2016. április 27.
![N_020113A1[1]](http://nuskull.hu/wp-content/uploads/2016/04/N_020113A11.jpg)
„Igen, ez az, végre!!” – kiált fel az egyszeri szerkesztő a benne hosszú évek óta elfeledettnek hitt 17 éves kezdő metálospalánta lelkesedésével: június 30-án ugyanis nem kisebb nevet köszönthetünk majd a Barba Negra Track színpadán, mint az előző évtized dallamos metalcore-hullámának egyik meghatározó alakját, a Triviumot. A generációja egyik legnagyobb gitáros-dalszerzőjeként számon tartott Matt Heafy vezette csapat bő másfél évtizedes fennállása során első ízben érkezik Magyarországra, és jóllehet 2005-ös alapművük, az Ascendancy a fél világot letaroló sikerének napjai jócskán elmúltak már, a csapat koncerten továbbra is hibátlan gépezetként működik, nem utolsósorban azért, mert az utóbbi néhány lemez mérsékeltebb fogadtatása mellett élőben még manapság is pontosan érzik, hogy a közönség mit is akar tőlük hallani, ezt pedig rendre meg is adják nekünk. Szemezgessünk hát párat a csapat repertoárjának leghatásosabb darabjai közül, mondjuk lemezenként egyet, amelyek esélyes, hogy felcsendülhetnek majd a koncerten:
Az 2003-as, még a Lifeforce-nál megjelent első nagylemez címadó darabja a mai napig visszatérő vendég a bulikon, ami nem is csoda, hiszen már ebben is megvolt minden, ami miatt a Triviumot szeretni lehetett: a gyors, dallamos death metalos hatású verzék, a hamar fülbemászó refrén, a remek gitármunka – ez a 2011-es felvétel pedig kiválóan példázza azt is, hogyan emelkednek élőben még ezek a régi dalok is egy teljesen új szintre.
A bandát a sztárságba katapultáló Ascendancy lemeznek gyakorlatilag bármelyik klipes dalát idetehetnénk, hiszen egytől-egyig a koncertprogram tartópillérei azóta is – választásunk most a Pull Harderre esett, ha másért nem is, hát azért, mert sokáig ez volt az a szám, ami a leginkább a zenekar védjegyének, ikonikus dalának számított.
A 2006-os The Crusade lemezre Heafyéknél is beütött a „dehát mi mindig is pure metálzenekar voltunk!” mentalitás, amit talán semelyik dal nem példáz jobban, mint az időben legalább két évtizedet visszakacsintó Anthem (We Are the Fire).
A 2008-ban megjelent, nagyjából az előző két lemez irányvonalai között félúton továbbhaladó (és szerintünk egyben a zenekar csúcsművét is megtestesítő) Shogun album esetében most egy picit csalunk, ugyanis a monumentális címadó zárótétel soha nem volt a koncertek kötelező kelléke – viszont mióta 2013-ban valami csoda folytán mégis elhangzott pár tucat bulin, már nem vagyunk teljesen reménytelenek azt illetően, hogy újra előkerüljön. Mérhetetlenül örülnénk neki.
Az In Waves címadója lett az a dal, ami végül megfosztotta a Pull Hardert a mindenkori zárószám titulusától. A furcsa szerkezetű dal már előrevetítette, hogy a Trivium zeneisége a későbbiekben jócskán egyszerűsödni fog, de a továbbra is felettébb hatásos témák miatt ekkor még nemigen tudtunk komolyabban haragudni Heafyékre.
A korábbiaknál jóval középszerűbbre sikerült Vengeance Falls egyetlen klipes dala szintén az egyszerűbb darabok közé tartozik, és a lemezt producerelő Disturbed-főnök David Draiman hatása is szinte ordít róla, de ha másra nem is, arra mindenkképp kiválóan alkalmas lesz, hogy az intro és a bridge gitárdallamait úgy énekeljük majd együtt, mintha legalább egy Iron Maiden-bulin lennénk.
A tavalyi Silence in the Snow lemez szintén elég felemás anyag lett, viszont a banda remek érzékkel válogatta ki róla megfilmesítésre azt a néhány tényleg baromi jól sikerült darabot. Ezek közül álljon itt a csapat történetének legmélyebbre hangolt és egyben leggroove-osabb tétele, a Shogun lemezre is visszakacsintgató Dead and Gone.
