„A legjobb lemez, amit valaha írtunk” – Satyricon interjú

Mit tudsz elmondani a nekem a jelenlegi turnéról? Élvezed?

Igen. Nagyon jó egy olyan lemezzel turnézni, amivel nem csak, hogy meg vagyunk elégedve, de egyenesen fennállásunk huszonkét évének legfontosabb albumának érezzük. Jó dolog olyan dalokat játszani, amik tényleg kihívást jelentenek. A Satyricon történetében az új album az első, ami igazán elmerül a dinamika világában, egy a korábbiaknál sokkal progresszívebb zenei világot teremtve. Az egy dolog, hogy megteremted mindezt a lemezen, ahol van lehetőség egyenként foglalkozni minden egyes dal minden apró részletével, és megint más élőben visszaadni a lágyabb részeket úgy, hogy visszaadják az album hallgatása közben kialakuló atmoszférát. Márpedig pont ezek azok az alkotóelemek, amik definiálják a Satyricon című lemez dalait. Szóval igen, nagyon jó erről a lemezről játszani, úgy gondoljuk, hogy a self-titled a Satyricon eddigi legjobb és legfontosabb munkája. A közönség reakciója is fantasztikus volt, igazából nem is számítottunk rá, hogy ennyire jól fogják fogadni, főleg a már említett csöndesebb részeket. Elég nehéz a zenénkbe integrálni a nyugodtabb, törékenyebb hangokat.

Erre jó példa lehet Sivert Høyem vendégszereplése a Phoenix című dalban. Honnan jött ez az ötlet?

Szeretünk a Satyriconnal új területekre merészkedni, ez mindig inspirál és motivál minket. Satyr látta Sivertöt a norvég köztévében előadni egy szólódalát, és azonnal látta a potenciált az énekessel való együttműködésben. Egészen nyilvánvaló  ugyanis, hogy Sivert dalára hatással volt a norvég black metal.

Emlékszel rá, mi volt a dal címe?

Long Slow Distance. Az volt az első gondolatunk, hogy nagyon izgalmas dal, teljesen váratlanul ért minket, hogy ilyesmi létezik. A hangja tökéletesen illett a zenéhez, és rögtön érezni lehetett, mekkora lehetőség van ebben. Olyannyira nagy, hogy a Phoenix kifejezetten Sivert hangjához íródott. Szerencsére nem csak beszéltünk róla, hogy meg kéne csinálni, hanem tényleg keresztül is vittük a dolgot. Megkerestük Sivertöt, aki örömmel mondott igent arra, hogy megpróbáljuk, nagyon fellelkesült. Ettől függetlenül persze a Phoenix egy ízig-vérig Satyricon dal, amiben pont a vokál jelenti a radikális változtatást. Nem akartuk, hogy Sivert szólóprojektjéhez hasonlítson, vagy a korábbi zenekarához, a Madrugadához, ami pedig elég ismert zenekar, főleg otthon, Norvégiában.

Ha ajánlanod kellene valakinek az új lemezt, mit mondanál? Hogyan írnád le a rajta hallható zenét?

Szerintem nagyon életteli lemez lett. Talán még soha nem volt egy anyagunk se ilyen sötét és gonosz, de ami a trükk, hogy ezzel együtt nagyon nyugodt és csöndes is. Ahogy említettem, dinamikus és progresszív az album, egy olyan utazás, mely során a hallgató bejárhatja a teljes zenei világunkat. A hangulati csúcspontok kiugróak, a mélypontok pedig tényleg nagyon hatásosak, mindeközben az egész rendkívül sokszínű, és sok területre elkalandozik. Összességében a legjobb lemez, amit valaha írtunk. Olyan embereknek ajánlanám, akik vevők az intenzív zenei élményekre. Természetesen ilyenek a black metal rajongói, nekik biztos tetszeni fog, de az olyan zeneszerető embereknek is bejöhet, akik hajlandóak megszemlélni ezt a rendkívül gazdag építményt, amit emeltünk, van merszük megmászni a csúcsokat és letekinteni a mélybe. Mert meg kell, hogy mondjam, most nagyon beletapostunk a gázba.

Mi volt rátok a legnagyobb hatással a dalok írása során?

Már az, hogy létezik ez a banda, nagyon inspiráló. Olyan zenekar vagyunk, akik a zene azon területeire merészkednek, ahol más még nem járt, vagy amik még nem is léteztek korábban. A Satyricon szerintem a felfedezőszellem hordozója. Túl kevés banda hajlandó kísérletezni, nem próbálnak valami olyasmit alkotni, amit még senki nem mondott el. Soha nem lennénk elégedettek magunkkal, ha úgy szólnánk, mint valamelyik másik zenekar.

Hogyan írtátok a dalokat? Mi volt a módszer?

