At The Soundawn-interjú

Szia! Elöljáróban bemutatnád pár szóban az At The Soundawn múltját, valamint a zenekar fennállásának legfontosabb állomásait?

Persze! Mi csak öt srác vagyunk, az észak-olaszországi Modena városából. Nagyon mély és régi barátság köt össze minket, így mikor 2000 körül a különféle zenekaraink szinte egymást követően alakultak át, vagy oszlottak fel, elhatároztuk hogy itt az ideje egy közös bandába kezdeni. Igazándiból 2005-ig semmi számottevőt nem tettünk le az asztalra, inkább csak jammelgettünk a saját kedvtelésünkből, azonban kis idő elteltével olyan zenéket fedeztünk fel (Isis, Porcupine Tree, Jaga Jazzist…), melyek máshoz nem foghatóan hatottak ránk, valamint a kifejezőeszközeinkre is. Ez műfajbeli váltást is eredményezett, hiszen a korábbi thrash metalos metalcore vonal teljesen eltűnt a zenénkből, azt hiszem, ettől a ponttól beszélhetünk igazán az At The Soundawnról.

Azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a közel öt éves fennállás során lehetőségünk nyílt kialakítani a saját kis hálózatunkat az olasz underground világán belül, bandákkal valamint kisebb városkák koncertszervezőivel egyaránt. Ez elősegítette a 2005 decemberére tervezett demófelvételünket is, mely a végén jóval túlmutatott egy szimpla kiadófogó-önmutogató szösszenetnél; ezt a LifeForce-os srácok is megérezték, így kerülhettünk hozzájuk, és most itt vagyunk!

A Red Square kiadását megelőzően hány demót, vagy előzetes felvételt adtatok ki?

2003-ban, még Overself névvel kiadtunk egy pár számos cuccot, de be kell vallanunk, hogy az már a felvételek során sem volt jó, nemhogy a mostani távlatokból. Sietnünk kellett a feljátszással, abszolút tapasztalatlanok voltunk és naivan viszonyultunk nemcsak a zenéléshez, hanem a lemezkiadáshoz is, ami számos hibához vezetett, amit persze a laikus hallgatók többsége is megérzett. Mindettől függetlenül a demó kijött egy kis független olasz kiadónál, ami segítségünkre lehetett nemcsak a koncertszervezések során, hanem új embereket ismerhettünk meg, új kapcsolatokra tehettünk szert, melyek a mai napig fontos szerepet töltenek be a zenekar mozgolódásában.

Amíg a debütáló nagylemez nem látott napvilágot, az underground sajtó foglalkozott a nevetekkel? Érkeztek visszajelzések, vagy volt-e bármely nemű érdeklődés irántatok?

Nem igazán, bár ebben az is közrejátszik, hogy – mint ahogy arra korábban is kitértem -, talán nincs is értelme zenekarról beszélni a Red Square első kiadásáig. Nem promotáltuk magunkat, amíg nem láttuk azt érdemesnek. Tudod hogy megy ez a mai világban, minden banda nyomja magát akár a MySpace-en, akár más kezelőfelületen, mi viszont úgy látjuk a zenélést, mint egyfajta belső szükségletet. Ez nem arról szól, hogy megmutassuk magunkat a világ számára, hanem a saját önkifejezésünk szolgálatáról van szó, de talán jobb is, ha itt abbahagyom… Visszatérve a kérdésedre, a média figyelmét elsősorban a ‘Square keltette fel, s ha eget rengető éljenzésről nem is lehet beszélni, mi már annak is nagyon örülünk, hogy az emberek véleménye kifejezetten pozitív volt velünk szemben, ami egy debütalbumra való tekintettel szerintem nagy dolog.

De mégis, hogy is volt ez a kiadósdi dolog…? Mert az világos, hogy a LifeForce újra kihozta a lemezt egy bónusz stúdióvideóval megspékelve, de mit érdemes tudni az első verzióról?

