Léleksöprő dallamok – górcső alatt a The Mindsweep, az Enter Shikari új albuma

A The Mindsweep képében az Enter Shikari negyedik nagylemezét köszönthetjük, amelyre minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az összes rajongó epekedve várt. 2015 első havában pedig végre meg is kaptuk ezt a lemezt, ami rendesen feladja a hallgatónak a leckét. A brit banda híresen jól ötvözi az elektronikus zenét (elsősorban trancecore-t és drum and bass-t) a modern zenei szaksajtói által csak poszt-hardcore-nak definiált műfajjal, ami ugye több szakmai kérdést is felvet, hogy ez mennyire jogos-e (nekünk a breakdownokban színesített előéletük miatt a metalcore felé húz inkább a szívünk), de egy biztos: az Enter Shikari színes zenei eszköztárából fakadóan egy nagyon nehezen behatárolható zenekar műfajilag. Ezeknek az elemeknek a fúziójából pedig már a negyedik gyermekük születik, holott sokan kételkedtek kezdetben a banda sikerében. Ezt cáfolták meg a srácok rengeteg teltházas bulival, lemezeladásokkal és a rajongók növekvő számával, lássuk milyen lett a The Mindsweep.

A lemez első hallgatásra talán csalóka lehet, hiszen nem feltétlen azt a megszokott őrjöngést tapasztalhatjuk a felsorakozott 13 számban, amit eddig megszoktunk a zenekartól (mintha egy ilyenkor törvényszerűen fellépő megnyugvást, komolyodást tapasztalhatunk a srácoktól), de másodszorra, valamint a további próbálkozások során már teljesen beszippant az album, és az „ezzel kelek, ezzel fekszem” stádium lép életbe. Ez a lemez is olyan profin összerakott munka, mint a 2012-es Flash Flood Of Colour, azonban valahogy mégis teljesen más tónuson mozog a zenekar, mint legutóbb.

A kezdésként felcsendülő The Appeal & The Mindsweep I és befejezésként megalkotott II számú társa között olyan ugrások és érzések sorakoznak fel, amelyek valóban kisöprik az ember lelkét és a vadulás mellett megáll egy pillanatra és elgondolkozik. Hiszen szövegben mindig erősek voltak a fiúk (politikai retorika), ráadásul most mintha sötétebb lenne a kontextus, mint eddig, noha a témavilágban visszanyúlnak az előző lemezekhez is). Mi sem ékesebb bizonyítékai ennek, a Never Let Go Of The Microscope a pszeudo-rapjével vagy a Dear Future Historians…, amelyek meglehetősen balladai számok, kifejezetten szokatlanok és eltérőek az eddig megírt tételeiktől a fiúknak (utóbbi már-már annyira giccses, hogy majdnem levontunk érte egy pontot). Ezek a dalok rávilágítanak az Enter Shikari új dalszerkesztési kultúrájára, amelyben egyre több a higgadt metodika és az őrjöngéssel pont ellentétes szintijáték a szokásos trancecore és dnb vázon, persze utóbbi kicsit modernebb, kísérletezősebb kivitelében. A megszokott dara és Shikari-jegyek sem tűntek el természetesen: ezek adják az Anaesthetist című tétel vázát, ami a The Mindsweep talán egyik legerősebb dala, ami (videóval megspékelve) tökéletes elegye az eddig megismert gép-és hangszerhangzásnak. Az új lemez egyik legnagyobb slágerévé avanzsált The Last Garrison talán kicsit enyhének tűnhet az eddigi slágergyanús Enter Shikari dalokhoz képest (hasonlóan a Torn Aparthoz vagy a Myopiahoz), mégis teljesen megállja a helyét Rou és Chris énekváltása, a dal érezhetően egy tudatos váltás a populárisabb (érettebb?) irányvonalak felé. Az új lemez egyik legnagyobb kérdőjele, a The Bank of England lett, amit egyszerűen nehéz hova helyezni, a szám legvégéig egy tinglitangli rockszámnak tűnik, és ezen sajnos a dal végén érkező erős dobtaktus sem segít. Plusz összefoglalja, hogy miért is érződik egyfajta identitászavar a lemezen: a srácok nem tudták eldönteni, hogy mennyire vágják meg a tempót az albumon, mennyire legyenek komolyak, de közben ne vesszenek el azok a Shikari-elemek sem, amelyek miatt mindig teltház előtt zenélnek, röviden: a The Mindsweep egy egyáltalán nem egységes lemez, hiányzik egy kis összetartó erő, kohézió. Talán a „lágyulás” ellensúlyozására születhetett meg egy olyan dal is, mint a There’s A Price On Your Head, ami kb. olyan mintha a System of a Down kezdene az elején riffparádéba, majd a The Dillinger Escape Plan akarná megbontani a színpadot (a kísérletezős hegedű közjátékot a végén mi nem értjük, nagyon bizarr). Ugyanakkor el tudjuk képzelni, hogy gyorsan fankedvenc lesz. A bónusz Slipshod viszont rendesen lerúgja az oldalbordát, teljes egészében tökéletes, a dühös és egyben lehengerlő ’Shikari, az, amelyre mindenki vágyik. Reméljük mindkét hazai koncerten (a Campus fesztiválon és a Szigeten is) tolja majd a banda!

Összességében mérve a The Mindsweep egy profi korong, sok potenciállal, de a komolyodás közepette még nem találta meg a zenekar igazán a hangját. Valami nagyon hiányzik, hiába elvakult rajongó az ember, a lemezen több a populáris nóta, mint az eddigieken és ez sajnos elszomorító. Nincs meg benne az az őrületes darálás, habár az Enter Shikari esetében tudjuk, hogy a dalszövegek nélkül fabatkát sem ér az egész, és csak kérdőjeleket generál bennünk maga a zene, azonban tényként kezelendő, hogy nem ez lett a legjobb ’Shikari album. Nem a megszokott agydurrantós ES-t kaptuk, hanem egy kissé lagymatagabb, több helyen lötyögősebb változatot, amin rengeteget dob a dalszövegek mélysége és mondanivalója (itt nagyobb a fejlődés, mint a hangszeres kreativitásban, a politikai témáik bővültek: bank korrupció, NHS védelme stb.). Végeredményben ne legyünk olyan kritikusak ezzel a negyedik koronggal, mert azért mégsem játszhatnak örökké egy tini hallgatói körnek, aki 2007-ben már ott volt velük, az bizony ugyanúgy öregedett velük, stagnálni pedig a zeneiparban mindennél rosszabb. A világsajtó nagyon jól fogadta és összességében hallgatásról-hallgatásra hallgattatja magát egyre jobban. 7/10