Ezúttal hagytuk, hogy a légkör és az ösztön vezessen minket. Az előző három lemezen nagyon sokat foglalkoztunk a dalszerkezetekkel, olyan számokat írtunk, amiknek elég banális struktúrája van, jól körülhatárolható verzékkel, refrénekkel és átvezetőkkel. Ha úgy tetszik, mondhatjuk, hogy tipikus rock ’n’ roll felépítést kaptak a dalok, ami nem is annyira egyszerű, hiszen jól kell adagolni a témákat, hogy végig érdekes maradjon az album, de eltökéltek voltunk, hogy megtanulunk ilyesmit írni. Akkoriban olyan dalokat akartunk, amik elsőre működnek, és megragadnak az emberek fejében, de mégis értékes tartalmat hordoznak. Például olyan riffek kellenek ilyen számokba, amik akkor is fenntartják a figyelmet, ha éppen semmi más nem történik, sőt, olyan riffek, amik elvisznek komplett dalokat a hátukon. Ilyesmire kell képesnek lenned, ha hagyományos felépítésű dalokat írsz. Ez a korszakunk azonban lezárult a The Age of Neróval, mert úgy éreztük, ezt az utat már teljesen bejártuk, és nincs értelme továbbra is ezen haladni. Ezért aztán belőttünk egy teljesen más irányt, új kezdőponttal és céllal. Satyr dalírói képességei nagyon sokat fejlődtek az utóbbi időben, az előző album nagyon sokat segített abban, hogy egy nagyszerű szerzővé váljon, ez a fejlődés pedig lehetővé tette azt is, hogy megváljunk a szigorú strukturális keretektől, és arra koncentráljunk, hogy milyen hangulatot, milyen érzéseket akarunk kihangsúlyozni. Így, bár ezúttal nem volt konkrét recept, valahogy mégis az lett a módszer, hogy hagytuk az ötleteket, hogy mutassák az utat, aztán utólag megnéztük, mi született meg a dologból. Ha pedig ettől a dalok hosszúak és szokatlan felépítésűek lettek… hát, ez van. Így keletkeztek az olyan dalok, mint a The Infinity of Time and Space, ami így aztán nagyon sokféle zenei elemet hordoz. Ez a dal jól reprezentálja, mit is szerettünk volna ezzel az albummal mutatni. Ez persze a sok szabadsággal együtt nagyon nagy kihívásnak is bizonyult, és lényegében azzal járt, hogy rengeteget jammeltünk, aztán ezekből álltak össze a dalok. Most nem az történt, hogy lejött Satyr a terembe egy rakat kész ötlettel, hanem ültünk a teremben, Satyr, én, meg a turnégitáros, és játszottunk.

A turnégitáros is talált ki témákat?

Az ő szerepe inkább csak az volt, hogy jobban el tudjuk képzelni, hogy fog szólni egy kész dal. Írt persze gitártémákat, amikor úgy hozta a szükség, de soha nem a lead témát. Ettől függetlenül nagyon fontos, sőt, elengedhetetlen szereplőnek bizonyult, mert ennek a korongnak a megírásakor nem lett volna elég egy gitár és egy dob, sokszor ugyanis nagyon más a két gitársáv. A dalokat viszont, ha összességében nézzük, ismét Satyr írta, ami nem csoda, hiszen, ahogy említettem, remek dalszerző. Persze én is kellettem, hogy legyen dobjáték. Maga a folyamat körülbelül úgy nézett ki, hogy elkezdtünk játszani, és szinte végig is tudtunk jammelni komplett dalokat, Satyrnek ugyanis folyamatosan jöttek az ötletei a dobokkal kiegészített gitártémáktól. Az újabb és újabb témákhoz persze jöttek az újabb és újabb dobalapok, aztán felvettük az egészet, visszahallgattuk, és kiválasztottuk a legjobban sikerült kombinációt, majd erre építve próbáltuk kitalálni a következő lépést. Összességében sokkal spontánabb volt az egész, az új munkamódszer nagyban hozzájárult a lemez életteliségéhez és dinamikájához.

Beszéljünk kicsit rólad is. Ki vagy mi volt rád személy szerint a legnagyobb hatással, ami a játékodat illetve a zenéhez való viszonyodat illeti?

Úgy gondolom, hogy a zenekarok és zenészek egymásra gyakorolt hatását a metalzenében eléggé félreértelmezik. Nem gondolom, hogy hatással voltak rám dobosok abban az értelemben, hogy meghatározó befolyást gyakoroltak volna rám, de az tény, hogy nagyon mély csodálattal tekintek sok zenészre. Ha megnézek egy-két youtube videót Buddy Rich-ről, Gene Krupáról vagy más régi dobosokról, csak csodálni tudom őket, és hasonló a helyzet a hetvenes évek hard rock dobosaival. Szinte emberfeletti a stílusuk, az energia hihetetlen zeneiséggel párosul a játékukban. Ha nem is bírtak rám befolyással, azért mindenképpen elképesztenek. Aztán amit Fenriz feldobolt az A Blaze in the Northern Sky és az Under a Funeral Moon lemezeken, az valami zseniális, egyértelmű a hatalmas szintű technikai tudás, miközben maguk a témák meg nem annyira technikásak, szimplán azért, mert a zene nem is követeli meg. Nagyon inspiráló az, hogy olyasmit tud játszani, ami a legjobban illik a zenéhez. A technikás játék oldaláról nézve a dolgot, nagyon szeretem Hellhammer dolgait, elsősorban a De Myseriis Dom Sathanas-ra gondolok. Egészen úttörő szellemiségű dobtémákat játszott arra a lemezre, úgy dobolt technikásan, hogy az még mindig megfelelt a black metal zenei közegének.

Hogy emlékszel vissza a korábbi magyarországi koncertekre? Milyen volt a hangulat?

Hú, az rémlik, hogy játszottunk valami fesztiválon.

Igen, a Sziget Fesztiválon, meg egyszer már ezen a hajón is jártatok.

Ó, tényleg! Arra emlékszem, nagyon jó volt, a közönség vette a lapot, nagyon intenzív buli volt. A koncertezés számomra egyszerre jelenti az interakciót a közönséggel a zenekar részeként, illetve önálló zenészként, individuumként. Az egész arról a varázslatról és vibrálásról szól, ami létrejön a közönség és a zenekar között, és ami teljessé teszi az élményt mindkét fél számára. Az előző magyar koncert iskolapéldája volt annak, hogyan kéne az ilyesminek működnie, és most is valami hasonlóra számítok, jó előérzetem van.

A lehetőséget köszönjük a Magneotonnak és az A38 legénységének!