Addig csinálom, ameddig bírom és élvezem – Mikael Stanne-interjú

Ha valaki képben van a svéd, és azon belül a göteborgi metalszíntér vezéralakjait illetően, annak biztosan nem kell bemutatni Mikael Stannét. A jellegzetes hangja mellett vörös loboncairól és színpadi örökmozgóságáról is ismert énekes 1989-ben a Dark Tranquillity alapító tagjai között volt, eleinte még gitárosként, de hamar átnyergelt a frontemberségre, és később számos más zenekar lemezein is hallatta a hangját. Többek között az In Flames 1994-es debütlemezét is ő hörögte fel (nem állandó tagként, hanem vendégként), az utóbbi pár évben pedig a testvérzenekarból az évek alatt elszivárgott tagokkal közös The Halo Effect élén is aktív. Emellett van még egy régisulis death metal-bandája, a Grand Cadaver, ami épp most készül kihozni a második albumát, sőt mint megtudtuk tőle, még legalább egy további side projectet is dédelget.

Stanne a maga 48 évével rutinos turnézenész, 2022-ben például háromszor is fellépett Budapesten, ezek közül az utolsó alkalommal ültünk le vele beszélgetni, amikor a DT-vel a Barba Negra nagyszínpadán játszott. A főzenekara történetén és működésén túl természetesen a ‘Halo Effectről és egyéb dolgokról is kérdezgettük.

Az összes death metal-énekes közül te vagy az egyik olyan, akit nagyon könnyű megérteni, miről hörög. Egyszerűen úgy ejted a szavakat, hogy azok mindig jól kivehetők. Erre kimondottan odafigyeltél, vagy csak így jött?

Ez mindig is nagyon fontos volt nekem. Az első énekesekhez vezethető vissza, akikre felnéztem és talán próbáltam is lemásolni őket. Például Mille Petrozza (Kreator), David Vincent (Morbid Angel) és Martin Walkyier (Sabbat). Azt mondtam, hogy ha akár csak meg tudom közelíteni az ő szintjüket, azzal már elégedett lennék. Nem akartam egy sokadik death metal-énekes lenni, akiből annyit hallasz, hogy “brumm brumm.” Ennek nem láttam értelmét. Közben pedig nagyon érdekelt a dalszövegírás és hogy ezzel kifejezzek valamit, emiatt pedig még fontosabb volt, hogy érthető legyek.

Ha megnézünk egy olyan arcot, mint mondjuk Corpsegrinder, ő nem megy le filozófiai mélységekbe, csak azért durvul, hogy durva legyen.

Igen, és azt is szeretem. De amikor elhatároztuk, hogy mit akarunk csinálni a zenekarral, kulcsfontosságú volt, hogy a dalszövegeink se death metalos közhelyek legyenek.

Mindemellett pedig van egy dallamosabb oldalad is.

Azt is már nagyon korán kitaláltuk, csak eleinte nem jártunk vele sikerrel, vagy csak nem dolgoztunk rajta eleget, de mindig is úgy éreztem, hogy ez tök jó eszköz lenne arra, hogy kifejezzek vele valamit. Beletelt némi időbe, mire megtaláltuk a megfelelő módját, ritmusát és tempóját annak, hogy ezzel úgy tudjunk átadni dolgokat, ahogyan elképzeltük. Úgy éreztem, a hörgés egy korlátolt közeg, és néha a daloknak volt egy másfajta rétegük, vagy egy érzelmesebb oldaluk, és így adta magát, hogy énekelni kezdjek.

Ez a Projector album óta többé-kevésbé állandó része az eszköztáradnak, főleg az olyan dalokban, mint például a The Absolute. Biztos hallottad, hogy a Paradise Lost-os arcok belekezdtek egy új projektbe Host néven, amivel jobban belemerülnek ebbe a stílusba. Benned felmerült valaha, hogy csinálsz egy side projectet az ilyen nyugisabb dolgoknak? Vagy az ilyesmi is belefér a DT kereteibe?

Igazság szerint mindig úgy éreztem, hogy belefér. Jól működött Martinnal [Brandström, billentyűs] és Andersszel [Jivarp, dobos] az ilyesmi kísérletezés, amikor magunkhoz képest más jellegű dalokat írtunk. Szóval soha nem éreztem szükségét [egy side projectnek]. Viszont most a járvány alatt belénk szállt a kíváncsiság, hogy kipróbáljunk dolgokat, szóval elképzelhető, hogy jön valami…

Az első években gitároztál is a bandában, szokott ez hiányozni?

Nem. Borzasztó gitáros vagyok, mindig is kényelmetlen volt nekem.

Szóval csak muszájból csináltad?

