2013. szeptember 9.
Minden alkalommal nyár (és a tél) után nagy lendülettel megnő az új lemezek, videoklipek megjelenésének a száma és ez 2013-ban sincs másképp. Ahogy szeptember elejével ismét felültünk a mindennapi kerékvágás szekerére, úgy jöttek meg most az alábbi friss klipek. Hogy melyek pontosan? A Day to Remember, You Me At Six, First Memories, Together, All Time Low; Apologies, I Have None; HIM, Run Over Dogs, Deadlock, We Came As Romans, Placeholder, Glamour of the Kill, The Devil Wears Prada, Memory Remains, BEAR, The Dangerous Summer, Soundgarden, The Dear Hunter, My Heart to Fear, Eyes Set to Kill, Black Label Society, We Are The Ocean, Bring Me the Horizon, Sleigh Bells, Alice In Chains, Apparitions, Butcher Babies, Locrian, Liferuiner, Korn, Dropkick Murphys. Neked kik a kedvenceid ezen a héten?
Emlékeztek még a What Separates Me From You felvezető videójára? Tetszett? Akkor a Golden Eagle-t is imádni fogjátok (már ha valaki még nem látta). Hogy miről is van szó? A banda parodizálta Trinidad James egészen döbbenetes, és minimum félig komolyan is gondolt klipjét, mégpedig úgy, hogy Alex Shelnutt dobosra bízták a rapper szerepét, aki tökéletes választás volt, hiszen alapból a legcsúnyább tagja a bandának, ráadásul már a legutóbb is megcsillogtatta képességeit garantáltan gatyábaszarató kamubrit akcentusát igénybe véve. A nóta a Common Courtesy: The Series videósorozat részeként látott napvilágot, ami az 80’s sitcomokat idéző főcím ellenére inkább olyan, mint egy trashreality, de ez ne tévesszen meg senkit, veszettül vicces az egész. Apropó sorozatok: Jeremy McKinnon annyira őszintén lepődik meg néha a Golden Eagle videójában, hogy vagy nem szóltak neki az ötletről, vagy akár át is nyergelhetne a színészkedésre. (BG)
Az új You Me At Six dal olyan lett, amilyet vártunk: semmi egyedi, markáns hangulat, viszont habkönnyű és slágeres a szám. Sajnos a videóról hasonló pozitívumok nem mondhatók el, kifejezetten unalmas és helyenként kínos imidzsklippet kaptunk (amikor az öt vitaminhiányos angol ott áll kurva keményen a tűz előtt, istenem), és az egyik tavalyi WATO klip után szabadon valami miatt ők is bizonyos műszaki cikkeken töltik ki haragjukat. Azt meg már előre várjuk, hogy a színtér szemmel látható túltelítődése miatt mikor jelennek meg az első „divathullám!”-ot kiáltó hangok (mondjuk ehhez egy kiemelkedően sikeres zenekarra is szükség lenne). (BG)
A fővárosi First Memories csapata az utóbbi években keményen dolgozott a hazai elismertségért és frissen megjelent EP-jük és a hozzá most megérkezett Through the Years című dalra forgatott klipjük ebben a történetben az eddigi legmarkánsabb mérföldkő. Korai Bullet for My Valentine, Parkway Drive, Shadows-érás As I Lay Dying a nyilvánvaló hatások között szerepel, ami mellé érkezik a hazai zenekarok egyik tipikus gyermekbetegségének számító Subscribe-ot idéző „kötelező sokoldalúság”. Kevesebb megfelelési kényszerrel és a dalszerzésben nagyobb bátorsággal a csapatból még tényleg komoly és időtálló dolgok is születhetnek, mert érezhetően ennél több van bennük, de ez még várat arra, hogy kibontakozhasson hiszen a finomságok csírájában már jelen vannak. Ahogy az EP címe is a múltra utal én jobb szeretném, ha most már a jövővel foglalkoznának és legközelebb pedig legalább két szinttel komolyabb klip érkezne tőlük. Hajrá! (BK)
Még nincs egy hónapja, hogy hazánkban járt a Together egy bitang erős lemezzel, nem hagynak sok okot arra, hogy feledésbe merüljenek! A Generation Y videoklipje egy nem túlzottan fényes próbateremben játszódik, ahol a Disclosure lemezborítójáról ismert fehér körvonalazással húznak ki random dolgokat, vagy írnak ki szavakat a dalszövegből. Bár leírva nem hangzik túl jól, a srácok hardcore punk stílusához így is tökéletesen passzol és a belőlük áradó erőt is hűen átadja. (Benyo)
