Hogyan rangsorolja a Between the Buried and Me gitárosa a saját lemezeit?

Van a Noisey nevű magazinnak egy olyan rovata, amelyben időről időre különböző, kiterjedt diszkográfiákkal rendelkező zenészeket kérnek fel, hogy rangsorolják a saját műveiket. A sorozat legújabb epizódjában pedig nem más teszi ezt meg, mint Paul Waggoner, a Between the Buried and Me alapító gitárosa. A modern progszíntér egyik legkomolyabb húzónevének számító banda az elmúlt másfél évtizedben hét nagylemezt jelentetett meg, Waggoner pedig mindegyikkel kapcsolatban válaszolt néhány kérdésre is – gondolatai közül alább néhányat le is fordítottunk, a többit pedig eredeti nyelven a Noisey oldalán olvashatjátok el. Szerintünk nem csak érdemes, de a banda hívei számára egyenesen kötelező is!

7. The Silent Circus (2003)

Van pár dolog ezzel a lemezzel kapcsolatban, amit nagyon szeretek, már csak a nosztalgia miatt is, és hiszem, hogy ez egy fontos lemez volt a zenekar számára, de visszatekintve úgy érzem, még nem igazán találtuk meg a saját egyéniségünket. Nem tudtuk, mi akarunk lenni, csak úgy próbálkoztunk és dobálóztunk a különböző dolgokkal. Kicsit éretlen még ez az album, és most, idősebb fejjel visszahallgatva úgy hangzik, mintha olyasvalami akartunk volna lenni, ami igazából nem voltunk. Egyszerre akartunk egy grindbanda is lenni, meg dallamos is, de az egész nem igazán állt össze.

6. Between the Buried and Me (2002)

Ez a lemez azért van ennyire hátul, mert ha meghallgatom, egy „mi a francot gondoltunk?” érzés fog el. Viszont előrébb van, mint a The Silent Circus, mert az egész tökre hitelesnek hat. Pont azt csináltuk, amit csak akartunk, és ez hallatszik is. Az egész hangzás – élőben vettük fel az albumot. Baromi nyers. Nem mondanám, hogy jól szól, például a gitárok belehallatszanak a dobsávokba, meg mindenféle egyéb hibái is vannak, mert hát fogalmunk sem volt, mit csinálunk, de pont ettől lett az egész annyira hiteles. Ezzel az albummal kezdődött minden, szóval egy fontos lemez, és egyáltalán nem szégyellem, vagy ilyesmi… a The Silent Circust sokkal jobban szégyellem, haha. A self-titled lemeznek van valami különös varázsa.

5. Alaska (2005)

(Ez volt az első lemez, amelyet a banda már a mai felállásban, akkor 3 új taggal készített.)

Az egyetlen kifogásom a lemezzel kapcsolatban, hogy még nem játszottunk együtt elég régóta ahhoz, hogy igazán belőjük a hangzásunkat. Mármint Dan szó szerint akkor lépett be – beszállt, és már mondtuk is, hogy „Na, akkor írjunk egy lemezt!” Szóval ott volt egy csomó különböző hatás, és nem igazán tudtuk, mit kezdjünk velük. Maga az album tűrhető lett…mármint ez sem hangzott túl jól, haha, de mégis ez volt az első lemezünk a felállással, és tényleg igyekeztünk feltérképezetlen területeket felfedezni. Néha átúszol, néha belefulladsz… ezen a lemezen nekünk egy kicsit mindkettőt sikerült, haha. […] Az Alaska tulajdonképpen egy demó volt a későbbi cuccainkhoz, és emiatt természetesen ez is nagyon fontos anyag volt.

4. The Great Misdirect (2009)

Nagyon szeretem ezt a lemezt, de úgy érzem, hogy a teljes életművünket nézve nagyjából pont középen áll, már a hatása szempontjából, nekünk meg a rajongóinknak is. Talán nem volt olyan fontos, mint a Colors, de mégis egy jó lemez, elégedett vagyok vele. Némelyik szám, például a Disease, Injury, Madness vagy a Fossil Genera a kedvenc számaim között vannak, amiket valaha is írtunk. Nagyon szeretem ezeket a számokat.

