Nincsen abban semmi meglepő, ha ex-punk- és hardcore-zenészek harminc és negyven között a rockzenében találják meg az önkifejezés lehetőségét; a Walter Schreifels-i utat (Gorilla Biscuits, Quicksand, majd Rival Schools) több zenész - és egyben legenda - is lejárta már, lásd: Henry Rollins, Bob Mould vagy akár Johnny Rotten, és abban sincsen semmi meglepő, ha egy fiatal és lázadó Dustin Kensrue 21 évesen megír egy The Illusion of Safety-t, viszont egy 35-ös családapa pedig már egy To Be Everywhere Is To be Nowhere-t. Öt év után tért vissza a Thrice, méghozzá 2016 egyik legjobb rocklemezével.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Brand New-hoz hasonló korszakos stílusorientációval bíró Thrice nagy feladat előtt állt: a legfontosabb kérdés talán mindenképpen az volt, hogy a Vheissu hagyatékán felnövő alternatív rockzenei kiteljesedésük a kezdeti eklektikusabb és egyben kísérletezősebb hangzásvilághoz térjen-e vissza (Alchemy Indexek), vagy folytassa a rádióbarát megszólaláshoz való további húzódzkodást (Beggars, Major/Minor). Talán nem meglepően Dustinék a To be Everywhere Is To Be Nowhere dalain az utóbbi ösvényt választották (felületesen azért visszanyúlva a Fire és Water indexekre), és tekintve, hogy a kezdeti dalszerzői korlátaikat ebben a témában ezzel az anyaggal bőven túlnőtték, ez nem is tűnik rossz választásnak. A melankolikus és Pixies-szerű (!) nyitány, a "Hurricane" hamisíthatatlan Thrice-hangulatot teremt, s ugyan Teppei témái nem olyan kimagaslóan emlékezetesek egy poszt-hardcore-hoz szokott rajongói fülnek, de mégis slágeres, és alapjaiban ránt be a lemez szomorkásabb narratívájába, amely az érzelmi kifacsarás mellett a lírika és a politikai felhang felé is vette az irányt. Az erősen poszt-grunge-szerű (Foo Fighters), poposabb felhangú "Blood On the Sand", a kilencedik nagylemez elsőként megjelentetett dala két dolog szempontjából is fontos: Dustin hangja minden korábbinál masszívabb, zordabb, teljesebb és torokszaggatóbb progresszión esett át (további csúcsok: "Black Honey", "Death From Above" és "Whistleblower"), valamint a Thrice megmutatta a mai bandák 95%-ának, hogy igenis a mixben a basszusgitárnak is fontos szerepe van, ha kell, akkor előtérbe kell tolni, egy dalt sokkal teljesebbé tud tenni a mélysége (lásd még a groove-os, Accardi-szerű gitárjátékkal is sarkított "The Window"). A lemez egyébként nagyon mélyen és örömtelien támaszkodik a poszt-hardcore kvintezésre, az egészet ráhúzva egy nagyon szenvedélyes atmoszférára, visszahozott a banda egy rakás intenzitást, amelynek erejét Dustin ordításai exponenciálisan növelik. Az anyag annak ellenére kohezív, hogy folyamatosan változnak dalról-dalra az ütemnagyságok, és az album folyásának ritmusát is olyan dalok lassítják, mint a szinte intermezzo "Seneca", a popos, de gyönyörű "Stay With Me" vagy a "The Long Defeat", és ezzel semmi baj nincsen, jól áll a lemeznek, ahogy a kicsit meglepő, ambientes lezárás, a "Salt and Wound" is.
Hallgatásról-hallgatásra mélyül el a lemez, fedezed fel az apróságait, ereszkedsz alá az atmoszférájába, éled át Dustin torokszaggatását, majd találod magad a "Salt and Wound" zongoralezárásánál kb. a Fight Club zárójeleneténél, ahogy nézel te is ki az ablakon és omlanak le az épületek, hidegrázós. Tényleg hihetetlen, hogy csalódáskeltő Beggars és a Major/Minor után a Thrice ilyen rocklemezt tudott írni, csak gratulálni tudunk hozzá, ez bizony férfimunka volt. Hasonlóan erős Brand New-lemezt és Thursday nagylemezes visszatérést követelünk. 8,5/10