Na most vagy nem robbantott elég nagyot az All Time Low a tavalyi, Don’t Panic című albummal, vagy épp hogy túl jól fogyott a korong, mindenesetre a Hopeless Records úgy döntött, idén kiadja a lemez bővített változatát. Így aztán a rajongók kapnak majd egy csokor b-oldalas dalt, de azért a kiadó nyilván ráparancsolt a bandára, hogy készítsenek valami mérvadót is, így születhetett meg az A Love Like War, amiben nem más vendégszerepel, mint a Pierce The Veil frontembere, Vic Fuentes. A dal a szokásos All Time Low gigasláger, a klip pedig jó példa lehet arra, hogy is kellene imidzsklippet készíteni: végy egy eredeti helyszínt (mozi), és zenélj ott úgy, mintha nem csak a rendezői utasításnak akarnál megfelelni, hanem tényleg élveznéd. Egyedül az a baj, hogy a popcornzabálás és –dobálás csak néha tudott olyan vicces lenni, mint amilyennek szánták. (BG)
Az Apologies, I Have None tavaly nagy sikert aratott punk körökben, a London egy mondhatni laza, de mégis komoly punk korong volt, most a srácok a Foundations egy átdolgozott verziójára forgattak kb. egy turnénaplónak is beillő videót. Turnébusz, sztrádák, koncertek és minimális városnézés, ahogy az lenni szokott egy ilyen mozgóképen. Kiemelendő a klip butított képminősége, ugye punk mindenek felett, nincs olyan dolog, amelyre ez az érzés nem terjed ki a bandánál. Hangulatos, csak kicsit kevés. (BB)
Az Into the Night nem az a HIM dal, amit bármelyik rajongó is sikítva delegálna egy besztoflemezre, és ennek megfelelően a klip kapcsán sem nagyon erőltették meg magukat Valloék, a tubatorkú GótKozsó hívei kaptak kellő mennyiségű felvételt kedvenceikről és egy emberről, aki teljesen alkalmatlan ruházatban vág neki egy építkezésnek. Ijesztően nehéz pozitívat mondani erről a klipről, pedig ez a projekt valaha még nem számított elveszett esetnek. (JÁ)
Szürreális, álomszerű, de jelentéssel bíró (a különböző emeletek ugyanazon emberek egyes életszakaszait mutatják) és rendkívül igényes klippet készített a pesti Run Over Dogs az Our Love című dalához, mellyel alig pár hónapja nyerték meg a Talentométer tehetségkutatót. Az, hogy jól sikerült a videó, persze nem véletlen, hiszen a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói készítették, ráadásul egyiküknek ez a klip volt a diplomamunkája, ami nyilván kellő motivációt szolgáltatott az extra odafigyeléshez. A képek ráadásul remekül passzolnak a kissé pszichedelikus/blues-os rockzenéhez, és most már azt is tudjuk, mi kell ahhoz, hogy az ember (szó szerint) levegye a lábáról Németh Jucit. (BG)
Gyengélkedik az utóbbi időben a Deadlock, de legalább csilivili After Effect-huszár klipre futja a srácoknak (no meg persze a hölgynek). Vegyesek az érzések, mert maga a videó egész igényes, az énekesnőt is szívesen elnézegetjük, csak sajnos a dal, amire készült, mondjuk ki, nem egy bitang szerzemény. Ha valaki elnézi, hogy a sztori helyett inkább a nagyonmetál tűzeffektekbe fektették az energiát, akkor akár egyszer neki is futhat, mert nem olyan borzalmas ez. (JB)
A We Came As Romans legénysége idén elég nagy ziccert hagyott ki, hiszen a zenekarban elég nagy potenciál volt abban, hogy egy igazi „guilty pleasure” lemezt adjon ki, de sajnos ez – legfőképpen az ötletek hiánya miatt – nem sikerült nekik. Most a Fade Away-re forgattak egy pocsék videót, amelyben az ég világon semmi történik azon túl, hogy a zenekar nagy mellel reflektorfények előtt ugrál; a bevágott jelenetek is inkább furcsák, mint izgalmasak: nem szolgálnak semmi tartalmaz ahhoz, ahogy a WCAR legénysége próbálja eladni magát. Az ambivalens érzéseket kelt (noha a stúdión kívüli fényképezés jól is sikerült). (BB)
