2011. július 1.
1991. július 1-én került a boltok polcaira a Fugazi második nagylemeze, a Steady Diet Of Nothing, amely hangzás és tartalom szempontjából egyaránt meghatározó, vagy ha úgy tetszik, formabontó dalcsokorrá nőtte ki magát már a megjelenés évében_– erről tanúskodik a 160,000 eladott példány is -, elvégre Ian MacKaye zenekara itt rugaszkodott el a legváratlanabb formában a hardcore korábbi korlátaitól. Az alig negyven perces dalcsokor rögzítését a zenekar irányította, mivel a Repeaternél közreműködő Ted Nicely a felkérés visszamondására kényszerült, így a Fugazi több ízben is feldemózta a lemez egyes dalait, miközben együtt döntöttek mindenről: ahogy visszaemlékeznek, teljes demokrácia volt. Ez a dalsorrend szerzőiségében is megjelenik, ami változatosságot is kölcsönöz a kiadványnak, lévén a basszusgitár és a dob érezhető előretörésén túl a dalszövegek témája is sokkal szerteágazóbb lett a korábban megszokott arculathoz képest. Így a Nice New Outfit című dal akár a Fugaziról is szólhatna, ám az olykor metaforikusan csomagolt társadalmi beállítottságon és a hardcore velejárójaként említett problémák öbölháború okozta visszatérésén túl is tisztában kell lennünk a lemez valós értékeivel, és azzal, hogy a Picciotto-MacKaye dalszerzőpáros olyan kitérőt tett a post-hardcore felségterületén, amiről húsz év múltán is érdemileg tudunk nyilatkozni. Ennek alkalmából pedig álljon itt a lemez talán legjobb dala, de mindenképp leginkább himnuszi tétele, a Reclamation:
