2012. március 31.
Zsarugyilkos: ez lett volna a címe a Body Count 1992-es, első nagylemezének. Ekkor már az Egyesült Államokban meglehetősen sokan ismerték a formáció nevét, hiszen a frontember, Ice-T már híres-hírhedt rapper volt, ráadásul negyedik albumán, az O.G. Original Gangsteren be is mutatta egy hatperces dalban a zenekart, így nem csoda, hogy a bemutatkozó album a Warner érdeklődését is felkeltette. Mikor meghallották, hogy a srácok az akkor épp igen feszült légkörben Cop Killer címmel akarják kiadni az albumot, nem tiltakoztak, hiszen ők is látták a botrányban rejlő reklámot, a konzervatív republikánus Charlton Heston azonban elérte a részvényeseknél, hogy végül a banda magáról nevezze el a lemezt – a felhajtás persze így sem lett kisebb, rengeteg rendőri szakszervezet tiltakozott a csapat és a kiadó ellen.
Magán a lemezen és később folytatásain Ice-T azt az agressziót akarta kifejezni múltjával és jelenével kapcsolatban, amit a hip-hopban a zenei korlátok miatt nem tudott. Így aztán fogta, és szétnézett korábbi gimis zenész ismerősei közt, Ernie C-ben pedig tökéletes partnert talált arra, hogy tovább tágítsák a Bring the Noise (a Public Enemy és az Anthrax legendás közreműködése) által létrehozott rap-rock metszetet, mégha ez így egy kicsit sántít is, hiszen nehezen lehet rappelésnek nevezni Ice-T produkcióját az albumon. Zeneileg meglehetősen egyszerű, thrash metalban és punkban gyökerező témákra beszél és kiabál rá szociokritikus és ironikus szövegeket, melyek egyaránt érintik a faji feszültséget és az egész társadalmat.
A március 31-én megjelent album szándékoltan primitív és nyers (pl. fekete hullazsákokban küldtek ki néhány példányt), ám pont ebben rejlik az ereje, hiszen így jóval hatékonyabban mossa össze az akkor félig kimondottan fehér műfajként aposztrofált rockot a fekete gettókban népszerű hip-hoppal, mint a harsány, de meglehetősen üres Bring the Noise. A Body Count mellett nem lehetett elmenni, és egy nagyon hasonló lemezzel, a Rage Against the Machine első albumával mintegy keretbe is foglalták a Los Angeles-i faji zavargásokat, ezzel nem csak zenei aláfestésként szolgálva ennek a különleges korszaknak, de mintegy elindítva egymás felé két nagyon meghatározó, ám nagyon különböző műfajt. A fúzió következő állomása az abszolút felejthető, 1993-as film, a Judgment Night soundtrackje, melyen rockzenekarok és rapperek írtak 11 közös dalt – innen már csak néhány évet kellett várni, és meg is született a nu-metal.
