#Hírek
április 19.
2013. április 21.
Oly sokáig tartott ez évben a tél, hogy az égiek egyből inkább a nyarat hozták el nekünk, azonban a klipözön mennyiség szempontjából még a tavaszi tűzben ég, aminek következtében huszonkét friss videót mutatunk be most nektek kiválogatva az elmúlt hét termését. Változatos és összetett mind mindig: a mainstream rock áramlat kedvelői talán azok, akik most leginkább örülhetnek, hiszen új videóval jelentkezett a Papa Roach, a visszatérő Alice in Chains, a klipkirály slágergyár We Are the Ocean, de a 30 Seconds to Mars monumentális klipje sem mellett mehetünk el hiába használnak több elektronikát, mint eddig bármikor. A hardcore-közeli zenekarok kapcsán e héten a már hazánkat is megjárt Polar, a szemtelenül faital Elephantis, a The Elijah és a kizárólag nagyoknak ajánlott Antagonist A.D. Aki persze alaposan körbenéz még fog találni magának valót, hiszen új mozgóképpel rukkolt elő a Sodom, az Oblivion, a HIM vagy épp az Anti Fitness Club is. A teljes lista a következő: HIM, Anti Fitness Club, Elephantis, POLAR., Shining, Coliseum, Across the Ocean, Frank Turner, Oblivion, Airbourne, The Elijah, Uneven Structure, We Are The Ocean, ASIDEFROMADAY, Fall Out Boy, Papa Roach, Antagonist A.D., Sienna Skies, Alice in Chains, Sodom, 30 Seconds to Mars.
A Black Sabbath tribute zenekarként alakult, majd később a gótikus alternatív rockzene legismertebb alakjává váló HIM új albuma mondhatni csatlakozik ahhoz a lefelé irányuló trendvonalhoz, amely nem csak a „műfaj”, de a zenekar minőségét is mutatja. A sokszor „love metal” úttörőjeként emlegetett csapat egyszerűen képtelen elszakadni a balladáktól, a Tears On Tape pedig már mondhatni pop rock magasságokban a röpköd; a hozzá készült klip némi történetvezetés mellett állítja a középpontba a csont soványra fogyott Ville Valo-t meg némi jelek sorozatát. A videó ezért is unalmas: bátortalan operatőri munka, lagymatag jelenetsorok, ismétlődő elemek más körítésben. Ez bizony kevés. (BB)
Ha Magyarország legkínosabb fiatal zenekarainak versenyét rendeznék, akkor a No Thanx utcahosszal verné az Anti Fitness Clubot (az Alcohol meg mindkettőt), ennek megfelelően minden más kategóriában Molnár Tamásék nyernének, hiszen az ő dalaik tényleg dalok, a koncertjeik koncertek, a rajongóik nagy része pedig nem csak a tizennegyedik életév betöltéséig tart ki a banda mellett. A legutóbbi, Kötéltánc című nótához forgatott klip pedig már majdnem jó lett, úgyhogy legjobb lenne szép csendben megfeledkezni a Jégvirágról: már az sem jó párosítás, hogy AFC és ballada, de hogy még ehhez az énekest kelljen nézni majd’ három percen keresztül, az merő kegyetlenség. (BG)
A brit hardcore színtér csak úgy fossa magából a fiatal dallamos hardcore zenekarokat, ennek az egyre nagyobbra duzzadó hullámnak a képviselője a friss klippel jelentkező Elephantis. Tavaly kiadtak egy EP-t (State of Mind) most pedig egy új dallal lepték meg a rajongókat, ami után le sem tagadhatnák, hogy Worthwhile rajongó a zenekar. A Believe In Me klipje nem kívánja megváltani a világot (egy igazi imidzsklip), de egységes színvilága, kellemes vágásai, valamint a vezérgitáros srác Misery Signals alkartetkója (és a dobos Basement előtti tisztelete) miatt mégis szerethető az egész. (BB)
A klipözön fáradtságot még hírből sem ismerő olvasóinak már nem csenghet ismeretlenül a Polar. neve, ugyanis a tavalyi évben megkapták a maguk bekezdését a rovat keretein belül, de nem kizárt az sem, hogy már igazi rajongók is olvassák e sorokat, hiszen mostanság egyre inkább rájuk irányul a figyelem. Ezt pedig a kitűnőre sikeredett Iron Lungs című nagylemez után meg is érdemlik a brit hardcore fiatal képviselői. Idén sem maradunk új anyag nélkül, május 27-én jelenik meg a csapat Inspire Create Destroy EP-je, melyről az alábbi klippel karöltve érkezett az új szerzemények egyike: (FB)
