2013. június 20.
A nagy melegre és a vizsgaidőszakra való tekintettel kissé megkésve, de azért csak megérkezett a múlthetet összefoglaló klipözön epizód. Beszéljenek helyettem a klipek és a hozzácsatolt gondolatébresztők. Az eheti lista a következő előadókból állt össze: Black Sabbath, Depths, Hang the Bastard, mewithoutYou, The Bouncing Souls, Secrets, Wolves Like Us, Amorphis, Extol, Citizen, Simple Plan, Full of Hell, I The Mighty, You Only Live Once, Buried In Verona, Harm’s Way, USA! USA! USA!, Creations, Fish!, Karnivool, Night, Valient Thorr, Gypsyhawk, Promethee. Nos?
Nagyon fura lett volna egy imidzsklip a Black Sabbath új lemezének elsőként megmutatott dalához, de bizonyára szórakoztatóbb lett volna ennél az érdektelen fércmunkánál, ami sokszor lefutott köröket jár be újra, miközben vizuálisan nagyon gyenge ahhoz képest, hogy mekkora névről beszélünk. Mondjuk felmerülhet a jogos kérdés, hogy ez ki a francot érdekel, miközben 2013-ban új Black Sabbath dalt hallhatunk (azt, hogy milyet, a kritika alatt kéretik kibeszélni). (JÁ)
A 2010-es évben alakult Depths gárdájának legfrissebb klipje véletlenül sem próbálja megváltani az eredeti ötletekre éhes világot, ebből kifolyólag nem is bővelkedik túl sok izgalmas elképzelésben: egy szokásos, közösen bólogatós, keményen odazúzós dolog kerekedett ki belőle. Az viszont hatalmas pozitívum, hogy a csapat dobosa büszkén viseli Mestis feliratú pólóját bősz csapkodása közepette. Ám az általuk játszott zene egészen más vizeken mozog, ráadásul egészen vállalható minőségben – csak ez a tizedrangú oktatóvideóba illő, idétlenül hangzó arpeggio ne lenne ennyire szembetűnő a nyitányban. (FB)
A Hang The Bastard körül mostanság csak úgy forr a levegő, de ez cseppet sem lehet meglepő: ha egy csapat új énekessel kívánja tovább egyengetni karrierjét, elkerülhetetlen az előddel történő összehasonlítások soha véget nem érő sora. A sötét hangulatú szerzeményhez természetesen sötét tónusú képi világ társul; ez olyan jól sikerült, hogy a zenekar tagjai helyett többnyire csak hajzuhatagokat látunk, ha épp nem kapunk idegrohamot a másodpercenként négyszer felvillanó képektől. (FB)
Tavaly a mewithoutYou elég szépen visszaterelte magát a helyes útra: noha fenntartották folkos jellegüket, a rájuk jellemző poszt-hardcore-t sikerült visszacsomagolniuk/újracsomagolniuk a Ten Stories dalaiba. Az All Circles című dalra alapvetően gyurmatechnológiával összerakott videó ad némi ízvilágot az univerzum és az élet létrejöttéről, a folyamatokról, az emberiség visszatérő problémáiról némi mesés környezetben. Plusz még van elég ötletes is, hiszen a beállítások, az effektek, a bábuk mozgáskultúrája is szerethető, plusz meg van az egészben egy olyan báj, amiért egyszerűen nem lehet azt mondani rá a mai közönyös videó klipek között, hogy ez bármilyen mértékben is rossz lenne. (BB)
Ha a ’90-es évekről a punkról akarunk nyilatkozni, akkor a The Bouncing Souls kihagyhatatlan lenne az eszmecseréből, a pop punkos felhangokkal küzdő zenekar lerakott pár olyan lemezt az asztalra, amelyek után bátran kijelenthetjük, hogy kiindulásai alapként is tekinthetünk rájuk. A legutóbbi lemez címadójára forgatott Comet lilás és eléggé mosott, néhol homályos képi világa is nagyban idézi a ’90-es évek videóit, így aki nosztalgiázni akar, az bátran tekintse meg a turnét és a koncerteket központosító videót. (BB)
