A nyílegyenes labirintus - Orient Fall: Catechism of Higher Chemistry

Miután több mint másfél évtizeden át jelen volt a hazai modern metal színtéren, a fővárosi Orient Fall tavaly nyáron bejelentette feloszlását, de búcsúzóul még itt hagyták nekünk a régóta készülő új EP-jüket, ami szeptemberben jelent meg, és a Catechism of Higher Chemistry címet kapta. A zenekart mindig is a lassú, de stabil folyamatok irányították, nem volt rájuk jellemző a kapkodás, főleg az utóbbi tíz évben, inkább az ütemes fejlődés és a következetes építkezés, mely egy ponton elérte azt a kritikus szintet, hogy az átalakulást egy teljesen új formába öntse a zenekar. Nem is teljesen biztos, hogy ez az út minden pontján tudatos volt, lehet, hogy inkább a srácok élethelyzetei alakították a formanyelvet, az mindenesetre kristálytiszta, hogy amit Ráth-Buzás Krisztiánék a hattyúdalukkal elértek, az nem csupán egy felnőtt zenekar teljes metamorfózisa, hanem ha mondhatom így, egy tudatra ébredt identitás kiteljesedése.

Nagy utat tettek meg a srácok eddig a lépcsőfokig, a 2000-es évek kezdeti metalcore-vonalától (lásd As I Lay Dying, Darkest Hour) kezdve, egy progresszívebb, (death)core-osabb kanyart véve egészen a djentesebb prog metal szaggatásokig, és bár a dalszerkezetek és a hangulat az évek múlásával valahogy mindig is egy nagyívű beteljesedésre predesztinálták a zenekart, az a fajta komplexitás és tudatosság, ami a Catechism of Higher Chemistryre összeforrt, mégis váratlanul ért.

Magyar viszonylatban nagyon ritka, hogy egy zenekar életpályájának ilyen szép keretbe foglalt lezárása legyen.

Annak fényében, hogy a hosszú évek alatt mindenki máshogy kezeli a felnőtté válást, mind zeneileg, mind emberileg, a srácok mégis méltósággal, alázattal és nyugalommal kezelték ezt az élethelyzetet. Nemcsak a zenészek, de a hallgatók számára is érzelmes és egyben szórakoztató végigkövetni az utolsó lépéseket, mert tulajdonképpen a srácokkal együtt öregedtünk és értünk be mi is, és pont ezért még jobban átélhetővé vált az a végeredmény, amit Kriszék pályafutásuk legszebb zenei katedrálisával tártak elénk.

A négy új dal úgy lavíroz a nyugalom és az erőszak érzelmein, hogy közben legbelül végig lángol a zenei mag, mely nem elpusztít, hanem inkább megtisztít. A gitárok továbbra is szaggatnak és rángatnak, de közben mégis egyenesen tartanak az úton, ritmikailag és a dalszerkezeteket is tekintve olyan dinamikát adnak a kislemeznek, hogy emiatt stabilan tudnak végigterelni az idegennek gondolt tájakon. A dalokban olyan stílusformák jelennek meg, amik eddig kevésbé vagy egyáltalán nem voltak jellemzőek zenekarra, mint a feloldozó kórusok, vagy alapból Krisz magabiztosan használt tiszta énekhangja, arról nem is beszélve, hogy földalatti mozgalmam törekvése, miszerint "minél több szaxofont a metalba", újabb eredményekert ért el, vagy legalábbis én ezt hazudom magamnak, mindenesetre az, ahogy ez a hangszer egészen új rétegeket terít a Heal című szám hangulatára, nem várt irányból erősítette meg az Orient Fall felnőtté válását. A zaklatott, erőteljes lendületet egyféle szerető melegséggel öleli át, mintegy feloldva azt a feszültséget, amit vehemensen épített perceken át. Ami talán a legjobban élvezhetővé teszi a dalokat, hogy annak ellenére, hogy beleraktak mindet a srácok, mégsem érezzük úgy, hogy túl lennének írva a számok, sőt néha direkt szellőssé tették a dallamvilágot, hogy egy kis szusszanásra mindig legyen idő. A hangszeres szimbiózis most vált olyan szintűvé, hogy mindenki annyit tesz bele, ami a másikat még úgy egészíti ki, hogy az nem megy egymás rovására - semmi öncélúság, csak a kölcsönös tisztelet.

Nyilván maga a kislemez úgy szól, ahogy eddig egyik anyaguk sem, és ez Horváth Tamás basszer és Erdőhegyi Bálint gitáros érdeme, egészen mestermunkát hoztak össze így zárásként. Ami a dalszövegeket és az egész arculatot illeti, Krisz mindent beleírt, amit az elmúlt években átélt, egy olyan belső utat, önmagunk feladását rajzolta elénk, ami az egyik legnehezebb folyamat, amin egy ember átmehet: küzdelem az egóval, és ráébredés arra, hogy csak kreatúrák vagyunk egy magasabb hatalom előtt. Aki látta a klipeket, vagy főleg megszerezte a fizikai kiadványt, az láthatja, hogy nemhogy itthon, de külföldön sem nagyon látni ennyire kidolgozott, gyönyörű grafikával elkészített művet, tényleg látszik rajta, hogy hosszú évek kínkeserves munkája köszön vissza benne.

Az utolsó lemezén az Orient Fall érezhetően sokkal felszabadultabb, mint régen, és már nem foglalkoznak a nyomással és az elvárásokkal, csak magukra koncentrálnak. A srácok mindig is képesek voltak arra, hogy a kezdetektől fogva lépésről-lépésre mindig egyet emeljenek a színvonalon, hogy végül egy ilyen művel koronázzák meg pályafutásukat. Sajnos mindez azt is jelenti, hogy tizenhat év után elvonul hazánk egyik legjobb prog metal-bandája, akik rengeteget  tettek nemcsak a hazai stílusért, de magáért az underground színtérért is az elmúlt években. Ennek ellenére szomorkodni nincs ok, mert egy olyan csúcsművel tették emlékezetessé a távozást, amire sokáig emlékezni fogunk, arról nem is beszélve, hogy ez a vég még nem biztos, hogy a történet végleges befejezése.