Napjainkra a Nightrage már lényegesen többre hivatott, mint a megalakulásukkor, vagy akár csak pár évvel ezelőtt bárki gondolta volna. Legalábbis azok számára biztosan nagy esemény egy ilyen lemez megjelenése, akiknél a svédacél nem merül ki az In Flames vagy a Dark Tranquillity klasszikus és kurrens produkcióiban. Persze ahhoz, hogy a Nightrage kiemelt szerephez jusson, nem volt elegendő sorozatban átlagon felüli teljesítményt nyújtani, merthogy kellett a The Duskfall búcsúja, a Dimension Zero és a Mors Principium Est hibernálása, valamint az, hogy a The Absence tavaly kihagyta a hatalmas ziccert. Mariosék nagy valószínűség szerint nem roppantak össze a felelősség súlya alatt (már ha érezték egyáltalán), mindenesetre emberesen megtöltötték az Insidioust, tartalommal és vendégekkel egyaránt...
...ahol a vendégek közül ketten nem lehetnek teljesen ismeretlenek a banda hívei számára, hiszen a másik alapító tag Gus G. mellett a dallamos death metal egyik ikonikus alakja, Tomas "Tompa" Lindberg is a Nightrage sorait erősítette korábban két teljes lemezen keresztül, a feladat pedig ezúttal sem volt más, mint húzni a csonttaposók alá valót. Ugyanis ebben a közegben már réges-rég nem arról van szó, hogy ki-mennyire tud aktuális lenni a haladást szem előtt tartva, ezeket a köröket az ezredforduló körül/után számtalanszor lefutottuk (pláne, hogy a Nightrage is megvívta saját harcát az A New Disease Is Born képében), így ez elvárás sem lehet. Egészen pontosan azért nem, mert a kilencvenes években támasztott alapvető stílusbeli követelmények szemmel láthatóan nem bírnak el többet a jelenkor szellemiségéből, viszont egy pillanatig se gondoljuk, hogy annyira hálás és könnyű feladat a tradíciókra támaszkodni. Mindazonáltal nem lehet vitatéma, hogy az ilyen bandákra szükség van és szükség lesz a továbbiakban, még ha az Insidious több sebből is vérzik.
A rövid intro után berobbanó Delirium Of The Fallen azon nyomban megadja a választ arra, miért van helye a Nightrage-nek a felsőbb ligában: tekintélyt parancsoló vezérdallamai olyan lendülettel rontanak ránk, amilyenen manapság hármasával osztoznak a melodeath csapatok. Emellett nagy öröm visszahallani a már korábban (pl.: a Spiritual Impulse-ban) is felbukkanó fifikásabb futamokat, és nem hiába - sokan Gus G. kiválásával magyarázták a 2007-es váltást, de Marios Iliopoulos szintén remek gitáros, talán karakteresebb is egykori társánál, ettől függetlenül a vendégszólók nagyon jól esnek a fülnek. Marios vitathatatlan tehetségét a régisulis thrashelés és a csontdallamok összegyúrása mellett a kapásból felismerhető stílusa támasztja alá, de a banda többi tagját sem érheti rossz szó, mert a ritmusszekció minden eddiginél kreatívabban dolgozik a metsző gitárok alá, és a második 'rage albumánál tartó Antony Hämäläinen is kellő erővel üvölti fel sorait. A címadó kíméletlenül összeroppant mindenkit, aki esetleg az újkori In Flames anyagokkal, vagy a második hullámos metalcore-on keresztül csöppent a miliőbe, és Tompa rásegítései csak fokozzák az élményt.
A Wrapped In Deceitful Dreams és a Hate Turns Black egy árnyalatnyival emelkedettebb hangvétellel száguldanak az album közepe felé, ráadásul utóbbinak a banda helyében nagyon sürgősen bérelnék helyet a setlistet alkotó számok között. Úgy tűnik egy ideig minden rendben van, aztán a "második félidőben" rendszerint elkalandozik a figyelmem, hiába támogatják módszeresen akusztikus betétekkel és tiszta énekes részekkel a vaskos középtempókat, nem áll össze egy lebilincselő egésszé. Még akkor sem, ha a srácok azért a következőkben is relatíve sűrűn felpörögnek, viszont mentőövként szolgálhat az Utmost End Of Pain és a Hush Of Night megnyugvó verzéivel a többi szinten felüli, de teljesen közömbös szerzemény között, és akkor a felesleges intro-prelude-outro hármasról még nem is beszéltünk. Valószínűleg Tom S. Englund sem volt vele tisztában - mikor a Solar Coronat énekelte fel -, hogy egy olyan befejezéshez asszisztál, ami után keserű a szájíz. Mindent összevetve: a két évvel ezelőtti Wearing A Martyr's Crown nem csak fogósabb, hanem jóval összeszedettebb és egységesebb is volt, ezért csak reménykedni lehet, hogy a továbbiakban egyáltalán nem fog kiütközni egy lemezükön sem, miként tudtak helyet szorítani a meghívottaknak.
Továbbra is nagyon szimpatikus társulat a Nightrage, de nálam az old school vonalukon még mindig adósok egy (közel) hibátlan albummal, persze akkor is szerethetőek lesznek, amennyiben ilyen vagy ehhez hasonló színvonalú dalcsokrokkal jelentkeznek a jövőben, mert egyáltalán nem lett gyenge album az Insidious, csak nálam a pohár most félig üres. Mindezt pedig azért sajnálnám és sajnálom most nagyon, mert több van a csapatban, és több volt ebben az albumban is.
7/10