Talán már nem jut a Rise-nál minden jó bandára egy szar, de azért még továbbra is előfordulnak olyan csapatok a kiadónál, akiket gondolkodás nélkül visszazárnánk még évekre a próbaterembe. A Secrets ugyan mintha nem lenne olyan rossz, min a debütáló lemezük idején (vagyis tavaly) voltak, de igazából csak a taktikájukat lehet dicsérni: ki kell adni egy tipikus risecore albumot klisés dalokkal, alsó-közepes tiszta énekkel és vérciki, de tényleg nagyon rossz breakdownokkal, aztán utóbbiakat egy kicsit meg kell nyirbálni egy év múlva, és máris mindenki kimondja a „fejlődés” szót, pedig csak azt a szintet és zenei világot érte el a banda, amitől 2008 környékén már herótja volt mindenkinek. A mai világban úgyis mindenki elnéző, ha talál egy fülének kedves dallamfoszlányt vagy egy guggolós témát, és addig képes forgatni, viszonyítgatni a szart, amíg rálel egy olyan szögre, amiből nézve már ki meri mondani, hogy „ez nem is olyan rossz”, csak hogy ezzel végre legitimálhassa azt, hogy gyakorlatilag az underground rockzene One Directionjeit hallgatja. Ezt a Secrets kapcsán a pályatársaiknál talán könnyebben el lehet érni, úgyhogy még lehet jövőjük is. Ja, egyébként 1.0 imidzsklip. (JÁ)
A norvég (!) Wolves Like Us 2011-ben igencsak szépen hívta fel magára a figyelmet: rock/punk/poszt-hardcore elegyű zenéjük (lásd még: Small Brown Bike, Hot Water Music stb.) elég jól szólalt meg, a dalok fogósak voltak, ezért pozitív hozzáállással várjuk a srácok következő anyagát (10″ Get Gone), amelynek egy elég furcsa (?) előfutára érkezett meg a napokban. A Get Gone egy rendkívül komplex dal, néhol már-már a zenekar határait súroló súlyú témákkal. MI ehhez egy jóval „epikusabb” videót képzeltünk el egy backdoor-jellegű videó helyett, amely inkább a zenekar turnétevékenységével, próbáival stb.-vel foglalkozik. Igaz a fekete-fehér képi világ jól illeszkedik a videó céljához, a tartalom is meg van, de egynél többször nem hisszük, hogy bárki is végignézni, ahhoz túl unalmas. (BB)
Egy profi próbatermi felvételt próbál eladni klipként az Amorphis, amely csak azért marad élvezhető, mert a Nuclear Blastnál nemrég megjelent Circles című nagylemezük egyik legnagyobb slágerére, a The Wandererre készült a videó. A vágás persze rendben van, de az újranézési faktor igen alacsonyan van, maradhattak volna egy hasonló szintű, de kevésbé költséges lyric videónál. (JB)
Az Extol az ezredforduló környékén egy kiemelkedő progresszív metal zenekar volt Norvégiából (egyébként keresztények is), és nemrég visszatértek, hogy új albumot adjanak ki, amire mi is kérni szerettük volna őket a Lekevert hangok sorozatban, csak végül inkább a The Endre esett a választásunk. A hamarosan megjelenő, self-titled albumot már trióként rögzítették (a basszusgitárt a gitáros-dalszerző Ole Borud kezelte), ahogy ez a közepesen unalmas imidzsklipben is látható. Nem történik semmi a videóban, és ahogy az earthtone9 visszatérése kapcsán, úgy esetükben is elmondhatjuk, hogy valószínűleg a régi rajongóikat fogja majd megtalálni csak az album, hiszen a progresszív metalban most nem ilyen szelek fújdogálnak. (JÁ)