A Shining új klipje nem meglepő módon elég bizarr lett, de azért elég más a hatása, mintha ugyanezt mondjuk a Love and Death hozta volna össze: a progresszív rockban utazó norvég zenekarnak nemrég jelent meg új lemeze One One One címmel, az I Won’t Forget című dalban pedig csövek mennek mindenhová, vannak fura monitorok, szerintem mindenki így képzeli el a banda próbatermét, aki ismeri a lemezeiket. Természetesen előkerül a szaxofon és a vér is. (JÁ)
Mióta a Coliseum kikerült a Relapse Records szárnyai alól a zenekar körüli tényezők színvonala is ezzel arányban csökkent, ami azért sajnálatos, mert zeneileg továbbra is egy érdemes trióról van szó, akik három év után most április 30-án fogják megjelentetni negyedik nagylemezüket Sister Faith címmel. Erről lett kiválasztva két dal, amelyek az elmúlt héten videót is kaptak. Hogy mi volt a mögötte lévő marketing gépezet lényege az rejtély, de mivel nem függenek össze, ezért én ezt is a bénázás számlájára írom. A Bad Will egy klasszikus házibulis (jelen esetben az utcán ház előtt zenélős) videó, aminek a végén befutnak a kopók is, hogy véget vessenek mindennek, de hiába jó a zene és hangulatos a videó, ha igazából minden további ziccert kihagy. A Fuzzbang kapcsán is hasonló a probléma, ami egy re-animálódott csontváz egy napját meséli el. Azonban hiába jó az ötlet, ha szatírának nem elég humoros és komolynak meg túlságosan gagyi a kivételezés. Sajnálom, hogy két erős alapötletből sem sikerült elég ütős végeredményt kihozni, mert tényleg ott lebegett a lehetőség. (BK)
Mennyiségükre és minőségükre is tekintettel olyan fárasztóak vagy hihetetlenül kemény(?), vagy totálisan semmilyen metalcore imidzsklippek, hogy a háziorvos is három nap folyamatos alvást írna elő egy-egy darab megtekintése után. E heti versenyzőnk, a belga Across The Ocean pedig fokozottan kimerítő jelenség: ők a háromszázhuszonkettedik olyan banda, akiknek a nevében megjelenik az „ocean” szó, a klip pedig a százhúszezredik a „zenekar lelakott, üres szobában játszik” típusúból. A zenéről sok mindent nem lehet elmondani: a „refrén” már-már slágeres, és külön üdítő, hogy elvi vagy anyagi megfontolásokból egy gramm autotune-t sem használtak, ettől függetlenül azért a sablonhasználat legelszántabb ellenségei nem biztos, hogy szeretni fogják. (BG)
A tavaly az Olimpia nyitóünnepségén is fellépő Frank Turner egy remek dalszerző (az új lemeze is remek, csak jobb lett volna egy óra alatt maradni), így nincs is szüksége jó klipekre, ellenben azért nem olyan nagy baj, ha időről időre összejön egy jól sikerült video: a Plain Sailing Weather klipje nem lett ilyen, ellenben a dal miatt azért mégis érdemes a nulla érdekes dolgot tartalmazó videóra kattintani. (JÁ)
Az Oblivion precízen összeállított gépezete úgy tűnhet, egy kissé talán erőtlenül indul el – bár ez nyilvánvalóan relatív, sok friss csapat szeretne legalább részben hasonló kezdést a sajátjának tudni. Hiába tevékenykedik aktívan Ben Orum is a zenekar soraiban, hiába a rendkívül korrektre sikeredett bemutatkozó nagylemez; az igazi áttörésre, valamint hasonló stílusokban utazók tömegek megnyerésére még úgy látszik nem érkezett el az idő. Ennek ellenére lagymatag hangulatról szó sincs, a további népszerűsítést elősegítendő pedig a korong instrumentális tételéhez készült egy komoly atmoszférával felvértezett videoklip – érdekes momentumokat viszont nemigen fogunk találni a képsorokat figyelve. (FB)
