Eddie Hermida beszólt a Thy Art Is Murdernek, a Thy Art meg frappánsan visszavágott

Hiába kap a Suicide Silence a mostanában megjelenő új dalai miatt rég nem látott mértékű fikaáradatot, a zenekar tagjai határozottan kiállnak az elképzeléseik és az új, nu-metalos zenei irányvonaluk mellett. Eddie Hermida énekes a minap egy interjúban hosszasan taglalta, milyen körülmények és döntések álltak a banda zeneiségének kifordítása mögött, miközben szolidan odaszúrt egyet az ausztrál Thy Art Is Murdernek, avagy a zenekarnak, amelyet CJ McMahon frontember év eleji visszatérése óta a deathcore színtér a tenyerén hordoz, és kvázi saját megváltójaként dicsőít.

Eddie a clrvynt.com-on megjelent interjúban így érvelt:

Minden olyan zenekar, amelyik nem egy új deathcore-banda, szóval nagyjából az összes alapító banda kibővítette a hangzását valamilyen módon. Nyilván mi is ehhez az ághoz tartozunk. Az All Shall Perish-ben is rengeteg tiszta ének volt a második és a harmadik lemezen, olyan Opeth-, Killswitch Engage-, Emperor-féle módon. Az a helyzet, hogy egy csomó banda – köztük a Suicide Silence is, amíg úgy nem éreztük, hogy ideje teljesen elrugaszkodnunk – változtatni akart a hangzásán, de nem tették ezt teljes mértékben. A Chelsea Grin elővette a tiszta vokálokat, aztán a Whitechapel is az új lemezzel.

Mostanra már csak a legújabb bandák ragaszkodnak az „eredeti” deathcore hangzáshoz, mert azt hiszik, hogy ezzel lehet pénzt keresni vagy hírnevet szerezni, mint ahogy az a Suicide Silence, az All Shall Perish vagy a Despised Icon esetében is történt. Mostanában ezek a bandák lengetik a zászlót, a régi bandák már felismerték a dolog egyoldalúságát. A rajongók meg nem a technikás oldalt szeretik, hanem a breakdownokat.

Szóval a bandák vagy breakdownoznak és ugyanazt csinálják, amit eddig, vagy elkalandoznak. Láttuk ezt a trendet, a Suicide Silence már azelőtt változtatni akart, hogy egyáltalán beszálltam volna a zenekarba. De mikor felvettük a You Can’t Stop Me-t, akkor annak a lemeznek volt az ideje. Amikor meg elkezdtük ezt a lemezt írni, akkor eljött ez az idő. Egymásra néztünk, és azt mondtuk, itt a tökéletes lehetőség, hogy valami különbözőt csináljunk. Egymásra néztünk, és leugrottunk a szikláról.

Ha a zenekarok úgy csinálnak, mint mi, akkor nagyok maradhatnak. Az a helyzet, hogy az emberek azért nem hisznek a deathcore-ban, mert lebutítottnak hat, erőltetettnek, és nem elég technikásnak. A death metal-elitisták kiröhögik a műfajt, aki meg nem hallgat végig ordítós zenéket, az meg sem hallgatja. Szóval leragadunk ott, hogy olyan arcoknak játszunk, akik vagy deathcore-rajongók, vagy a death metal-elitisták. Vagy úgy egyáltalán metál-elitisták, azok a felvarrókat hordó kettyósok. Ezek a közönségek soha nem fogják elfogadni, milyen virtuózság kell a zene lebutításához, soha nem fogják megérteni. Ha nem 230 bpm sebességgel játszol, azt fogják gondolni, hogy szar. Ez mutatja a legjobban, hogy a színterünkön mennyire beszűkültek az emberek, mennyire félnek a változástól.

Ha a bandák kihívásokat állítanak maguk elé, és kitágítják a zenei határaikat, és elég jó számokat írnak, akkor szerintem a deathcore-nak van jövője. Ha ugyanazt csinálják, mint a Thy Art Is Murder, hogy „na most megmentjük a deathcore-t,” aztán megírják ugyanazt a számot, amit már az előző lemezükön is, akkor ki fog halni. Ennyi. Ha a bandák felnőnek, a deathcore is nő. Ha a bandák ugyanazt a zenét csinálják, mint eddig, akkor ki fog halni.

A Thy Art egyébként szintén nemrég hozott ki egy új dalt, ami még a legutóbbi albumuk, a 2015-ös Holy War felvételei után maradt a fiókban, szóval igazából egyáltalán nem is csoda, hogy pontosan ugyanúgy szól, mint az a lemez. Eddie kirohanása után pedig ahelyett, hogy közvetlenül bármit is visszaszóltak volna, az ausztrálok nemes egyszerűséggel kiraktak a merch-kínálatukba egy új sapkát. Ezt itt:

A Nagy Kérdésben, hogy végül ki fogja a deathcore-t megmenteni, vagy a sírba tenni, itt és most nem foglalnánk állást, inkább arra bíztatunk mindenkit, hogy hallgassa meg az alábbi két dalt, aztán ossza meg velünk, mire jutott.