Paleontológus thrash - Tiktaalika: Gods of Pangaea

Ha azt mondom, Charlie Griffith, a legnagyobb prog metal-rajongók biztos egyből rávágják, hogy Haken, bár a gitáros pont most év elején lépett ki az angol bandából, de jelenleg nem is ez a lényeg. Hanem a szólóprojektje, a Tiktaalika, amit leginkább úgy lehet összefoglalni, hogy

földtörténeti thrash metal,

méghozzá rendkívül magas nosztalgiafaktorral, az egy évvel ezelőtt megjelent Gods of Pangaea album ugyanis egyszerre repít vissza 1990-be és i.e. 90 millióba.

Habár szólóprojektnek neveztük, a Tiktaalika nem kifejezetten one man show, bár nyilván nagyrészt a főhős intézi a zeneszerzést, de a feljátszásban közreműködött Conner Green basszer (szintén ex-Haken) és Darby Todd dobos (Devin Townsend, Jordan Ruddess), az énekeket meg olyan arcok hozzák, mint Danïel De Jongh (Textures), Rody Walker (Protest the Hero) vagy Tommy Rogers (Between the Buried and Me). És ha még ez se lenne elég a legfelső polcos prog metalos nevekből, a keverést meg Adam “Nolly” Getgood (ex-Perihpery; az összes kedvenc bandád lemezei) intézte, szóval a hangzás is üt, ahogy kell. Ez egyébként már a projekt második lemeze, az első még Griffiths saját neve alatt és Tiktaalika címmel jött ki 2022-ben, nagyrészt ugyanezekkel a közreműködőkkel, majd 2025-re lett a lemezcímből végül zenekarnév.

Ha már itt tartunk, ez esetben érdemes kicsit elidőzni a “honnan a név?” kérdésen, mert egy egészen gyönyörű szójátékkal állunk szemben. A Tiktaalik egy kihalt állatfaj, konkrétan egy hal a felső devon korszakból (kb. 375 millió éve), ami elsőként kezdett az uszonyok helyett lábakra hasonlító végtagokat növeszteni, ezáltal az összes későbbi szárazföldi gerinces (kétéltű, hüllő, emlős) közös ősének tekinthető. Maga a Tiktaalik név a kelet-kanadai inuktitut őslakos nyelven annyit jelent: “nagy édesvízi hal” - a ‘taalika részt meg remélhetőleg egyetlen metalhallgatónak sem kell magyarázni.

Ezek után az sem lesz nagy meglepetés, hogy a Metallica - nyilván nekik is inkább az 1980-as évekbeli munkásságuk - a Gods of Pangaea zeneiségére is nagy hatással volt, a gitármunkától kezdve egészen az album struktúrájáig. Meg persze még számos korabeli progos, technikás thrash banda hatása is tetten érhető a Megadethtől a Testamenten át az Annihilatorig, valamint néhol modernebb, 21. századi ihletők is felsejlenek, mint mondjuk a Gojira vagy a Lamb of God. A dalszövegek meg már csak a tematika miatt is könnyen rokoníthatók a The Ocean (Collective) utóbbi pár albumával - tömve vannak földtörténeti referenciákkal, de közben a jelenkor társadalmi kérdéseire is reflektálnak. Sőt, főleg azokra.

Az albumot nyitó Tyrannicide egy vérbeli thrash rager minimális modern fűszerezéssel, az ezt követő címadó tétel pedig igazi húzódal, hosszas progos megfejtésekkel és óriási újrajátszhatósági faktorral - ezen a ponton már érezhető, hogy tényleg Hetfieldék klasszikus lemezeinek felépítése adta a követendő példát. Hát még amikor ezután bejön a lassabb, sötétebb, súlyosabb riffeléssel menetelő Forbidden Zone, majd a négyes Mesozoic Mantras pedig egy balladisztikus kezdésből bont ki igen szikár riffeléseket, büszkén vállalva, hogy a ‘Sanitarium és a One egyenes ági leszármazottja. De véletlen sem akarom azt a látszatot kelteni, mintha végig csak nettó Metallica mímelés lenne, ennél sokkal többről van szó, az említett hármas Forbidden' például túlzás nélkül kényelmesen otthon lenne az utóbbi két Gojira-lemezen is, a címadóba simán bele lehet hallani egy nagy adag Iron Maident is, míg De Jongh éneklése sokszor egy az egyben Dave Mustaine-t idézi kísérteties hasonlósággal, szóval tényleg különböző hatások olvasztótégelye az egész.

Anélkül, hogy egyesével végigveséznénk az összes számot, mindenképp fontos még kiemelni az album végének sötétjében ólálkodó Lost Continentet, ami az egész anyag legepikusabb és legdurvább darabja. Tommy Rogers itt alaposan lehőbörgi az arcodat, az a bizonyos “it’s the end of an era” breakdown meg hiába van standardre hangolva, így is simán felér egy földrengéssel. A számhoz készült animált videó pedig annyira zseniális módon van teletömve állati vicces föld- és metaltörténeti easter eggekkel, hogy abszolút kötelező tananyag mindenkinek.

A lemez végjátékában, hivatalosan bónusznak titulálva pedig kapunk még egy nagyszabású instrumentális művet is (nahát, csak nem egy újabb metallicás vonás?), aminek a címe a Chicxulub, és hangozzék ez bármennyire is lovecraftosan, nem valami kozmikus szörny neve, hanem azé a bizonyos meteorkráteré Mexikó partjainál, amelyet konkrétan az a meteor ütött oda, amelyik cirka 65 millió évvel ezelőtt véget vetett a dinoszauruszok földi uralmának. (Szóval ilyen szempontból voltaképp de, mégiscsak egy kozmikus szörny volt ez.)

A Gods of Pangaea nem váltja meg a világot, még csak újat sem hoz a műfajba, de hát nem is ez volt a célja, csak hogy tisztelegjen a nagy elődök előtt, azt meg maradéktalanul teljesíti is, egy tényleg nagyon sokszor újrajátszható dalcsokorral, egy átkozottul menő koncepcióba csomagolva. (Persze leginkább azok számára menő, akik kisiskolás korukban megszállottan gyűjtötték a játékdínókat és paleontológusok akartak lenni, de most őszintén: ki nem akart?!) Melegen ajánlott anyag akár a Megadeth búcsúlemeze helyett is.