Ascension 46: interjú Jakab Zoltánnal

Mikor kezdte meg működését az Ascension 46? Miért döntöttél úgy, hogy saját zenekar helyett fiatal bandák támogatásába kezdesz?

2010 márciusában már nagyjából körvonalazódott, hogy a Bridge to Solace-nek vége lesz. Csongrádon játszottunk, és velünk lépett fel a Slaughter at the Engagement Party. Bevallom őszintén, a nevüktől előzetesen hányingert kaptam, de volt egy közös barátunk, aki ott volt minden BTS bulin, és ő mondta, hogy „Zoli, gyere már, nézd már meg őket, mert nagyon rendes meg ügyes srácok”. Szóval megnéztem a bulit, és úgy láttam, hogy tényleg nagyon jók. Már egy ideje játszottam a gondolattal, hogy mi lesz, ha nem lesz Bridge to Solace, mert azt eldöntöttem, hogy a BTS után nem csinálok még egy olyan zenekart, amivel évi ötven-hatvan koncertet adunk, meg lemezt adunk ki, a minden ezzel járó fogfájásról nem is beszélve. Nem akartam ismét belemenni a mókuskerékbe. Úgyhogy beszédbe elegyedtem Barnival, és tök jó ötletnek tűnt, hogy itt van egy fiatal, tehetséges zenekar Csongrádról, akiknek nem biztos, hogy olyan könnyű lenne a dolguk egy egyszerű, szimpla vidéki bandaként. Pedig tényleg megvan bennük az extra, plusz szikra. Átbeszéltük az egész sztorit, hogy ennek lenne-e értelme, és nekik nagyon megtetszett az ötlet. Elkezdtünk együtt dolgozni, és sikeres lett az egész. Végső soron ez vezetett az Ascension elindulásához. Eleinte a SATEP — illetve a névátállást követően The Southern Oracle — volt az egyedüli ügyfelünk, a nagylemez felvételével kezdett egyre komolyabbá válni az egész, ekkor gondoltam bele, hogy hoppá, nem is biztos, hogy ez egy rossz irány lenne nekem. A többi meg jött magától, nevet is csak tavaly kapott a dolog.

Ha már szóba hoztad a nevet, van valami különösebb jelentése a szónak, illetve a számnak?

Van egy Ascension című Trial-dal, meg maga a szó, hogy „felemelkedés” is tök jó. Volt egy elképzelésem, hogy Ascension Artists lehetne az igazi név, egy kurva jó, két A betűs logóval, csak ilyen már létezett. Úgyhogy választottam a név mögé egy számot, és ennyi. Megvan a romantikus naivitása is a névnek, jól cseng, meg a logóval együtt egy komolyabb képet ad arról az egészről, amit csinálok. Szeretném, ha úgy is lenne kezelve, mint egy komoly dolog, mert én is annak tekintem, és az időm nagy részét ez lefoglalja.

A The Southern Oracle kapcsán említetted, hogy megvolt bennük az a „szikra”, ami egy zenekarnak kell. Mit takar konkrétan ez a szempont, ami alapján kiválasztod, melyik bandákkal akarsz dolgozni?

Nekem több összetevőből áll egy zenekar: zene, vizuális kiegészítők, meg a színpadkép. Ezek azok, amiket én figyelek egy bandánál.

Lehet, hogy triviális kérdés, de konkrétan mit jelent a „menedzsment” tevékenység?

