2012. augusztus 7.
Két nappal ezelőtt tért haza az Egyesült Államokba egy hónapnyi raboskodást követően a Lamb of God frontembere, Randy Blythe. A halált okozó testi sértés vádjával fogva tartott énekest óvadék ellenében engedték ki az országból, a letartóztatás okát pedig egy színpadról leeső rajongó, bizonyos Daniel N. halála adta. Az énekes mögé egész mozgalom szerveződött, példának okáért ennek köszönhető az is, hogy alig két hét múlva a Terror ismét Budapestre látogat, és a Randyben lezajló folyamatokat mi sem tükrözhetné vissza jobban, mint saját nyilatkozata, amelyben rá sem ismerünk az egykor még a Twitteren kiakadó, nyers és karakán álláspontot megfogalmazó frontemberre.
Üdvözletem. D. Randall Blythe vagyok, és a hőn szeretett otthonomból, a virginiai Richmondból jelentkezem. Nemrég szabadultam óvadékkal a prágai Pankrácból (ez a börtön neve – a szerk.) egy hónapnyi bebörtönzést követően. Most érkezett el az idő arra, hogy elmondhassak pár dolgot.
Míg a börtönben voltam, szereztem némi tudást arról, hogy Csehországon kívül hogyan álltak hozzá az ügyemhez. Elmondtam az ügyvédemnek, hogy mennyi támogatást kapok a zeneipari feletteseimtől, az otthonomtól, a rajongóimtól, és természetesen a családomtól. Nem is tudom elmondani, mennyire elérzékenyített akár csak egy kis töredéket is olyan felszólalóktól olvasni, akik mindvégig az én oldalamon álltak. Legyen szó a zenei élet legendáiról, a világ minden pontján élő rajongókról, és azokról, akik számára korábban érdektelen volt a létezésem, de szimpatizáltak a helyzetemmel – igazán meghajlok előttük. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy gondoltatok rám, és hogy imádkoztatok értem. Külön szeretném megköszönni a richmondiaknak, hogy mellém álltak. Az elmúlt 48 órában, mióta hazatértem, számtalan olyan ember állított meg az utcán, akiket korábban nem is ismertem, mosolyogtak, rám néztek, vagy köszöntek az étteremben. Mindez azt mondta, „örülünk, hogy hazaértél, Randy”. Mind büszkévé és hálássá tesztek azért, hogy Richmondot az otthonomnak érezhetem.
Mindenképp hangsúlyoznám, hogy a Pankrácban töltött idő alatt nem szenvedtem visszaéléseket sem a raboktól, sem az ott dolgozóktól. Nem kaptam külön bánásmódot, én is ugyanúgy éltem, mint mindenki más – hiba nélkül, ez börtön volt, és nem valami hírességekről szóló rehab TV-adás. Jól bántak velem az őrök, és kedvesek voltak a rabtársak is. A világ minden pontján annak olyanok, akik haldokolnak az éhezéstől. Férfiak és nők egyaránt életüket vesztik nap mint nap a Közel-Keleten. Nekem volt ételem, ruhám, hajlékom, és senki sem próbált megölni. Össze sem tudom hasonlítani az elmúlt egy hónapot azok életével, akik a túlélésért küzdenek a mindennapjaikban.
Ha szükségesnek ítélik, vissza fogok térni Prágába, hogy a bíróságon folytassuk az ügyet. Amíg fenntartom a 100%-os ártatlanságom, és ezt is fogom tenni, nem fogok elbújni az Egyesült Államokban, elkerülve a kiadatás és a lehetséges letartóztatás lehetőségét. Miközben ezeket a sorokat írom, a zenekarom egy rajongójának családja egy leírhatatlanul tragikus veszteséggel kíván szembenézni. Szembe kell nézniük a szűnni nem akaró médiabeli riportokkal, amelyek a fiú halálának körülményeit világítják meg. Halált okozó testi sértés vádjával lettem letartóztatva, azzal a váddal, hogy én okoztam a fiatalember halálát. Miközben az ellenem felhozott vádakat egyszerre érzem eltúlzottnak és nevetségesnek, a véleményem nem változtat semmin. Az óvadék él, ahogy a gyermekét gyászoló család kérdései is. A legrosszabb lehetséges fájdalom megmarad. A közös tudat a rajongóinkkal, hogy egyszer én is elvesztettem a gyermekem. Sajnos tökéletesen értem, hogy min megy keresztül ez a család, és milyen ez a fájdalom. Tudom, hogy ebben a helyzetben a család a gyász nyugalmát érdemli meg, és nem a média állandó kérdéseit, amelyek a fiú gyáva, több ezer mérföldre lévő gyilkosára irányulnak. Ember vagyok. Arra neveltek, hogy nézzek szembe a problémáimmal, és ne rohanjak el azoktól, mint egy veszekedős kisfiú. Bízom abban, hogy az igazság beteljesedik, és Daniel N. családja megkapja azt a lezárást, amelyre kétségkívül szükségük van a sebek gyógyítására. Teljesen tisztában vagyok vele felnőttként, hogy mennyire felelőtlen és erkölcstelen dolog lenne nem visszatérnem Prágába, ha visszaidéznének. Ez nem az óvadékról szól. Ez egy fiatal fiúról szól, aki elveszítette az életét. Becsülettel fogok megjelenni, és küzdeni fogok, hogy megtisztítsam a nevem. Köszönöm, hogy elolvastad ezeket a sorokat, és békét kívánok Neked.