Az emo/pop-punk mezsgyéjén tevékenykedő Placeholder tavaly nagy bandcamp kedvenc lett, most ki is adtak egy minimális költségvetésű videót, hogy némileg tovább terjedjen a nevük. Az Above egy lötyögős imidzs videó valahol a 2000-es évek eleji színvonalat közelítve, az égvilágon semmi nem történik benne. A nyitó Bill Clinton idézetet viszont könnyen megmosolyogja az ember. (BB)
A kommentek közt többen is azon értetlenkednek, hogy ez a zenekar még hogy nem lett nagy szám az undergroundban. Mert hát ugye megvan hozzá mindenük: egy unalmassá vált zenekar (BFMV) másolása, a rockzenével most ismerkedők számára menőnek ható gitárszóló, teszkós refrén, és persze a klip, amiben annyira nem történik semmi sem, hogy az kellően kietlen talajt adjon a fenti értetlenkedésre. Ezt a zenekart nem nekünk kell elfelejteni: egyszerűen elkerülhetetlen, hogy holnap már ne emlékezz rájuk. (JÁ)
Merész dolog magyarul metalcore-t játszani, de semmiképp sem egy csírájában rossz gondolat. A budapesti Memory Remains ezt bevállalta, ami egy az átlagosnál jóval erőteljesebb itthoni frontemberrel az összes hasonszőrű próbálkozásnál erősebb végeredményt mutat, mindamellett, hogy a Depresszió / AWS ihletésű szövegek helyett jómagam szívesebben hallanám vissza jelen esetben a Téveszme / Watch My Dying által kijelölt utat. A klip kezdésnek tökéletes és ha a a nyitó metalcore riffhez hasonlókat örökre elfelejtitek és megtaláljátok a saját hangotokat (én egy magyar zenekar nevet is el tudok képzelni), akkor itt sokkal több meglepetés érkezhet még, mint amit gondolnátok. (BK)
A BEAR gárdájának a tervek szerint még idén meg fog jelenni a második nagylemeze, ezúttal a Basick Records gondozásában. A kiadótól megszokott hangzásvilág természetesen garantált, de egyébként sem állt távol a zenekartól ez a mentalitás: a progresszív hatásoktól kezdve egészen a hardcore csapatoktól kölcsönzött megoldásokig, mindent megtalálunk itt, mélyre hangolt hangszerekkel és az ehhez illő hangzással párosítva. Ráadásul egy egész pofás imidzsklipet is sikerült összedobniuk. Nektek hogy tetszik? (FB)
A videó megnyitása után elsőként a hangerő gombhoz nyúljunk, ugyanis a Hopeless Recordsnak sikerült fél voluméval feltölteni az új The Dangerous Summer videóklipet. Már csak azért is érdemes feltekerni a hangerőt, mert a látvány profi ugyan, de a nagyon szerelmes páron kívül csak a banda tagjait figyelhetjük a videóban, így tényleg csak a dal marad, amire igazán koncentrálni akar az ember. Az meg jó. (JB)
Valljuk be, a tavalyi Soundgarden visszatérőlemez büntetett (az már csak slusszpoén, hogy ennek a kritikájával kerültem be a szerkesztőségbe). Chris Cornell anyazenekarával megmutatta, hogy van élet az Audioslave és a Timbalandos félresiklások után, karrierük legméltóságteljesebb korongjával. A Dave Grohl-féle By Crooked Steps után most a King Animal legslágeresebb dalához, a Halfway There-hez készült egy kozmikus videó, melyben egy feltehetően beelesdézett asztronauta tripjét követhetjük végig. Ízig vérig grunge-klip, melyből nem ez lesz az egyetlen a héten, lapozzatok csak lejjebb! (TM)
Veszekedő szülők elől mesevilágba menekülő gyerek – ezzel a biztonsági, ámde kellemes koncepcióval rukkol elő a Dear Hunter (ami amúgy egy szinten biztonsági, de kellemes szólóprojekt) új klipje, és ha valaki nem látta még a témába vágó filmeket, akkor biztosan szerez néhány kellemes percet az embernek a videó, mert egy jól megvalósított, csak fantáziátlanul fantáziaközpontú mesedélután. (JÁ)
