerője és tisztelője a korai munkásságunknak is. Direkte úgy játssza a klasszikus témákat, ahogyan annak idején megírták őket. Üdítő számunkra isaz eredeti változathoz visszaegyszerűsített ritmusszekcióval játszani. Brooks is zseni módjára verte a bőrt, az ember izommemóriájába pedig bekerültek az így érkező frissítések. De most Jamie-nek hála rengeteg dalt átismételtünk, kielemeztünk. Én speciel mellette jöttem rá, hogy a 94-es csatlakozásom óta teljesen rosszul játszom bizonyos témákat. Vicces volt ráeszmélnem, hogy „Basszus, azt az akkordot pont fejjel lefelé pengettem eddig”. És ez jóval több dalnál volt így, mint amit bevallanék a nagyközönség számára. (Nevet!)
Az új tagok érkezésével tehát mi is újra felfedeztük régi önmagunkat. Mike és Jamie pedig abban is segített, hogy ráeszméljünk néhány olyan zenei sarokpontra, ami a régi lemezeket naggyá tette. Ezekre pedig jellemzően a közönség is érzékeny tud lenni.
Nuskull: Régóta együtt vagytok, más városokban éltek, és nem jártok már össze állandóan bulizni. A régiekkel azért tartjátok még a kapcsolatot? Van a Bad Religion méretes családjában valamiféle testvéri összetartás?
Brian: Persze, Greg Hetsonnal például egy bulin futottam össze, és jól elvoltunk. Pete Finestone-nal már régen találkoztunk. Pedig ő annak idején gyakran eljárt a koncertekre, de mostanában kevésbé tartjuk a kapcsolatot. Brooks sem pihen, ő eléggé elfoglalt az új felvételekkel. Bobby pedig imádta a turnéhangulatot, szeretett új emberekkel találkozni, így ő a sérülése óta dobtechnikusként kamatoztatja a tehetségét. Legutóbb amikor találkoztunk, Jack White-tal turnézott, és hasonló nagy nevek mellett sürgött-forgott. Úgyhogy megmaradt a körforgásban, de már nem kell neki milliószor ugyanazt a monoton mozdulatot produkálni egy-egy koncert alatt. Jó kompromisszumot talált ezzel a feladatkörrel.
A másik oldalról közelítve nem tudok semmi izgalmassal szolgálni: nincs ellenségeskedés vagy rosszindulat a kurrens vagy az egykori tagok között.
Nuskull: Bár Brett és Greg írják a zenét, általában a gitárok javát te játszod fel az albumfelvételeknél. Brett visszatérésekor rengeteget cikkeztek arról, hogy (szó szerint idézek) ti lesztek a punkrock Iron Maidene a három gitáros felállással. Áruld már el nekünk, hogy gyakorlatban mégis mi a fenére jó a három gitár egy punkzenénél?
Brian: Áh, ezek a dolgok nem így működnek. Brett nyilván a gitárjával írja a dalokat, majd a lemezen eljátssza azokat a témákat, amelyek a kedvencei, vagy amelyek illenek a stílusához. Arról pedig sohasem volt szó, hogy na, ezt akkor a Greg Hetson, a Brian vagy a jövőben Mike fogja játszani. Nem gondolkodunk ennyit a dolgokon. (Nevet!) Kimehetek ebédelni, vagy hazamehetek pár napra a stúdiózás közben, attól még haladnak a dolgok, mindenki teszi a dolgát, és jövök én, ahol kellek. Különben is, a kollektíva számít, és a legfontosabb a banda, nem pedig az egyéni igények.
Amikor Brett velünk játszik élőben, akkor pedig átvesz tőlem néhány feladatot, és rengeteget énekel. Így nekem például nem szükséges a mikrofonnál ácsorognom, tudok a gitáron szöszmötölni. Egyébként Brett eleve picit másképp szokta játszani a témákat, mint én. Zenei értelemben, vagy stúdiós szempontból tehát nincs semmiféle háromgitáros varázslat.
Tudod az Iron Maidenék tényleg profi gitár játékosok! Ráadásul ott a zene is jóval sűrűbb, így a három gitárosnak még lehet is értelme. Nálunk csak pár akkord van. Amikor pedig hatan vagyunk a színpadon, annak az a legfőbb varázsa, hogy hat barát zenél egyszerre, és bármikor a másikra nézünk, ugyanezt az érzést látjuk viszont a másik arcán.
Nuskull: Az Atlantic-korszakot magatok is többször neveztétek már középszerűnek… Szabad ezzel a kijelentéssel vitatkoznunk?
Brian: Személyesen soha nem gondoltam középszerűnek ezeket a lemezeket, inkább azt mondanám, hogy nem lettek elég következetesek, vagy kiegyensúlyozottak. Igen érdekes időszak volt az számunkra. A dalírás feladata nagy súlyt helyezett Greg vállára.
Minden lemezünk a környezetünkben zajló események tükre. Azok az évek, témák és dalszövegek is lenyomatok. De ennek semmi köze egyébként a kiadókhoz. Akkor is születtek jobb és rosszabb dalok, de elárulok neked valamit: néééhány rossz dalt azért a Suffer albumon is találni… (Nevet!)
Nuskull: A napokban összeakasztottad a bajszodat a Bring Me The Horizonnal. Mi csak pislogtunk a srácok rátarti válaszán. Ennyire el lenne kapatva ez a generáció?
Brian: Nem vagyunk velük versenyhelyzetben, így nem izgatom magam különösen a dolgon. Még gyerekek. Én poénnak gondoltam az egészet, és most is inkább így tekintek a történtekre. De azért volt mögötte némi üzenet is. A fesztiváloknak a közösségről kellene szólniuk. Arról, hogy összejövünk, és jól érezzük magunkat. És ez az érzés nem csak a fesztivált látogató közönség számára fontos, hanem azoknak is, akik a háttérmunkát végzik vagy zenélnek-dolgoznak ezeken a rendezvényeken.
Interjú, fotó, beszámoló: Géczy Attila (Twitter)
Köszönjük az interjúlehetőséget Chantal Neetennek, Jens Geigernek, Rick Marinonak, az Epitaph Records stábjának, valamint a Rockmaraton Fesztiválnak!