3. Colors (2007)

Ez talán a banda karrierjének legfontosabb lemeze, abból a szempontból, hogy ezen alakult ki az a hangzás, amire az utóbbi pár lemezt is építettük. Ott álltunk az Ozzfest után, ami baromi lehangoló volt nekünk. Akkor jöttünk rá, hogy „ácsi, mi nem tartozunk ezek a bandák közé. Nem akarunk ilyen zenét játszani, nem is játszunk ilyet, csináljuk inkább azt, amihez kedvünk van.” […] Azt hiszem, tudatosan amolyan „ami csak belefér” mentalitást vettünk fel. Például Dan hozott valami eszement témát az őrült ütemmutatóival, mi meg úgy voltunk vele, „baszki, csináljuk meg!” Aztán behoztam azt a bluegrass-témát, aminek hasonló volt az akkordmenete, mint annak a power metalos résznek, és megint úgy voltunk vele, hogy „baszki, csináljuk meg!” Ez volt az egész projekt mottója. […] Jamie King, aki a kezdetektől a producerünk és a hangmérnökünk, ő meg a tökéletes tettestárs az ilyesmihez. Mindig ilyenekkel jön: „Még jó, tegyük csak bele azokat az állathangokat! Kell az a bluegrass-rész oda!” Mint a kisördög a válladon.

2. The Parallax II: Future Sequence (2012)

(A Noisey kérdése: nehezebb egy történethez illő dalokat írni, mint a hagyományos formátumú, nem összefüggő dalszerzés?)

Egy kicsit, de nem annyira tudatos ez, hogy mindig a történethez kellene igazodni a zenével, mert az egész egyszerre alakul. Volt egy körülbelüli sztorivázlatunk, de Tommy nagyjából a zene írásával párhuzamosan írta meg a szövegeket. Tudat alatt azért gondolunk zeneszerzés közben a történet dinamikájára – kellenek a zenében az olyan váltások, érzelmi csúcs- és mélypontok, amikből átjön, hogy a történet szereplője mit érez. Szóval ilyen szempontból van benne plusz kihívás, de nem olyan túl hatalmas dolog, hiszen végül is már korábban is ilyesmi volt a zenénk, dinamikus és sokrétű.

1. Coma Ecliptic (2015)

(A Noisey kérdése: A bandák rendre mindig azt mondják, hogy a legújabb lemezük a legjobb. Tényleg így érzed, vagy csak kötelességből mondod ezt?)

Tényleg úgy érzem, hogy ez a legjobb. Jobb zenészek és jobb dalszerzők lettünk. Jobbak lettünk hangszerelésben. A Coma Ecliptic az a lemez, amelyiken rájöttünk, hogy milyen legyen a hangzásunk, milyen zenét akarunk írni, és hogyan valósítsuk azt meg gyakorlatilag hibátlanul. Tényleg egy rossz szót nem tudok mondani a lemezről. Úgy érzem, ez a legérettebb albumunk, a csúcspont, amin végre sikerült megcsinálni azt, amit szerettünk volna. Nem próbálunk kényszeresen bizonyítani, nem próbálunk körbejátszani mindenki mást, nem próbáljuk a világ legbonyolultabb zenéjét megírni – egyszerűen csak olyan király zenét próbálunk írni, amiben megmutatkozik a kreativitásunk, és hogy hol is tartunk zenészként.

(Kérdés: Ezen a lemezen sokkal több a tiszta ének. A banda pályáját ismerve várható, hogy egyszer elérjetek odáig, hogy semmiféle ordítás nem lesz a zenétekben?)

Nem tudom, hogy ez valaha is eljön-e. Mindig ott van az a klasszikus BTBAM-alap, és mindig is ott lesz, de közben meg nyilván öregszünk is. Biztos vagyok benne, hogy Tommy már-már ott tart, hogy „haver, üvöltözni szar”, haha. Valószínűleg nem is olyan mérges már, mint 2001-ben volt, meg a torka se olyan fiatal és rugalmas. Szóval nyilvánvalóan egyre kevesebb agresszív vokál lesz, de összességében mindig azt nézzük, mi illik a zenéhez. Ha egy olyan téma jön, amire muszáj hörögni, akkor lesz is hörgés.