Több, mint holmi deathcore favicc - Carcosa: The Axe Forgets, The Tree Remembers

Carcosa kanadai szakállas favágó imidzse és legújabb lemezük, a The Axe Forgets, The Tree Remembers címe közti párhuzam annyira tökéletes szóvicc-alapanyag, hogy már önmagában ez motivált arra, hogy kritikát írjak a lemezről. De persze ha csak szóvicceket akarnék elsütni, írnék helyette egy tízes listát - valójában bőven van még miről beszélni az album kapcsán.

A Carcosa pályafutását már követem egy ideje, 2025 elején még a Barba Negrában is elkaptam őket egy koncert erejéig. A modern deathcore végtelenül unalmassá tud válni, de a sárga betűs kanadai csapat valahogy mégis kiemelkedik a krikszkrakszos logós csirkedaráló zenekarok közül. És nem, nemcsak azért, mert a zenekari logójuk nem fekete-fehér, hanem azért, mert a hangzásuk sem.

A Carcosa két olyan dologhoz is kitűnő érzékkel nyúl, amivel engem meg lehet venni kilóra: a humorhoz és az érzelmekhez.

Előbbit már jól ismerhettük a koncertjeikről, vagy az olyan dalokból, mint a Righteous Man, utóbbit pedig kitűnő érzékkel adagolják az új lemezen.

Bármennyire is szeretem a deathcore-t, be kell látni, hogy újabban a zene élvezhetősége gyakran feláldozásra kerül a figyelemfelkeltés oltárán. Döngölős megőrülés helyett parodisztikusan eltúlzott breakdownok, horzsolós vokál helyett fül-orr-gégészeti váróterem zörejek; az élvezhetőség megy a levesbe, a lényeg csak az, hogy üssön a dalból kivágott short videó, meg lehessen rajta nagyokat reagálni az erre szerződött tartalomkészítőknek. Ez az, amibe rajongóként kezdek nagyon belefáradni, és ez az, amit a Carcosa egy az egyben sikeresen megkerült.

A The Axe Forgets, The Tree Remembers hangzása üdítően karakterisztikus. Bár nincs benne semmi extrém, az összhangból nagyon kilógó szónikus fémjelzés, mégis minden dalon érződik, hogy a Carcosa írta. Sőt a dalok albumon belül is annyira koherensek lettek, hogy sokszor nem is vettem észre, hogy új dal jött a korongon.
Nemcsak a dalok zökkenőmentes egybesimítása teszi ilyen kerekké a lemezt:

mintha lenne az albumon valami sötét, visszhangos, rideg, ősz végi kiüresedés mellé tökéletes hangulatfilter, ami fület gyönyörködtetően koherenssé teszi a dalokat.

Tökéletes példa erre az Acacia Crescent: persze megy a döngölés a nullákon, meg bele-beleállítanak néha egy dugóhúzószerű riffet az ember hátába, de nem tolják komikusan túl a durvulást, sőt még lágyítják is néha az összhangot, az instrumentál helyenként nem is deathcore-t, hanem már-már poszt-metalt idéz. Ugyanezt a mintát viszi tovább a Lake Country, illetve a vele szinte teljesen egybeforrasztott Curtains is: kell pár hallgatás, hogy az ember fejében megragadjanak, de pár kör után nagyon bele tudnak ragadni az ember fülébe.

És bármennyire is homogén a hangzás, azért sikerült pár csúcspontot kimérnem a lemezen, ezek pedig számomra a címadó dal mellett a 1983 és a vele tökéletesen összefésült Fade. A címadó sikeresen hozza a grandiózus hangzást anélkül, hogy lábszagúba csapna át az epikuskodás. A refrénben a tiszta ének bár nagyon meglepett, nagyon gyorsan bele is szerettem. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy az a pillanat, amikor a refrén dallama visszatér a dal végén a gitárharmóniákban, az valami ősi dombóvári búcsús körhintazenés PTSD-t ébresztett fel bennem, amit nem tudok sem megindokolni, sem letagadni - bármi is legyen ebben a dallamvezetésben, egy tinédzserkoromból eltemetett szilánk aktiválódott tőle, és újra szúrni kezdett a lelkemben.

Kompromisszummentesen rajongok viszont a 1983-ért. Ez már egy tradícionális deathcore baszatás, az ember már lendülne is bele a pogóba, ahogy megszólal. Már az intrónál szinte érzem, hogy valaki rám borítja a fröccsömet, a refrénnél pedig állcsúcson is vág. Hasonlóan heves érzelmeim vannak a Fade-del kapcsolatban is (de most komolyan, van annál jobb átvezetés, hogy a fade innél beüvöltik, hogy “fade!”?!). Súlyosan testátmozgató darab sűrű vokállal, migiri-bigiri szövegritmikával és seggrázós riffekkel.

Egyedüli gyengepontja a lemeznek a Hindsight című ballada, és az azt felvezető, teljesen felesleges Forethought. Nincsen azzal bajom, ha egy alapvetően súlyos műfajban utazó banda megcsillantja a sebezhető oldalát is, de ha ez a sebezhető oldal egy kétezresévek-nosztalgia rockballada, akkor bizony léptetni fogom a lemezen. A dallamvezetés és a szöveg fantáziátlan, a vokál pedig egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy élvezhetővé tegye ezt a dalt, amitől konkrétan rám jött a Seether-nosztalgia (és régen rossz a helyzet, ha a vállalhatatlan tinédzserkori párnába bőgős dalaimhoz nyúlok). Viszont kis fejlődéssel kíváncsi lennék, merre tudnak haladni ezzel az érzékeny oldalukkal, mert az ötlettel szemben egyáltalán nem vagyok elutasító, csak a kivitelezés nem jött itt össze.

Viszont ezt a kis kitekintést leszámítva a The Axe Forgets, The Tree Remembers egy marha erős csomag lett. Jó látni, hogy milyen hatékonyan működnek a fasza kis kardiós darálók a dinamikát teljesen agyonverő performatív breakdownok nélkül, működnek az érzelmek a giccses drámázás nélkül, és az elektronikus elemek is képesek a hangzásra való rátelepedés helyett a háttérben maradva csak az atmoszférát szolgáltatni. "Csattog meg visszhangzik, ahogy kell" - írtam fel a jegyzeteimbe, amikor a lemezt hallgattam, és bár utólag nehezen tudom dekódolni, hogy mire gondoltam, amikor ezt írtam, de valahogy még így is egyet tudok érteni magammal, úgyhogy ezt a gondolatot csak úgy nyersen itt hagyom. Úgyis az a vége, hogy meg kell hallgatni a lemezt.