Aha. Amikor összehoztuk a bandát, Niklas [Sundin] meg én ketten gitároztunk, aztán amikor rájöttem, hogy inkább énekelni szeretnék, megbeszéltük, hogy a gitározást abbahagyom, és csak az énekre koncentrálok. Jobb így.

Belefolytál valaha a zeneszerzésbe, vagy szigorúan csak énekes vagy?

A Projectorról a Day to End néhány részét én írtam. Az az egyetlen dal, ahol zeneszerzőként vagyok feltüntetve, és még az is csak egy ilyen kis akusztikus gitáros dolog.

A DT stílusában elég sok minden van jelen a thrashes zúzástól a gothos atmoszférákig. Egyszer azt mondtad Anders Jivarpot idézve, hogy amikor az Atoma albumot írtátok, az volt a célkitűzés, hogy az ellenkezője legyen annak, amire az ember számítana egy DT-lemeztől. Szerinted mi az, amire az ember számítana?

Nem kell az ellenkezőjének lennie, de ez a kiindulópont: “Oké, mi az ellenkezője annak, amit általában csinálunk?” Aztán persze visszahőkölsz, és ebből valami olyan sül ki, ami nem teljesen más, de épp eléggé más ahhoz, hogy újnak hasson. Ez egyfajta gondolkodásmód, ami az önismétlés elkerülésére szolgál. Azt hiszed, hogy pont az ellenkezőjét csinálod, mint máskor, de igazából nem is. De ha így állsz hozzá a dolgokhoz, akkor abból eljutsz valami olyasmihez, ami más, és nem csak még több a szokásosból.

Beszéljünk a lineup változásairól. A banda magja 25 évig volt együtt, ami elég ritka dolog. Aztán az eredeti tagok szépen egyesével kiszálltak, így mostanra csak te maradtál meg Martin B-vel együtt. Furcsán érezted magad emiatt? Nehéz volt elfogadni, hogy mindenki kilépett mellőletek?

Persze. A legnehezebb az volt, amikor Niklas és Martin [Henriksson, gitáros] kilépett, mert mindketten fontos, szerves részei voltak a bandának. De persze azóta is napi szinten együtt dolgozunk velük.

Tehát Martin azóta is a zenekar menedzsere?

Igen, és Niklas felelős az összes artworkért. Ezután Anders Iwers kilépése is nehéz volt, meg az is, amikor Anders [Jivarp] úgy döntött, hogy mással akar foglalkozni, bár utóbbi igazából már várható volt. Ez mind nehéz ügy volt, mert nem tudtuk, hol fogunk olyan embereket találni, akikkel jól kijövünk. De sikerült, és a mostani tagok egyszerűen eszméletlen jók. Úgy érzem, velük bármire képesek vagyunk. Joakim [Strandberg Nilsson] és Christian [Jansson] egy fantasztikus ritmusszekció, akik bármit eljátszanak, Chris [Amott] és Johan [Reinholdz] meg ugyebár kibaszott gitáristenek. Nagyon jó így felkészülni egy ilyen turnéra. Ez most konkrétan így ment:

– Hallod, szerinted miket játsszunk?
– Nyomjunk olyan számokat, amiket ezelőtt még soha.
– Oké, miért is ne, nyomjuk!

Szóval próbáltunk úgy egy hétig, és mindenki jól megtanulta a részeit, szóval most simán elnyomunk olyan dalokat, amiket nem játszottunk 2005 óta, vagy konkrétan soha. Szóval nagyon elégedett vagyok azzal, ahogy a dolgok alakultak. A jövőre nézve az a terv, hogy mindenki jobban benne legyen a dalszerzésben, sőt még olyan ötleteket is elő akarunk venni, amiket Niklas és Martin [H.] írtak.

Ezek régebbi maradék ötletek?

Nem, szeretnénk őket is bevonni [a dalszerzésbe].

Mostanában a hozzátok hasonló bandák körében elég jellemző, hogy sok a tagcsere. Főleg az utóbbi 5-6 évben, ha ránézünk az olyan zenekarokra, mint a Katatonia vagy a Soilwork, alig hasonlítanak a 10 évvel korábbi önmagukra, legalábbis a tagság szempontjából. Szerinted ez miért lehet?

Szerintem amikor az ember elér egy bizonyos kort, ami lehet 30 vagy 40 vagy 50 év is, akkor elgondolkodik: “Biztos, hogy ezt akarom csinálni? Lehet, hogy valami mással kéne foglalkoznom.” Például Anders Iwersnek van egy fantasztikus állása, amit imádott és most is imád, és mikor kiderült, hogy idén ilyen sokat fogunk turnézni, azt mondta: “Nem fog menni. Nem hagyhatom ott a munkám.” Tanárként dolgozik, van egy osztálya, imádja az egészet, és inkább a tanári pályát választotta. Emellett szerintem az is közrejátszik, hogy a pandémia alatt nagyon sok ember jutott arra, hogy valami mást akar csinálni, mint előtte. És ez rengeteg különböző szakmában így van.