A The Ongoing Concept mellett a My Heart To Fear a Solid State Records másik újonca, akik egy koncertklippel ünnepelték meg, hogy Algorithm című nagylemezük végre napvilágot látott. Kár, hogy a dal becsapósan jóra sikerült, a lemez ugyanis elég gyenge. A profi és amatőr felvételekből összevágott 414 Days az egyszernézős kategóriába se fér bele igazán, de a háttérben elszólogathat. (JB)
Az Eyes Set to Kill idén nagyon vissza akar térni, így nem is olyan nagy meglepetés, hogy a legelőször megosztott Infected most kapott is egy videót az őszi nagy come back előtt. Az új videójuk egy igazi horror film kópia (sokan meg is jegyezték, hogy mintha csak a SIlent Hill jelenetei/képei köszönnének vissza a mozgóképen), sötét tónusok és beteges színvilág elég ocsmányra maszkírozott nővérekkel. Az ember azt gondolta, hogy ezt a szar dalt legalább valami szexi fizimiskával feldobják a hölgy tagok, de nem. Úgy tűnik a Century Media a Butcher Babies után az Eyes Set to Killnek is megálljt parancsolt, már ami a női praktikákat illeti… (BB)
Az Ain’t No Sunshine című Bill Withers klasszikusról eddig mindig Hugh Grant nagy vonulós jelenete jutott eszembe a Notting Hill című filmből. A Black Label Society, azaz inkább Zakk Wylde mester azonban gondoskodott arról, hogy ez mostantól ne így legyen: hamarosan megjelenő koncertkiadványuk mellé a dal feldolgozását is kiadták, amihez egy olyan klipet forgattak, amitől belőlem tényleg kitört a röhögőgörcs. Tökéletesen sikerült ellentételezni a dal hangulatát a lent látható képsorokkal, ezzel olyan kontrasztot teremtve, ami instant módon az év egyik legjobb klipjévé tette azt. (BK)
A vágatlan videóklipek általában hatásosak. Szeretjük is őket, ezalól a We Are The Ocean vadiúj mozgóképe sem lesz kivétel, attól függetlenül, hogy műfajából sem az „egyszálgitáros” dal, sem a videó nem kiemelkedő. Azért időnként megmosolyogtató, hogy a zenekartagok randalírozása közben az énekes micsoda kitartó átéléssel adja elő a meglehetősen dobozhangzásúra kikevert nótát. (TM)
Új hónap új Bring Me the Horizon klip. A srácok szekere úgy tűnik nem áll meg, slágerről-slágerre ugranak, hogy tovább nyújtsák idei diadalmenetüket. A Go To Hell, For Heaven’s Sake is megkapta a maga videóját, amelyet London legrégebben (1123-ban) alapított templomában, a Szent Bertalan Nagytemplomban vettek fel. A mozgókép egy újabb imidzs videó a sorban némi random bevágással és közepes rendezéssel. Az biztos, hogy nem ez a klip sikerült a legjobban az amúgy hatalmas sikeret elért Sempiternalról. (BB)
A Sleigh Bells (nagyszerű) első lemezével megalkotta a zenei élet legegyszerűbb matekpéldáját: ha egy csaj pop banda egyik énekesét (Alexis Krauss, ex-RubyBlue) és egy hardcore banda gitárosát (Derek Miller, ex-Poison the Well) összeadjuk, akkor egy brutális, zajos pop lemezt kapunk. Bár a tavalyi Reign of Terror már picit veszített erejéből, az októberben megjelenő Bitter Rivals címadó száma újra bizakodásra ad okot. A klip maga hatalmas ziccert hagy ki azzal, hogy egy The Warriors-féle utcai bunyót sem láthatunk, a Rocky-san edző Alexis kisasszony (és a viccesre vett lezárás) miatt így is megéri belenézni. A lemezt pedig kiemelten várjuk! (Benyo)
Bármennyire is boldog vagyok annak a gondolatától is, hogy ismét van Alice In Chains, ettől még a Voices az új lemez egyik leggyengébb dala, ami a közelében sincs pl. az elsőszámú kislemezes dal szerepét megkapó Stone-nak, és ennek megfelelően a videója is csak valami szöveges kiegészítést kapó imidzsklip. A televíziózásról szóló videót kapó címadó már sokkal jobb, pl. nem látjuk Cantrell egyre furább fejét! (JÁ)