Ez egyszerűbb, mint amilyennek tűnhet: nem találtunk olyan kiadót, mely amellett, hogy igazán érdeklődik a zenénk iránt, még a kellő támogatást is képes lenne nyújtani számunkra, így abban állapodtunk meg, hogy egy kisebb label égisze alatt lásson napvilágot a cucc, így kerültünk a UKdivision-höz. Innentől felpörögtek az események, mert a kiadó küldött promót a LifeForce-nak is, így értesültek rólunk, és már egyből át is akartak szerződtetni minket magukhoz. Szerencsénkre a ‘division kiadófőnöke látta ebben a kiugrási lehetőséget, és egyből átengedett bennünket, amiért a mai napig hálásak vagyunk neki! Mindent összevetve már akkor is világossá vált számunkra, hogy a LifeForce-hoz mérten nem juthatott volna el annyi emberhez a zenénk, és a promóció is jóval szűkebb skálán mozgott nemcsak az ismerősi szálak tekintetében, hanem a felületek, módszerek szempontjából (újsághirdetés, internet, stb.) is. „Más focipálya, más bajnokság, de ugyanaz a kib*szott sport!”

Az első borító kísértetiesen hasonlított Malevich ugyanazon című kompozíciós tanulmányára. Miért változtattátok meg a külcsínt, és tudatos volt-e az utalás?

Úgy álltunk hozzá, hogy ez egy másik kiadvány, abból a szempontból is, hogy a nagyközönség igazán csak ennek révén ismerhet meg minket, ezért tartottuk logikus lépésnek az új design készítését. Egyébként a Malevich-utalás részünkről nem volt tudatos; a borítóterveinkért a saját grafikusunk felelős, mindenesetre Malevich elmélkedései a zenéről, valamint átfogóan a művészetekről letagadhatatlanul kihatottak a saját nézeteinkre, a zenével való viszonyunkra.

Milyen titkot, utalást rejt a cím? Meghúzódik a háttérben egyfajta koncepció?

Az igazat megvallva nem beszélhetünk tudatos koncepcióról a kiadvánnyal kapcsolatban; az ötlet a grafikusunk agyszüleménye, azonban a „We Come In Waves” a zenekar javaslatára került mellé, hiszen úgy érezzük, mintha a zenénk is egyfajta hullámzás lenne önnön magasabb és mélyebb váltakozásaiból adódóan. Pedig eleinte csak egy pólómintát szerettünk volna kitalálni, ami ikon-értékű, tehát egyszerű, frappáns és jól mutat a ruhaneműkön. Amikor megláttuk a tervet, azt hittük hogy ez csak egy vicc, de hamar rádöbbentünk hogy mégsem, hiszen megláttuk benne azt a jelentésréteget, ami szabad képzettársítást enged meg a hallgatókkal szemben – így mindenki azt képzelhet bele, amit csak szeretne. Így nőtte ki magát a kezdeti pólóterv nemcsak borítóvá, hanem lemezcímmé is.

Új dalok terén hogy álltok, lehet erről beszélni? Mit szerettek jobban, a klubkoncerteket vagy fesztiválozást?

Egy csomó új nótánk van, amelyeket sokkal jobbaknak érzünk, mint a Red Square szerzeményeit! Nagyon örülünk nekik, és értelemszerűen a koncertek során is becsúsznak a repertoárban – ettől érezzük magunkat élőlényeknek, és nem pusztán wurlitzereknek, vagy dalválasztóknak, érted. A fesztiválozás pedig épp annyi szépséget hordoz magában, mint a klubkoncert, noha mindkettő más értékeket mutat fel. Míg előbbinél – kb. bemutató formájában – jobbára ismeretlenként játszol nagy tömeg előtt (pláne a mi szintünkön), máris ott az alkalom, hogy új rajongókat toborozz, hogy több embernek mutasd meg magad és a zenéd. A klubbuli már teljesen más tészta: amellett, hogy sokkal közelebbi, zártabb élményt jelent, hamarabb átérezheted a közönség reakcióját is. Személy szerint engem sokkal inkább megnyugtat, olyankor szinte otthon érzem magam a színpadon.

De hogyan írnád körbe az At The Soundawn muzsikáját? Kik voltak rátok a legnagyobb hatással?

