2011. szeptember 18.
Tracklist:
01 Modern Machines
02 Decade of Forced Existence
03 Dividing Lines
04 Grey Worlds
05 Challenge the End
06 Last Cry
07 Goodnight But Not Goodbye
08 Leave This World Breathing: A Sacrifice And Soliloquy / The Age Of Inquiry / Comprehension To Closure
Eddig a sorozatban szisztematikusan követtük a metalcore fejlődésének eseménysorozatát, azonban annak sajnos prioritási szempontok miatti időszaki felcserélésével néhol bizony nem elevenítettük fel eléggé a thrash metal identitású bandák szerepkörvállalását a metalcore korai hullámában. Így most eleget teszünk a széles keresletnek, s Nodes of Ranvier után egy olyan zenekart szeretnénk nektek bemutatni, amely egészen a ’80-as évek thrash metaljáig nyúlt vissza a dicső pajzsra állítás érdekében, s noha teljesen feledésbe merültek, még az elmúlt években is hallattak magukról. Ha imádod a Killswitch Engage, Martyr AD zenei világát, ha nem haragudtál meg a Shadows Fallra a thrash progresszió miatt, valamint ha a God Forbid az egyik kedvenc zenekarod, akkor bátran - sőt melegen ajánlom, hogy - tegyél egy próbált a thrash/metalcore vénáin szendergő Bloodjinn gárdájával.
A Bloodjinn 1999 augusztusában alakult meg North Carolina szívében a Collins testvérek által, s noha brutális színtérre születtek meg – Prayer for Cleansing, Heartscarved, Killwithneydead, Azazel stb. – kellemesen megállták a helyüket önmaguk erősségei által, s még annak köszönhetően, hogy a metalcore kitöltésére – a többiektől eltérően, kicsit inverzszerűen – thrash metalt használtak, s így majd két évtizedes kultúrköri hagyományok kosarából tudtak táplálkozni. Még abban az évben stúdióba vonultak, hogy felvegyék a gyorsan elkészült To Bleed The Demon című dalcsokrot, amely kirajzolta a srácok zenei paramétereit, s megismertette a hallgatótáborral a zenekar ambícióit, az egyetlen érdekesség az volt, hogy elég meredek módón a Flatline Records nevű indie kiadónál jött ki a korong. A siker után leszerződtek a Matthew Rudzinski által alapított, North Carlina színterét monopólium szerepkörben uralkodó Tribunal Recordsal, amely többek között olyan bandák első lemezeit adta ki, mint az Atreyu, vagy a Scarlet. A Tribunalnál hozták ki Murder Eternal: Seven Short Stories For The Slightly Psychotic című dalcsokrukat, majd nekiálltak keményen turnézni, amelynek segítségével olyan népszerű fesztiválokra jutottak el, mint a Hellfest, valamint a Furnace Fest. 2001 februárjában újra stúdióba vonultak, s felvettek két dalt a Born In Hell, Raised In Jail nevű split anyaghoz, amely ugyancsak a Tribunal gondozásában jelent meg 2001 augusztusában, s tovább dagasztotta a csapat elismertségét. Pontosan ezért figyelt fel rájuk a kanadai Goodfellow Records, amely le is szerződtette a keményen dolgozó csapatot. A srácok új nagylemeze, s jelen cikkünk központi tárgya Leave This World Breathing címmel jelent meg egy egyhónapos, 2002. januári felvételt követően, s a metalcore ma is ismert hullámának egyik legjobb thrash alapú kiadványa lett.
Miután a Chokehold feloszlott, Chris Logan, Matt Beckman és Josh Fletcher igyekezett tovább folytatni a közös munkát, s ennek az elhatározásnak lett a szüleménye a SeventyEightDays nevű zenekar, amely igyekezett a Drive Like Jehu, valamint a Hoover vonalán elindulni. Az ő első kiadványuk, a Canvas című EP volt az olaj a tűzre, a Goodfellow Records megalapításához. A Chris Logan által birtokolt, 1997-ben alakult kiadó ezután igyekezett az Ontario közelében létrejövő szcénát felkarolni, majd kicsit tovább terjeszkedni a kanadai „alvilágban”. Ennek az elkötelezettségnek volt köszönhető a Shoulder, az Officer Down, a Left For Dead, a Prayer for a Fallen Angel, az Acacia, valamint az xDisciplex A.D. valamilyen szintű felemelkedése a semmiből. Később náluk jelent meg az első Every Time I Die anyag, a Burial Plot Bidding War, majd olyan zenekarok kiadványainak a megjelentetésére szánták el magukat, mint a Spitfire, a Taken, az A Perfect Murder, a The Spirit That Guides Us, a Despised Icon, valamint a Cursed, és még sorolhatnénk. A Goodfellow egy rendkívül fontos teret töltött be a kanadai hardcore/metalcore színtérben, s noha érdekeltségük egyre csak lankadt, a zenetörténelem az ő fontosságukat bizonyítja.