Az új Airbourne dal/klip újra emlékeztet minket arra, hogy Joel O’Keeffe még mindig egy elmebeteg, a Live It Up klipjében még mindig pucér felsőtesttel grimaszolja szembe magát az Explorerével, ahogy azt a Runnin’ Wild óta megszokhattuk. Az ausztrál hard rock zenekar azt nyújtja újfent, amit egy rock’n’roll klipnek nyújtania kell: kosz, szexi csajok és tuning verdák, az már csak a hab a tortán, hogy ez egy jó dallal lett megtámogatva. (BB)
Már második hivatalos videóját készítette el a tavaly júliusban megjelent I Loved I Hated I Destroyed I Created című nagylemezéről a brit The Elijah, akik most ismét az egyik „negyed-címadó” dalra forgattak klipet. A lassan építkező poszt-metál szám szép képi világa mellett emocionális töltettel is fűszerezve van, így azokban meg is mozdíthat valamit a videó, akik szerint mondjuk a Notebook tényleg egy jó film. Ezek mellett is igen ajánlatos nézni- és hallgatnivaló lett, mind a videó, mind a legutóbbi lemezük. (JB)
Nyilván sokan érezhetik azt, hogy a djent a céltalanul bonyolult számfelépítésekről és a hangszerkezelésbeli bűvészkedésről szól, és ennek az ellenkezőjéről valószínűleg nem az Uneven Structure fog meggyőzni bárkit is, de azért a CGI-t lelkesen használó, egymással és a lemezekkel szoros kapcsolatban álló videóik (lásd az előző klipben és a lemezborítón is feltűnő tornyokat) fokozottan alkalmasak rá, hogy kidomborítsák a zenekar dalainak az ambient elemeknek köszönhetően markáns atmoszféráját. Az is segít persze, hogy a dalok a videókban rendre zanzásítva jelennek meg (a mostani a Frost és a Hail című dalokból tartalmaz egy hét perces egyveleget), de a Februus összességében sem lenyelhetetlen falat, a trükk az, hogy a lemez teljes megfejtése helyett a hangulatával kell megpróbálni azonosulni! (BG)
Eléggé féltem attól, hogy a We Are The Ocean az előző, sztorimesélős klip után valami gagyi imidzsvideóval jelentkezik, és részben igazam is lett. Azért csak részben, mert a videó elég jól néz ki, ráadásul a srácok megpróbáltak valami mondanivalót is hozzáadni, így aztán lehet élcelődni azon, hogy miért is nem zúzták le a mikrofonokat, erősítőket és kamerákat is, ha már annyira haragszanak a szerkentyűkre, hogy még egy nyomorult kávéfőzőt sem tudtak békén hagyni. Persze a közhelyes lázongásért teljes mértékben kárpótol a dal, ami a tavalyi nagylemezről származik, így naná, hogy sláger. (BG)
A Season of Mist és a Relapse egyik új felfedezettje a francia ASIDEFROMADAY, akiknek tavalyi és egyben harmadik nagylemezének terjesztéséért több másik kiadó mellett ők maguk is felelnek: erről érkezett meg a Wolf’s Tears Are Falling Stars című dalhoz forgatott izgalmas jelképrendszerrel dolgozó videoklip. Nagyszabású és érdekfeszítő. Egy hét perces post-metal monstrum révén a dalhoz jól illeszkedő történetről van szó, melyet így mindeni bizonnyal a hét legerősebb metal videoklipjévé is varázsol. Mostantól biztosan több szám fókuszál majd erre a zenekarra, igényességük révén pedig ezt meg is érdemlik, no persze fejlődni szinte mindig van hova. (BK)
A harmadik új Fall Out Boy kliphez is találhattak volna slágert a frissen megjelent lemezről, de a Young Volcanoes nem igazán az, viszont akik a két korábbi videót megnézték, úgyis kattintanak, hiszen ez is ugyanabba a történetbe kapcsolódik be: azt láthatjuk, hogy mi történik a Phoenix klipjében elrabolt tagokkal. A vacsora kellékeit bizonyára a Sick Sick Sick klipjéből kérték kölcsön. (JÁ)
