2016. július 4.
Mintha csak ma lett volna, hogy az ember először hallotta Timet üvölteni a „Prayer of the Refugee”-ban, azóta pedig elmondható, hogy a Rise Against brutális sikere, az USA-t, majd az egész világot letaroló The Sufferer & the Witness a mai nappal betöltötte tizedik születésnapját. A dallamos hardcore/punk rock zenekar kilépett mondhatni közel került ahhoz, hogy kilépjen véglegesen a mainstreambe, és akkora dalokat írt, hogy belerengett a csapból folyó szcéna. Ezzel a lemezzel egy rakás – addig nagyobb történelmű – punk rock bandát megelőzve lettek az Amerikai Egyesült Államok első számú punk export cikke. A lemez pedig azóta is halhatatlannak tűnik.
A zenekar negyedik nagylemeze 2006. július 4-én jelent meg, ez volt a második nagylemezük a Geffennél a 2004-es sikerük, a Siren Song of the Counter Culture után, és egyben ez volt az utolsó stúdiólemezük is a kiadónál (amely elvesztette akkoriban a blink-182 csapatát is a feloszlásuk miatt), valamint ezen a lemezen gitározott utoljára Chris Chasse is. A csapat punk rock bandákhoz képest meglepően, 48,000 eladott kópiával nyitott a megjelenés első hetében, amely a Billboard lista 10. helyéhez volt akkor elég, ami mondanunk sem kell, hogy milyen nagy siker volt a bandának 2006-ban, ezzel indultak meg a globális siker felé.
A „Swint Life Away” című számuk miatt nagyon felhízott a banda rajongótábora, a dal konkrétan szinte egymaga eladta a Siren Song of the Counter Culture című lemezt a hallgatótábornak, magas rádió lejátszást is megélt, ami tovább duzzasztotta a Rise Against mögött felsorakozó rajongó tömeget. A The Sufferer & the Witness írási folyamatai egyébként már a Siren Song of the Counter Culture turnéállomásain megkezdődtek, öt dallal már 2005 decemberében készen volt a zenekar, majd bejelentették, hogy a punk rock producerek között kimagaslóan legendás Bill Stevensonnal fognak stúdióba vonulni a Coloradóban. Bill egyébként 2006-ban olyan bandákkal dolgozott még együtt az aktuális lemezeiken, mint a NOFX, a Good Riddance vagy a The Lemonheads, előtte évben pedig összeeszkábált egy bizonyos Wake the Dead című albumot a Comeback Kiddel… 2006 januárjában Chicagóban meg is kezdődtek a lemez előkészületei, tizenkét hét alatt áprilissal bezárólag pedig felvételre is került a nagylemez, amelyre ezúttal nem került fel akusztikus gitár, közben a munkálatokba Jason Livermore is becsatlakozott, hogy kiegészítse Bill Stevensont. A lemez keverését egyébként Chris Lord-Alge végezte Los Angelesben, a végső formáját pedig 2006 áprilisában nyerte el az anyag.
Ha lehet azt mondani, akkor a Rise Against ezzel a lemezzel nőtte ki a punk rock limitációit, a The Sufferer & the Witness sokkal több volt, mint egy punklemez, a fiúk már itt elkezdtek kis mértékben a mainstream rockzenével kacérkodni. A lemez egyszerre volt kemény, dallamos, de mégis valahogy földhözragadt, a Rise Against egyik legőszintébb pillanata volt a története során. Sokan a korábbi hardcore punkkal jobban fűtött anyagaikat tartják az alapvetésnek, ugyanakkor ezen a lemezen akkora slágerek voltak, hogy egyszerűen a fülbe ragadt szinte minden dal. Az elejétől a végéig himnikus, együtt éneklős/üvöltős témákból épült fel az anyag, az olyan tételek, mint a „Prayer of the Refugee”, az „Injection”, a „Good Left Undone”, a „Ready to Fall” vagy a „Survive” még a régi hardcore punkban hívő rajongóknak is tudtak örömperceket okozni. Az egész egy végtelenül szenvedélyes, húzós dalcsokor volt, amelyet bármikor elő lehet húzni, talán a Rise Against legidőtállóbb és legrelevánsabb lemeze olyan tekintetben, hogy ez volt az az album, amely pontosan egyensúlyba helyezte a bandát az undergroundból való végső kilépés és a mainstream között. A megszólalás fantasztikus volt, a dalok izzottak, a dallamok pedig tökéletesen kimértek voltak, erre a legjobb példa talán az „Injection”, amelyre nehéz nem megmozdulni. Mint mondtuk, időtálló alkotás, hallgassátok meg újra velünk, egyszerűen még mindig fantasztikus a „Chamber the Cartridge” hidegrázós intrójától kezdve a lemez utolsó hangjáig.