Talán azt mondanám rá, hogy melodikus keményzene. Tudatosan nem szeretnék műfaji besorolásokkal élcelődni, mert manapság szinte mindenki behúz minket (és minden hasonló hangzásvilágú bandát) az igencsak divatos, ám tartalmat nem sugárzó postcore jelző dobozkájába, holott mind-mind más zenét játszunk, műfajokon innen és túl egyaránt. A hatásainkat tekintve igen széles skálát tudhatunk a magunkénak, hiszen a popzenétől a rockon át a klasszikus komolyzenéig mindent hallgatunk, de a funky-t sem vetjük meg – a sor pedig a végtelenségig folytatódhatna. A legnagyobb hatásunknak az Isist tekintjük, mert ők mutatták meg számunkra azt az új ösvényt, ami befolyásolt minket a dalírástól kezdve a tulajdon mentalitásunkig, szédületes banda! Emellett még mindenképp kiemelhetjük a következő zenekarokat is: Porcupine Tree, Jaga Jazzist, Kaki King, Torche, Burst, Oceansize, Minus The Bear.

Mi a véleményed az olasz undergroundról? Vannak-e vezéralakok, vagy beszámolhatsz-e bármely nemű csoportosulásról a zenekarok között?

Az igazat megvallva ez egy nagyon nehéz téma, hiszen baromi sok zenekar van nemcsak a környéken, hanem az egész országban is, de ehhez nagyon kevés hallgató társul. Azonban azt is ki kell emelni, hogy még a legkisebb összetartás sem nyilvánul meg különösebben, hiszen még a környékbeli bandák is csak a legritkább esetben kíváncsiak a másik koncertjére. Ez a rivalizálás nehezebbé teszi a nagyobb fesztiválokra, bulikra való bejutást, és ez az ördögi kör nem nagyon akar apadni sem… Ebből kifolyólag vezető bandákról sem nagyon beszélhetünk, noha azt szinte mindenki elismeri, hogy a Lent0 koncertjei magasan a legjobbak az országos színvonalon belül. Az Earthen c. korongjuk itthon viszonylag nagy sikernek is örvendett, tényleg magas szinten űzik a zenélést (ezt te is ellenőrizheted az alábbi koncertfelvétel láttán). Emellett mindenképp esélyesek az áttörésre a The Orange Man Theory, a Dead Elephant, a Zippo, a Last Minute To Jaffna, az Amia Venera Landscape, valamint a Choriachi, legalábbis szerintem.

Mi lenne az álomturnéd?

Fú, egy csomót tudnék felsorolni, de a leginkább az Isis, vagy a Porcupine Tree társaságában kelnék útra, persze úgy hogy minden este teltházas legyen, hehe! Emellett még mindenképp kiemelnék egy kevésbé ismert zenekart is, a Donkey Breedert, nézzetek utána a MySpace-en!

Mi volt az első koncert, ahová még rajongóként mentél el?

1993-ban elmentem egy hajdanán népszerű, ám mára önmagát besározó olasz banda koncertjére, a nevük Litfiba. Az első igazi metal élményem egy ’97-es Machine Head buli volt, a The More Things Change turnéjának keretein belül. Öregem, eszméletlenül beteg koncert volt, a buli után nem győztem számolni magamon a sebhelyeket, és kiheverni a nyakfájdalmam, hehe!

Milyen terveket oszthatsz meg velünk a közeljövőre vonatkozóan?

Most mindennél fontosabb, hogy új dalokat írjunk a következő nagylemezhez; ehhez társulnak be a még levegőben lógó turnétervek, melyek visszajelzéseit nap mint nap nyomon követjük. Ha eljutunk a városotokba, ne haggyátok ki!

Zárásként pedig megkérdezném, hogy mi a kedvenc rajzfilmed?

Kiskoromban majd’ megőrültem a Masters of the Universe-ért és a G. I. Joe-ért, egy tonnányi játékfigurám volt! Tényleg félelmetes mennyiséget tudhattam otthon belőlük!

Köszönöm az interjúlehetőséget, remélem hamarosan eljuttok Magyarországra!

Én köszönöm, és én is nagyon bizakodó vagyok efelől!