Mindenkinél egy kicsit más és más. Itthon az volt a felfogás, hogy a zenekar menedzsere koncerteket köt le, ami részben így van, mert én magamra vállaltam, hogy a bandák itthoni koncertjeit szervezem. De én egy olyan teljes körű szolgáltatást szeretnék nyújtani, ami magában foglalja a megfelelő sajtótámogatást, hogy bármilyen megjelenésük van, az úgy nézzen ki, olyan legyen, úgy legyen megfogalmazva, ahogy kell. Azt is feladatomnak tartom, hogy a zenekar bármilyen kiadványa megfelelő minőségű legyen, a borító úgy nézzen ki, ahogy ki kell néznie, illetve hogy a zenekarok normális körülmények között vállaljanak koncerteket. Szerencsére olyan emberekkel dolgozok, akikben megvan az igényesség iránti óriási affinitás, elég ha Borbás Robit említem a The Sharon Tate-ből, Barnit a The Southern Oracle-ből, említhetem a Marionette ID-t is, akik kínosan ügyeltek a kiadványuk kapcsán a minőségre, a Till We Dropról nem is beszélve, akiknél szintén rettenetesen kardinális pont, hogy a zenekar a lehető legprofibb megjelenéssel adjon ki bármit a keze közül.

Ezek mellett lemezkiadókkal, turnészervezőkkel, klubokkal tartom a kapcsolatot, gyakorlatilag az a feladatom, hogy bármilyen lehetőséget megragadjak, ami a bandáknak jó lehet, és amit fel lehet hajtani a zene világában. Bármilyen ügyes-bajos dolog szóba jöhet, beleértve a merchandise készítését, szeretném levenni a terhet a zenekarok válláról, hogy nekik csak arra kelljen koncentrálni, hogy megjelenjenek egy koncerten, és ott a legjobb tudásuknak megfelelő produkciót nyújtsák. Ehhez igyekszem a legjobb körülményeket biztosítani, és ugyanígy a stúdióban is, fontos, hogy meglegyen a lehetőség, hogy ne kelljen minden olyan apró dologgal foglalkozni, ami hajlamos leszívni az energiát. Arra figyeljenek, hogy nekik koncertezni kell, és zenét írni, ennyi a lényeg. A bandákkal közösen dolgozunk, ha valakinek van valami ötlete, igyekszem segíteni a megvalósításban.

A Shell Beach-es fiúk például, akik a szívem csücskei, és fantasztikusan tehetségesek, amit lehetett, azt nagyon rosszul csinálták. Náluk embert próbáló feladat, hogy az agyukat átállítsam arra, hogy kell működnie egy zenekarnak. Amit mindig elmondok mindenkinek, hogy ha valaki egy komoly bandát akar csinálni, abba rettenetes mennyiségű pénzt kell raknia, és ezt a befektetést 95%, hogy soha az életben nem fogja viszontlátni. Tehát valahogy el kell indulni, aztán meg kell próbálni a lehető legtöbbet kihozni a dologból. Ehhez persze az is kell, hogy jó legyen együtt dolgozni, és meg kell legyen az érzés, hogy valami jót csinálunk együtt.

Konkrét dolgokban is szoktál tanácsot adni, esetleg le is szoktad beszélni az ügyfeleidet bizonyos dolgokról?

Persze! Amikor valakinek olyasmi jut eszébe, ami az én értékrendem szerint hülyeség, azért igyekszem lebeszélni őket. Vannak dolgok, amikre szeretek odafigyelni, számomra sarkalatos pont például, és ezt sok zenésszel meg kell értetni, hogy interneten nem reagálunk feleslegesen, mert a hallgatónak mindig meg kell hogy legyen az a joga, hogy ha kell, akkor elküldje az anyjába a művészt. Vállat vonva el kell fogadni, hogy ilyen is van. Ha megkérdezik a véleményemet, milyen legyen egy pólódizájn, akkor nem rejtem véka alá, a szövegekbe is belejavítok, ha van rá igény, a dalok kiadásának idejét és módját, a klipkészítést is szokták velem egyeztetni. De abszolút zenekara válogatja, hogy mennyire kell belefolyni ezekbe a dolgokba.

A nagyon fiatal zenekarok esetén problémát jelent a korkülönbség?