A Michigan és Ohio kereszttűzéből érkező Citizen helyzete igencsak érdekes: miután tavaly a Basement tavaly meglépte, hogy nem is olyan rossz ötlet punkként grunge-ot játszani, egyből elindult egy idén eléggé kiteljesedő hullám, amelyhez a pop punk zenekar is úgy tűnik csatlakozott. A Run For Covernél nemrég megjelent Youth (amelyről hamarosan mi is értekezünk) így akár az év egyik nagy dobása is lehet; a The Summer című tételre forgatott videó pedig amellett, hogy remekül exponált – imidzs – videó, a megjelenített képek még egy kis vintage hangulatot is árasztanak magukból. A kontraszt is jól működik a vágások között (fekete-fehér, illetve színes tónusok), valamint még a dal elég jó ahhoz, hogy egységes legyen a hangulat a mozgókép és a hangi „aláfestés” között. (BB)
Véleményünk szerint nincs szégyenteljesebb dolog annál, hogy valaki idén ismét ugyanazzal a (már tavaly is agyonjátszott) dallal próbáljon felkerülni a slágerlistákra. A Simple Plan célja pedig minden bizonyára ez volt, tavalyi tízforintos rádióslágerük, a Summer Paradise újrakiadásával. Különbség az idei és a tavaly nyári verziók (igen, 2012-ben is két változata volt már a dalnak) között mindössze annyi, hogy most egy még névtelenebb rapper szövegel az egyik verzében. Szánalmas próbálkozás, semmi több. (TM)
A Full of Hell idén ismét meggyőzte az Integrity összes hallgatóját arról, hogy Dwidék újkori próbálkozásai helyett inkább nekik volt érdemes esélyt adni, ellenben a zenekar nincs könnyű helyzetben azzal kapcsolatban, hogy ilyen zenéhez a rendelkezésükre álló minimális pénzből hogy csináljanak értelmes klipet. Ugyan csak félmegoldás, de működik az, hogy azt adják ki videóként, amit egy koncerten mindenki vetítésként képzelne el a dalaik alatt, más kérdés, hogy ezt otthon, képernyőn nézni valami ijesztően unalmas, szóval aki ide a klipekért jár, az ugorhat tovább. (JÁ)
Olyan ritkán fordul elő az, hogy egy jó dal jó klipet kapjon, hogy az I the Mighty kapcsán bizony tapsoltunk: a frissen megjelent Satori egyik legjobb dala, a gigasláger Failures egy olyan klipet kapott, amiben nézhetjük a zenekart is (az énekes mimikájában és arcában van egy adag Serj Tankian, az alkarján meg egy Coheed’-tetkó), de kibontakozó sztorivonal is van, természetesen a szöveghez igazítva. Nyilván nem fogjuk az arcunkat kaparni attól, hogy mennyire érdekes, de az öt perc feletti(!) dal van olyan érdekes az elejétől a végéig, hogy ez ne nagyon érdekeljen senkit se. Progresszív, lendületes, iszonyatosan fogós, remek váltások vannak benne: ilyen bandák kellenek a világnak. Ahol a koncepció nem csinálja ki a dalokat, ahol a gitáros hangszere iránt érzett szeretete élvezhető formát ölt és ahol öt perc háromnak tűnik. Tapsolunk. (JÁ)
Ha egy zenekar így nevezi el magát, az nem sok jót sejtet, és a You Only Live Once szánalmas teljesítménye kapcsán nem is csalódtunk megérzéseinkben: ez a banda bizony rossz (most azt, hogy ezért mennyire felel az Eyes Set to Kill, akikre nagyon szeretnének hasonlítani, inkább nem részleteznénk). Mármint tényleg. Nagyon rossz. De ahhoz, hogy ez igazán kiderüljön, 10 másodpercnél több kell. Illetve mégsem: tekerjetek 2:00-hoz, és élvezzétek, ahogy ez a zenekar piaci breakdownokban és