Alapítótagként, belülről nézve az egészet, hogyan osztanád korszakokra a DT történetét? Voltak különösen nagy fordulópontok számodra?

Persze, hogy voltak, mert az évek alatt sokat változott, hogy ki mennyit tett bele [a dalszerzésbe]. Eleinte főleg Niklas írta a zenét, aztán beszállt Fredrik [Johansson, gitár], onnantól nagyon sokat írtak ketten együtt. Utána Martin Henriksson is fontos dalszerzővé lépett elő.

Amikor átváltott gitárra?

Ja. Aztán Anders Jivarp is elkezdett sokkal több dalt írni Martin B-vel együtt. Szóval ez sokat változott az évek alatt. Amikor elkezdtünk összerakni egy albumot, mondjuk a We Are the Voidot, akkor kitűztük, hogy mindenki írjon 3 dalt, vagy valami ilyesmi. Ez nagyon érdekessé és élvezetessé tette a zeneszerzést, mert azt akartuk, hogy mindenki vegye ki belőle a részét. Egy zenekar életében mindig vannak különböző korszakok, és szerintem pont ez tette érdekessé az egészet több mint 30 évig, hogy különböző emberek írták a dalokat. Mindannyiunknak van egy közös elképzelése, egy közös meglátása arról, hogy mi a zenekar, ugyanakkor mindenkinek van egyfajta személyes víziója is, és ez az, ami miatt egyes dalok vagy albumok különböznek a többitől.

Gázoljunk bele egy kicsit mélyebben a diszkográfiába. Úgy tűnik, a Fiction egy igen különleges lemez a zenekar számára, legalábbis erről szoktátok a legtöbb dalt játszani. Ez miért alakult így?

Azok a dalok mindig is nagyon jól működtek élő környezetben. Jól áll nekik a színpad, és az emberek számítanak rájuk. Olyan dalok is vannak köztük, amiket egyszerűen nem tudunk nem eljátszani.

A Misery’s Crown vagy a Terminus pont ilyen. De ott van például az Icipher, ami sokkal inkább deep cut, és mégis már vagy háromszor láttam élőben.

Tudod, nagyon sokat turnéztunk azzal a lemezzel, ezért már a kisujjunkban vannak a dalok, bármikor elő tudjuk őket venni.

Hasonló esetnek tűnik a Damage Done album is.

Ezen a turnén igen, de korábban nem játszottunk olyan sokat róla. Ezért is döntöttünk úgy, hogy most előveszünk róla két olyan számot, amiket ezer éve nem játszottunk.

Azok tök jók voltak! De úgy értem, hogy a régi albumok közül a legtöbbet játszott számok szempontjából a Damage Done az ezüstérmes.

Na majd megnézem a setlist.fm-en…

Én nagy setlist-kocka vagyok, ezért is kérdezek ilyeneket.

Az tény, hogy sok az olyan cucc, amit elhanyagoltunk, vagy elfelejtettünk. Igyekszünk jobbak lenni ilyen szempontból, meg kitalálni, milyen számokat akar hallani a közönség, amiket jó régóta nem játszottunk. Joakim és Christian tényleg bármit el tud játszani, amit valaha felvettünk.

A Damage Done most volt 20 éves, a Fiction pedig 15. Nem az lesz a kérdés, volt-e olyan tervetek, hogy bármelyiket végigjátszanátok egyben, de helyesled azt, amikor zenekarok ezt csinálják?

Mindenképpen helyeslem, de nem hiszem, hogy én akarnám-e ezt csinálni. Tök király, amikor valaki megcsinálja egy olyan albummal, amit szeretek, például pont azzal. [a rajtam lévő At the Gates – Slaughter of the Soul pólóra mutat.] Mi még nem csináltunk ilyet, talán egyszer majd fogunk – kaptunk már ilyen felkéréseket párszor. Ugyanakkor így is elég sok dalt el tudunk játszani [ezekről a lemezekről] és össze tudunk rakni egy [változatos] műsort. Szóval felmerült már, de nem mentünk bele.

Nem is szokott eszedbe jutni olyasmi, hogy “de jó lenne végigjátszani ezt a lemezt”?

Elég nehézkes egy egész albumot végigjátszani, mert mindig van 2-3 olyan dal, amiket soha nem nyomtunk élőben, ezért újra meg kellene tanulni őket. Aztán mindegyikhez új animációkat meg ilyesmiket készíteni. Elég sok meló. Ha egyszer úgy érezzük, hogy megéri megcsinálni, akkor mindenépp megcsináljuk, de eddig még nem éreztük szükségesnek.

Szerinted melyik a leginkább alulértékelt DT-dal?

Pff, nem tudom.