Nincs, mert mindenki aranyos, mindenki tudja, hogy mi van. Nyilván egy jó tízessel idősebb vagyok a zenészek egy részénél, és ebből fakadóan mindig akadnak viccesebb szituációk. Sokan jóval mimózalelkűbbek nálam, én egy eléggé nyers, cinikus ember vagyok, amit nem mindenki kezel olyan könnyen, de mindenkivel tök jól megvan a közös hang. Azért vagyok büszke a csapatokra, mert mindenkivel jól lehet együtt dolgozni. Mindenkinek megvan a maga kis egyénisége, ahány zenekar, annyiszor négy-öt-hat ember, az ember mindenféle különböző generációval, társadalmi helyzetű emberrel dolgozhat együtt, és ez adja valahol a szépségét a dolognak.

Hogy élted meg a The Sharon Tate feloszlását? Tudtál-e róla, hogy ilyesmi lóg a levegőben?

Inkább éreztem. Robi elfoglalt, nagyon sok dolga van, és nagyon fiatalon nagyon jó lehetőségei adódtak, iszonyatosan keményen is dolgozott mindezért. Amikor beszéltem vele erről, azt mondtam, hogy én nagyon sajnálom a The Sharon Tate-et, mert több lehetőség volt bennük, mint amit beteljesítettek, de amikor Robi elmondta, hogy mi mindent el tudna érni, arra azt mondtam, hogy „Robi, 23 évesen itt állsz, és elérted azt a szintet, hogy azt csinálj, amit akarsz, és amit szeretsz”. Ez olyan ritka lehetőség, amit mindenképpen meg kell ragadni. Tehát számomra abszolút érthető volt, és azt is tudom, hogy mindenhol vannak kisebb-nagyobb problémák, mindenki hol így, hol úgy él meg bizonyos dolgokat, nekik ez sajnos így sikerült. De úgy gondolom, hogy az utolsó egy-másfél évet, amíg együtt dolgoztunk, azt sikerült tartalommal megtölteni, ami nekik is tök jó érzés volt, meg nekem is, hiszen nagyon rendes srácok, és nagyon jó barátaim. Majd meglátjuk, hogy a jövőben milyen zenekaraik lesznek.

Júniusban csatlakozott a csapathoz a The Last Charge, ők hogy kerültek a képbe, és hogy jössz ki velük?

Mindenkivel jóban vagyok, de igazából Unk Jancsi a nagyon régi barát tőlük, ő játszott 2006-ban egy Bridge to Solace turnén gitárosként. Felvették az új lemezüket, és megkerestek, hogy kéne nekik egy ember, aki az itthoni dolgaikat, a sajtójukat intézi. Ott Dani, az énekesük csinál jóformán minden ügyes-bajos szervezős dolgot, és ő is melózik, szóval neki is kellett még egy ember. Én meg ezen nem sokat gondolkoztam, mert nagyon jó barátok, és úgy gondolom, hogy ez a zenekar sikeresen levetkőzte azokat a picit kellemetlen külsőségeket, amik sokak számára visszásak voltak, és letettek az asztalra egy nagyon jó új albumot, ami nagyon komolyan megszólal. Csupa szív srácok, csinálják a dolgukat, és nekem ez kell. Muszáj, hogy egy zenekar partner legyen, nálam az nem működik, ha egy zenekarnál mindent nekem kell megcsinálni, meg kell legyen a másik oldalon is az akaraterő és tenni akarás, hogy „én márpedig akkor is megcsinálom!” Ez a ’Charge-ban nagyon megvan, és nagyon örülök, hogy összejött ez a kooperáció, már csak a baráti vonal miatt is.

A zenekarok elsősorban rajtad keresztül ismerik egymást. Jól kijönnek egymással?