újrahasznosított Rodriguez-énektémákban elmeséli nektek, hogy hogyan üldözik az álmaikat (ez a dal meg minket fog az álmainkban). Az énekesi poszton rögtön két scene tinilánnyal felálló csapat egyik gitárosa miatt egyébként megéri megnézni a 14 éves kor felett teljesen élvezhetetlen klipet: néhol úgy néz ki, mintha Russel Brand latino scene srácként született volna meg egy kaliforniai városban, és azt, hogy sikerül lefognia egymás után három olyan hangot, amit bármelyik metalcore banda a második próbán hajítana ki, úgy ünnepli, hogy még több zsírt ken a kezéről a fején lévő szégyenbe. Az említett jelenet egészében 3:25-től csodálható meg. (JÁ)
A Buried In Verona gárdájának neve a klipözön rendszeres olvasóinak bizonyára ismerősen csenghet, de a közelmúltból a Dürer Kert színpadáról is emlékezhetünk rájuk, amikor is megmutatták mire képesek élőben, az Emmure és a Chelsea Grin vendégeként. A tavalyi nagylemez újrakiadására felkerült ’I Am Hate’ című szerzeményt alaposan megtámogatták: megjelenik single formában, valamint a lenti klip is ehhez a tételhez készült. Igaz teljesen vállalható minőségű a dolog, a nyitány füstfújós üvöltése kissé komikus hatásúra sikeredett, de sok időnk nem is marad a nézelődésre, ugyanis később mindent beterít a kezdetben parányiaknak tűnő vörös pacák sokasága. (FB)
Bármennyire is szeretjük a Converge vagy a Touché Amoré munkásságát, Max Moore, a Deathwish házi kliprendezőjének az ő dalaikhoz készített munkái nem voltak túl kiemelkedőek (Converge, Touché’), Moore most azonban javított, a Harm’s Way új videója ugyanis fel tud nőni a dalhoz, sőt, igazából hangulatilag sokkal több van benne, mint a bunkó kategória egyik legtöbbet ajnározott csapatának zenéjében. Sötét, hideg képek, remek operatőri munka, horrorfilmes légkör, amiből ugyan nem lóg ki a Mind Control bulldózer bonyolultságú és hatású három perce, de igazából hozzá sem ad sokat (leszámítva talán a vízparti részt). Külön nagyon ügyes abban, hogy a sokszor felmerülő „tudod, ez az a banda, amiben Hulk üvölt” körülírást feledteti az emberrel, és inkább a banda rideg metalja, mintsem az énekes karkerülete marad meg a nézőben. (JÁ)
A borzasztóan beszédes nevű USA! USA! USA! zenekarról azt érdemes tudni, hogy a közkedvelt metalcore csapat, az Unearth gitárosának agymenése. Első videójukban egy bábszínházi szerenádot tekinthetünk meg, mely körülbelül a harmincadik másodpercig érdekes (maga a dal pedig majdnem öt perces), onnantól már csak azon fogunk morfondírozni, hogy az énekes vajon hivatásos Bruce Springsteen imitátor-e, vagy hogy miért nem képes még egy megvető mosolyt sem csalni az arcunkra ez a komikusnak szánt klip. Mindenesetre ha kitartóak vagytok felfedezhetitek benne az Every Time I Die gitárosának a cameoját is, de őszintén szólva nem hinném, hogy addig bárkit is lekötne. (TM)
A Creations tagjai is meglépték azt, amit manapság rengeteg zenekar kötelező érvényűnek tart: készítettek egy videoklipet teli fogcsikorgatással, bolhataposással, a tekintetekben megbúvó elemi dühtől pedig még a legelvetemültebbek lelke is azonnal darabokra törik, majd még meg is olvad. Az ’Eyes, A Gateway (Our Abyss)’ egyébként rendkívül modern elemekből építkezik: mélyre hangolt gitárok, csigatempójú breakdownok és letisztult hangzás jellemző, átszellemült énektémákkal karöltve. (FB)