Van esetleg olyan, amit szívesen játszanál gyakrabban élőben?

Az Hours Passed in Exile pont egy ilyen, valamiért leszoktunk róla, hogy játsszuk, és most tök jó volt újra elővenni. Az Of Melancholy Burninget is király lenne játszani, az sem volt ezer éve. Van még pár ilyenünk, amik néha szóba kerülnek, mondjuk a Razorfever meg ilyesmik. Johan szeretné játszani a Zodijackyl Lightot, meg amúgy én is, szóval lehet, hogy az is előkerül majd.

Melyik a leginkább túlértékelt dal, ha van ilyen?

Nincs. Mondjuk a Misery’s Crownt minden este eljátsszuk, de szerintem sokan várják is, én meg minden este imádom, mert az az utolsó szám, mindig különleges hangulatot hoz. Tényleg nincs olyan dal, amit ne játszanék szívesen.

Ezt csak azért kérdeztem, mert Niklas említette a tagsága vége felé, hogy már nem igazán élvezte, hogy minden este el kell játszani a Thereint.

Ez így igaz. Ő nem nagyon érezte. De ő amúgy sem igazán szerette a turnézást. Ilyenkor megesik, hogy az egész egy hétköznapi munkává válik, pláne ha az ember évekig minden nap eljátssza ugyanazt a dalt.

Beszéljünk egy kicsit a The Halo Effectről. Elég szépen beindult a banda szekere, most pár hónapja játszottatok ugyanitt, és egy csomó ember mondta, hogy csak miattatok jött le arra a bulira. Egy csomó embernek a Days of the Lost volt az év lemeze. Szóval eléggé felkapott lett a banda, ráültök erre a hullámra, vagy megmarad side projectnek?

Nyomjuk tovább. Konkrétan amit hazaérek [erről a turnéról], elkezdem írni a dalszövegeket a következő lemezre. Aztán amint lehet, megyünk is stúdiózni.

Szóval a DT és a Halo’ párhuzamosan fog működni? Hogyan fogod szétválasztani a kettőt?

Máshogy működik a kettő. A ‘Halo Effect exkluzívabb és lazább lesz, és ha úgy tartja kedvünk, és ráérünk, akkor elmegyünk egy rövid turnéra. A DT meg marad a keményen dolgozó banda. Szóval valahogy megoldjuk. Nyilván nekem pokol lesz – ez idén a 161. koncertem.

Épp erre akartam rákérdezni – Budapesten is már harmadszor jársz ebben az évben. Hogyan tudod elkerülni, hogy kimerítsen a sok utazás? Mi a titkod?

Sehogy, nincs titok. Csak próbálom tartani a tempót. De már csak 4 állomás van a turnéból, aztán irány haza, amit már nagyon várok. De fantasztikusan jó buli volt az egész év, szóval nem panaszkodhatok.

Lassan 50 leszel, most vagy 48. Szerinted meddig tudod ezt így folytatni?

Azt sem gondoltam volna, hogy ezt fogom majd csinálni, miután elmúltam 25, aztán 30, aztán 40, szóval most már ott tartok, hogy csinálom, ameddig csak bírom és élvezem.

És azután? Mi a B-terv arra az esetre, ha már fizikailag nem megy a színpadon pattogás?

Nem tudom, majd kitalálok valamit.

Milyen zenéket hallgatsz mostanában?

Mindenfélét. Kicsit rámentem a jazzre. Nagyon sok pszichedelikus rockot hallgatok, újakat meg régieket is. Nagyon sok instrumentális zenét, lehetőleg improvizatív jam bandákat. Sok doomot, iszonyat súlyos doom/sludge cuccokat. Elvont, fura dolgokat, amik teljesen mások, mint bármi, amit én valaha is csináltam, és amik olyan érzést keltenek bennem, hogy “ki a fasznak jut eszébe ilyesmi?” Számomra ezek elképesztőek. Persze meghallgatok bármilyen death metalt is, ami csak megjelenik, csak hogy képben legyek, de nem abból merítek inspirációt. Azt más cuccokban találom meg. De lényegében próbálom a lehető legtöbb zenét magamba szívni. Minden pénteken, amikor megjelennek az új albumok, körülnézek a Tidalön, aztán elmegyek a helyi lemezboltba, hátha van náluk valami jó cucc. Nem tehetek róla, teljesen rá vagyok kattanva. Elképesztően sok kurva jó zene jelenik meg mostanában.

Mi volt a legújabb nagy zenei felfedezésed?

Nem annyira felfedezés, de most jött ki az év legjobb lemeze, az új Elder. Ahh, az valami fantasztikus, folyamatosan azt hallgatom a buszon. Ők az egyik kedvenc zenekarom. Az előző album olyan „ehhh” volt, de ez eszelősen kurva jó.