Az új Papa Roach videóban a kiszőkített hajú Jacoby Shaddix gyerekkori önmagát egy szőke kissrác adja elő, és ez a legkevésbé ciki a klipben (egyszerűen van, ami még nekünk is túl nagy támadási felület, úgyhogy ennyiben is hagyjuk). Szerencsére a dal is rossz, mintha elfelejtettek volna működőképes balladát írni, bár talán ennyi év után ez senkit nem is zavar. (JÁ)
Az új-zélandi Antagonist A.D. gárdájának minden bizonnyal az átlagosnál jobban megragadta a fantáziáját az Amerikai pszichó című kultikus filmalkotás hangulata, így a mozgókép egyik karakterének nevét viselő szerzeményük klipesített változata sem szenved hiányt az utalásokból. A zenét leginkább a hardcore jelzővel illethetjük, a modern elemek mellett pedig gyakran előkerülnek a régi klasszikusokból átemelt megoldások is: (FB)
Az Artery Records után a nagyobb nevű InVogue-hoz igazoló Sienna Skies legutóbbi lemeze tavaly jelent meg The Constant Climb címmel, amelyről most a Realization című nóta kapott videoklipet. Ebben főleg a metalcore banda tagjait láthatjuk ugrálni és pózolni, illetve egy férfi és egy nő is feltűnik a videóban, amelyek létjogosultsága a nem létező sztori miatt igencsak megkérdőjelezhető, de ha valaki talált valami mélyebb mondanivalót a klipben, az ossza meg velünk a kommentekben. (JB)
Ha eltekintünk attól, hogy a dalt már egy ideje hallgathatjuk, akkor a héten a Black Sabbath új dala mellett a másik olyan szerzemény, ahol a gitáros neve minden hangban védjegyezve van, az Alice In Chains-től futott be: a Stone a remek című The Devil Put Dinosaurs Here érkezésére emlékezteti a közönséget, a hozzá készített klipben pedig a zenekar egy sivatagban zenél, miközben szerencsétlen emberek köveket cipelnek, hogy aztán meglehetősen sziszifuszi fordulatot vegyen történetük. Persze végig úgyis mindenki azzal lesz elfoglalva, hogy az énekesi teendőket ideiglenesen átvevő Cantrell levágatta a haját, és fiatalodott egy tizest. (JÁ)
Az 1981-ben alakult Sodom gárdáját bizonyára senkinek sem szükséges aprólékosan bemutatni; a német thrash színtér egyik legnagyobb alakját tisztelhetjük a zenekarban – természetesen a Kreator és a Destruction mellett. A csapat tizennegyedik nagylemeze idén áprilisban kerül majd a boltok polcaira, Epitome of Torture főcímmel. A hangzás és az atmoszféra a szokásos mederben folyik, de erről a hangulatfokozóként korábban megérkezett, klippel megtámogatott szerzemény hallgatása közben mindenki meggyőződhet! (FB)
A 30 Seconds to Mars a kezdetektől az egyik leghatásvadászabb rockzenekar volt, és ez az új lemezzel feltehetően csupán annyiban változik majd, hogy immár egy popzenekarról beszélhetünk: a Linkin Parkhoz és a Fall Out Boy-hoz hasonlóan elektronikus alapokhoz nyúló csapat legújabb slágere már egy igazi popdal, a hozzá készült klip pedig bizonyára a legnagyobb szabású videójuk. A nagyköltségvetésű, nyolcperces videóban jónéhány egzotikus állat és gazdag szimbolizmus mellett helyet kapott a rózsaszín plüss rodeobikán félmeztelenül nyújtózó Dita Von Teese és az aranyérmes amerikai olimpiai tornászválogatott két tagja is (az egyikük a mémként is elhíresült McKayla Maroney). Próbáltak ügyelni arra a bedobált, gyakran lángoló szimbólumok és jelszavak tömkelegével, hogy a rajongók hatalmas mögöttes tartalmat láthassanak a videóba, ugyanakkor a hatásvadász képáradattal (ugye PSY is ezzel támad) azért a mezei nézőket is megpróbálták a képernyő elé szögezni: van itt símaszk, gázmaszk, nyúlmaszk, fagyinyalás, jégkrémszopogatás, fura hajak, arcok, fogak és testek, félmeztelen Jared Leto, a végén pedig egy meglehetősen látványos festékporcsata. (JÁ)