A budapesti Fish! zenekar saját bevallásuk szerint egy alulról építkező formáció és az is szeretne maradni. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, minthogy új dalukhoz egy iPhone-nal készítettek videóklipet, sőt maguk a tagok is arra bíztatják a hallgatóikat, hogy bátran készítsenek ilyen felvételt valamelyik dalukhoz és küldjék el nekik. A videóban egyébként Senior Halat (Kovács Krisztián), a zenekar frontemberét láthatjuk vállmagasságból (hol kapucniban, hol pedig nélküle), ahogy önmagát kamerázva sétál a fővárosban, a járókelők pedig természetesen hülyének nézik. Ha azt mondjátok, ez nonszensz akkor vegyétek figyelembe azt, hogy ez az a zenekar, amelyik készített már klipet gyomortükrözésről, hugyozásról, ugyanakkor a tavalyi év egyik legmenőbb(nek szánt) hazai videója is az ő nevükhöz fűződik. (TM)
Szerencsére a Karnivool nem csak a zenéjével, hanem a klipjeivel is képes lenyűgözni a közönségét. Nincs ez másként a kicsit hosszúra sikerült We Are című számukhoz készült videoklipjükben sem, amelyben egy apa és két lánya a világ végére várakoznak, hiszen a földünket egy meteor becsapódása veszélyezteti. A fordulatokért és a végkifejletért nézze meg mindenki a videót, hiszen a képi világ mellett egy zeneileg is profi produkcióról van szó. (JB)
Nahát, egy újabb svéd banda, akik retro rockot játszanak, csak némileg komolytalanabbul, mint pályatársaik, ráadásul nevet is olyan szarul választottak, amilyen szarul csak lehet. A Night ettől függetlenül szórakoztató lehet pár percig, de nem a hülyülős klipjükkel, amiben semmi érdekes nem történik. (JÁ)
Our Own Masters címmel a napokban jelentette meg legújabb nagylemezét a jenki tökös stoner rock brigád, amiről a friss klippes tétel a Torn Apart lett. A Valient Thorr legalább annyira elmeháborodott mint a Red Fang legénysége, de hogy annyira jófej is azt nem tudjuk, mindenesetre a legújabb videójuk valahol a szürke csinovnyik élet görbetükre és az érthetetlen zagyvaság között tanyázik, de amíg lelően pöcslógatós a hangulat ez nem is gond. Ilyen melegben tökéletes a napon megpusztuláshoz. (BK)
A középkorba repít vissza minket a Gypsyhawk legújabb, Silver Queen névre hallgató dala, amelyben hárommal nagyobb a csöcsfaktor, mint amit a Youtube általában engedélyezni szokott. Persze így sem esik bele a pornó kategóriába, és igazából a sztori sem világos, hogy a szőke és a két barna Aragorn most akkor kivel is van, és miért harcol a ronda nőért, de így legalább egy kicsit jobb a hangulata, mint egy átlagos imidzsklipnek. (JB)
A svájci Promethee bemutatkozó nagylemezéről tavaly decemberben mi is megemlékeztünk – ráadásul nem is sikerült rosszra az anyag –, azóta már a klipözönben is feltűntek, valamint sorra igényes playthrough videókkal bombázzák az internet népét. Ezek alapján nem mondhatni, hogy ölbe tett kézzel várnának a sikerre, ennek ellenére meglehetősen lassan gyarapodik a manapság rendkívül mérvadónak számító facebookos rajongótábor. Ennek további elősegítése érdekében érkezett egy újabb, egyszerű, de mégis különleges képi világú videoklip, amihez ez alkalommal is a bemutatkozásról választottak zenei aláfestést. (FB)