Bár meglehetősen friss csapatnak tűnhet az Apparitions ötöse, a tagok közül többen ismerősek lehetnek az éppen szünetelő Knights Of The Abyss gárdájából. Az Apparitions a mai trendekhez igazított szerzeményekkel próbál utat törni magának: mély hangzás, bólogatós breakdownok és a többi ehhez szükséges elem. Eredetiséggel tehát nem érdemes megvádolni a csapatot, de összességében van annyi erő a lenti tételben, hogy rábökjön az ember a lejátszás gombjára. (FB)
A lassan teljesen emlőközpontú zeneipar alól eddig talán egyedül a metal jelenthetett kivételt, de azért az utóbbi időben rájöhettünk, hogy bizony már ez a korszak is végérvényesen megszakadt. Többek között a Butcher Babies segítségével bebizonyították, hogy bizony egy teltebb mellpárral bármit el lehet adni a világon. Akármit. A metalos közegnek pedig mindez üvöltésekkel tarkítva bőven elég ahhoz, hogy így ezeket a lányokat is gyorsan a szívébe zárja. Mit szóltok a hölgyek friss klippes teljesítményéhez? (BK)
A zeneileg egy igen furcsa és egész embert kívánó zenei közegben alkotó Relapse Records házi kedvenc Locrian legfrissebb Panorama of Mirrors című klipje sajnos nem sikerült jól. Hangulatban (és a szükséges tudatmódosító szerek hatása alatt) hiába lenne illeszkedő a végig egy különböző színekben pompázó kristály szemrevételezése, ha az a klip az égvilágon semerre sem halad, sőt stagnálásra int, miközben a zene folyamatosan egy érzelmi és lelki utazására invitál. Paradox. Rossz értelemben. A korábbi klipjeiket viszont tudom ajánlani! (BK)
Leginkább azoknak kell megítélniük a Liferuiner új klipjét, akik voltak a banda koncertjén, ugyanis a Self Purgatory új videója a csapat élő teljesítményére kíván építeni, és azt bemutatva mondja el, hogy itt bizony valami felszabadul. Ha ez tényleg meg is történik, akkor nincs okunk panaszra, hiszen a videó elsődleges célja egy Liferuiner buli hangulatának átadása pár kötelező vágóképpel, ellenkező esetben pedig… hát, leginkább legyintünk, nem ez lenne az első „a mi zenénk jajj, milyen szenvedélyes” jeligéjű füllentés az iparban. (JÁ)
Van egy zenekarod. Kilép belőle egy sokak szerint kulcsfontosságú tag, és minden, amit onnantól kiadsz, szar. Lehet, hogy tényleg az, de lehet, hogy csak azért utálják, mert nincs benne az a bizonyos zenész – főleg, hogy amit a lelécelt haverod kiad, valamivel jobban tetszik mindenkinek. Oké, de aztán visszalép. Itt az idő, hogy megmutassátok a tutit, hadd derüljön ki végre, hogy a szar az szar-e. Nos, mondhatjuk, hogy a Never Never nem képviseli, nem képviselheti az egész új Korn albumot, ellenben nehéz nem arra gondolni, hogy ki kellett választaniuk egy dalt, és ez lett az, vagyis szerintük ez tud valamit. Na de mindegy, ez egy klipelemző, és ez a Never Never szerencséje, mert így pozitív dolgokat is el lehet mondani vele kapcsolatban, még akkor is, ha csak azt, hogy ez egy jól kinéző imidzsklip. Van egy óra, minden be van lassítva, Jonathan Davis két (vagy tizenkét) kínrím közt arról énekel, hogy soha-soha, ettől függetlenül naivitással ragadósra koszolt raszta-lasszóval kéne fogdosni azt, aki beveszi azt, hogy a régi idők Kornja, vagy annak minősége akár egy kicsit is visszatért. (JÁ)
A Dropkick Murphys nem a babérjain ült a legutóbbi nagylemez megjelenése óta, ezt elég jól bizonyítja ez az európai turnéjukon készült felvételekből összeállított klip, amiből kiderül, hogy az ember attól még lehet vérbeli ír, hogy történetesen német anyanyelvű. A videó egyébként hasonló módszerrel készült, mint amit a Shell Beach alkalmazott a Ghost Node klipjének leforgatásánál, és amiről legnagyobb jóindulattal is annyit tudtunk megállapítani, hogy „vegyes technika”, mindenesetre szívesen látjuk a kommentek között a filmkészítés szakértőitől érkező véleményeket. (BG)
