2013. július 21.
Ahogy azt már egy ideje tudni lehet, a Phoenix Music Hungary ma este újból tesztelni fogja mindenki tesztoszteron-receptorait, és ennek alkalmából ma át is fog alakulni a sokat látott Dürer Kert (a másik olyan rendezvény, ami képes lesz megbontani a hely integritását, az augusztusi Catharsis lesz). Mélyére ástunk a tabloid újságírás hogyanjainak, és a következő információkat sikerült összekaparnunk a XIV. kerületi klub átalakításáról, mely egy este erejéig, ha nem is párhuzamosan, de három funkciót lát majd el. Nem fizetett, hanem szívből jövő, „menjetek el, mert ezt bűn kihagyni” jeligéjű hirdetést olvashattok.
Két relatíve kisebb név fog gondoskodni arról, hogy a Dürer Kert megtisztuljon a korábbi produkciók utórezgéseitől, és erre a feladatra tökéletes a dán Pet the Preacher és az ausztrál I Exist is. A húzós dán hard rock zenekar idén már kísérte az Eldert és azAcid Kinget is, korábban pedig a Pentagram számára is nyitottak, úgyhogy a metalos füleket is megtaláló, stoneres beütésű dallamok kiválóan megteremtik majd az este alaphangulatát, és beindítják a szőrnövekedést is. A Resist Recordsnál (Break Even, Carpathian, Survival, Miles Away) tanyázó ausztrálok amolyan „hello hardcore színtér, bemutatjuk az Eyehategodot” misszióval ténykednek a színtéren, ami nem példa nélküli, hiszen a sludge ízek nem idegenek a hardcore punk setétebbik hangzásaiban, így ha előttük még nem lenne mámoros izzadtságszag, az ő dalaiktól biztosan leszáll majd.
A Twitching Tongues kapcsán már sokat koptattuk a billentyűzetünket, hiszen ezek a srácok egy sem számukra, sem számunkra meg nem történt ifjúságot idéznek meg (ha a mi generációnk is így megkergül a hangzásuktól, akkor az öregebbeknek állva kellene tapsolnia), egy olyat, ahol a walkmanből Only Living Witness üvöltött, a falakat Life of Agony és Black Sabbath poszterek fedték, a szekrényben pedig egy félve őrzött Type O Negative póló bújt meg. Bizony, ez a rakás huszonéves kölyök vérprofin hozza a ’90-es évek elejét, és olyan dalokat írnak, amelyeket hallva igazából teljesen lényegtelen, hogy valakinek a fenti nevek mondanak-e bármit is. Colin Young remek énekdallamokat hoz, a basszus röfög, a gitároktól olyan fejet vágunk, mint egy grúz súlyemelő, mielőtt összeszarja magát a lökésnél, a slágerek pedig egytől egyig ülnek, úgyhogy a nekik kiszabott játékidő alatt mindenki visszarepülhet úgy 20 évet, és hallhatja annak a kornak az egyik legszebb oldalát.
Miután visszatérünk a jelenbe, nem sok időnk lesz azon bánkódni, hogy 1993-ban mennyivel jobb lemezek jelentek meg, hiszen a Harm’s Way elementáris erővel fogja a padlóba gyalulni az embert. Sokszor sütik el koncertajánlókban ezeket a kliséket, de ez a banda nem hazudja a tiprást, hanem hivatásszerűen műveli, elég csak a bulldózer alkatú énekesre ránézni, hogy az ember rögtön érezze, itt nem popzenéről van szó. Persze attól még egy banda játszhat rossz zenét, hogy az énekes karja akkora, mint a combod, de a Harm’s Way nem olcsó brutalitással, heremártogató mozdulatokkal előadott breakdownokkal akarja meghatni az embert, hanem a ’90-es évek legdurvább, legridegebb metalos hardcore hangzásait ötvözi egy fogcsikorgató eleggyé. Valahogy olyan nyers és kies a zenéjük, amihez az 1985-ben, világgyűlölete tetején lévő, kiégett belsővel a fájdalomig gyúró Henry Rollins arcát tudjuk csak elképzelni. Kíméletlen, de korántsem buta pusztítás várható (feltéve, hogy a buli legalább elégséges színvonalon tud megszólalni), és az ő fellépésük az, ahol biztonsági bólogatásból, alkalmi együtténeklésből a dolgok átfordulnak majd durvába.
Amint az utolsó mentőorvos is elhagyta a Dürert, és Győrfi Pál lenyilatkozta a súlyos sérültek számát, a Dürer Kert meg fogja mutatni egy este alatt a harmadik arcát is, ami feltehetően a legmélyebb nyomott fogja hagyni. Mély. Egy zenekar kapcsán ezt legtöbbször vagy a dalszövegekre, vagy valami vásári szubbasszusra értjük, de az Eyehategod a mélységet a Pokol alatti emeletekben méri, bár 40-50 perc alatt csak párat változik, hogy épp mínusz hányadik szintről hozzák fel a riffjeiket. New Orleans, elviselhetetlen dögmeleg, a világot egy kibaszott mocsárba akarod belenapalmozni, de ehelyett inkább jobbnál jobb lemezekbe formálod a gyűlöleted. Van, aki ezt az érzést egy szétrobbanó homlokvénával előadott hardcore punk acsarkodásba öntené, de Jimmy Bower és társai inkább fogták a hardcore punkot és a doom metalt, megnézték, hogy milyen mértékegységek vannak a tonna felett, és addig kombinálták a kettőt, amíg az el nem ért valamilyen brutális súlyt. Ezt még megfejelték fullasztó, de tényleg, nyári mocsár felett levegőért kapkodó hangulattal, majd a Crowbar és a Buzzoven oldalán a ’90-es évek elején ebből a borzasztó sűrű keverékből olyan lemezeket adtak ki, amiket tényleg pokoli élmény volt hallgatni. Ha a Sleep az, amitől három hang után a sivatagban aszalódsz, akkor az EHG az, ami dalról dalra egy hordónyi túlfűtött iszappal waterboardozva vallat, de úgy, hogy közben egy kérdést sem tesz fel.
EYEHATEGOD
HARM’S WAY
TWITCHING TONGUES
I EXIST
PET THE PREACHER
@ DÜRER KERT
2013.07.22.
4500 Ft.