Nem feltétlenül rajtam keresztül ismerik egymást, és tök jól kijön mindenki mindenkivel. Múltkor a Tomi hívott a Marionette ID-ből, hogy „á, látom, Tatabányán lesz The Southern Oracle, lemegyek megnézni”, most volt Shell Beach/Marionette ID a Dürerben, és lent volt a fél The Southern Oracle, és mondták, hogy de tök jó, hogy látták. Az van, hogy akinek ebben az országban van egy jottányi kis esze, és főleg egy istállóhoz tartozik, az nyitott és érdeklődő, és megpróbál már csak a közös kapcsolódási pont miatt is segíteni a másiknak. Nyilvánvaló, hogy a The Sharon Tate/The Southern Oracle/Till We Drop hármas egy olyan mag volt, akik már előtte is ismerték egymást, és jóban voltak, és ez nagy segítség volt az Ascension működtetésénél is. A Till We Drop/The Southern Oracle turné például baromi jól sikerült. Voltak olyan helyek, melyek nézőszámban kimagaslottak magyar szinten is, de azok az újabb területek, ahol az emberek még csak ismerkednek ezekkel a bandákkal, azok is pont a baráti kapcsolat miatt tudtak pont jól elsülni, hogy mindenki jól érezte magát.

Tudnál említeni olyan információt bármely előadóval kapcsolatban, ami nem hangzott el eddig, és amiről úgy érzed, beszélhetsz?

Tegnapelőtt hallgattam meg az új Shell Beach masztert, és azt gondolom, hogy fantasztikus lemez lett. Az elkövetkező hetek mindenképp a Shell Beach-ről fognak szólni. Megindulunk egy masszívabb online jelenléttel, hogy mindenki a fejébe vésse, hogy a lemez nemsokára érkezik. Hogy milyen formában, azt még nem tudjuk. Nézegettünk kiadókat, beszélgettünk saját kiadásról, szóval ez még így kicsit a levegőben lóg. Folyamatosan dolgozunk, jelen esetben úgy áll a dolog, hogy ez a lemez mindenképpen egy olyan kincse lesz a magyar zenei életnek, amire mindenki vágyott, és igazából ez a zenekar sokkal többet érdemel ennél. Reméljük, hogy jól ki fog jönni nekik a lépés, ami azért nem könnyű. Rétegzene, amit csinálnak, hiába dallamos, hiába szép, hiába befogadható, azért ez mindig is egy olyan zenei stílus volt, ami talán annyira soha nem vert gyökeret Magyarországon. Ettől függetlenül nagyon keményen dolgozunk, hogy a Shell Beach-nek egy biztos bázist építsünk, a lemez pedig az egyik legjobb dolog, ami a magyar zenében történhetett.

 

A ’Charge új lemeze szintén nagyon jó, ez szeptember 14-én fog megjelenni. Amiben eddig jók voltak, abban még jobbak lettek, és mindehhez a Super Size-ban kaptak egy olyan brutális megszólalást, hogy le a kalappal. Van, aki hallott egy-két új számot, és azt mondta, hogy jobban szól, mint az új Hatebreed. Az tök jó dolog, ha valaki úgy mondja ezt, hogy inkább szereti a Hatebreedet, mint a The Last Charge-ot, de mégis ez a véleménye.

Ami még friss hír, hogy van egy hatodik zenekarunk is, ami még nem került bejelentésre, de átvettem a The Banished nevű formációt, ami Keresztesi Balázs agyszüleménye, aki a The Devil Came on Horsebackben zenélt Mityuval, a dobossal együtt. Hozzájuk csatlakozott Gabi a The Sharon Tate-ből, meg Barni, és ott annyira adott volt, hogy a Balázs a Till We Dropban is játszik, a Barni meg a The Southern Oracle-ben, hogy eldöntöttük, hogy együtt csináljuk. Ez nagyon örömteli hír számomra. Nagyon jó kis EP-nek nézünk elébe, remélhetőleg ez is november táján megjelenik, és november másodikán lesz a Dürer kistermében egy ingyenes koncert, ami a két új istállóbeli zenekarról fog szólni: a The Last Charge itt fogja bemutatni az új lemezt, a The Banished pedig itt fog debütálni élőben. Ezt le is választottam a Showcase-ről, hogy a két új bandát utólag mutassuk be. Ezzel kapcsolatban is nagyon izgatott vagyok, és kíváncsian várom, milyen lesz a The Banished EP-je a végleges formájában. Komoly tervek vannak egyébként minden zenekarral, és erről mindenki időben tudni fog.