A Leave This World Breathing a metalcore aktok korábban kitaposott útján halad, s a banda második nagylemezeként egy végre teljesen beérett koncepció egyvelege, amely nem bíz semmit sem a véletlenre. Alapvető hatásaival egyfajta kapocsként is szolgál a régmúlt – metálos hardcore próbálkozásai -, valamint a jelenkor – már érezhetően lecsengő – vezérhulláma között. Ahogy azt kell, teljes mértékben a magáévá teszi az East Coast (keleti parti) metalcore alapvető formuláit, vagyis a ’80-as, ’90-es évek thrash metal alapvetései mind-mind megjelennek az egyre csak forrongó zenei légkörben, s ehhez párosulnak a keményvonalas groove elemek, valamint a N.Y.C. hardcore panelek a hagyományok előtti tisztelgés érdekében. Alapvetően a hullámteremtő Killswitch Engage vezérfonalát felvéve kívánja felvértezni önmaga ökölharcát, de az egyértelműen kihallható, hogy a srácok imádták a Slayer aprítását is egyben, így a gyors, technikai elemek tekintetében Botchot idéző koncepció nem fél harcolni a kortárs Shadows Fall, Martyr AD, KSE fémjelezte társasággal sem, ami néhol a durvaságot illeti. Szóval az mindenképpen elmondható, hogy a Bloodjinn rendesen kitett magáért a Leave This World Breathing megírásakor. A műfajok mesteri keverése remekül működik, rengeteg tempóváltással igyekszik a Leave This World Breathing a thrash elemek unalomba fulladását megakadályozni. A néhol groove-os panelek előtérbe helyezésével pedig fent kívánja tartani a frissesség érzését, mert az alapvetően N.Y.C hardcore remek működése ellenére lehet, hogy valamennyire a metalcore alapvető formulái látják a kárát egyes hallgatók esetében az összképnek, vagyis inkább, ami a koherens egyveleget illeti. Ugyanakkor megvannak benne azok a drámai hangulatváltozások, amelyek nagyrészt elkerülik a thrash metal kiadványokat.
A metalcore varázsa így nem marad el, az alapvető színtérsajátosságok nyugodtan megjelenhetnek a műfaj kiterpesztésével, s így alapvetően a ritmikai szekció áthangolásával. A dalok néhol kocsonyás egybefolyása, a kemény gitárfutamok egymásra épülése, az üvöltések tüdőszaggatása mind-mind fölszántják velünk a padlót az intrónak minősülő, felütést szolgáló tételtől egészen az utolsó, epikus, több mint tizenkét perces nótáig. A rendkívüli erejű szaggatások, a gitár „nyújtogatások”, breakdownok jól olvadnak a melódiák tengerében, s remekül fenntartják a figyelmet, üresjárat nélkül tombolva végig a menetidőt. A mindössze nyolc tételt természetesen nem csak a folyamatos döngölés teszi ki, kellemetlen is lenne, hiszen a thrash lemezek legtöbbje abba a hibába esik, hogy önismétlés címkéje alatt fulladnak unalomba. A Bloodjinn legénysége ezért igyekezett folyamatosan visszatérő lassú témákkal visszarántani a hallgatót a komolyabb mondanivalók tengerébe, ahol végre teret kapni a balladák szenvelgős kikacsintásai is, tiszta énekkel megtámogatva. Így különösen fontos szerepet kap a The Dividing Lines, valamint még annál is inkább a The Last Cry, amely az album tetőpontja az albumzáró, Leave This World Breathing mellett. A hallgató teljes biztonsággal tehet betekintést egy óvatosan körbejárt thrash metal/hardcore/metalcore egyvelegbe, s az utazás igaz nem éppen rögös, hiszen néhol jelentkeznek apróbb bökkenők, például a néhol esőcseppek hangjára hasonlító, szakszóval élve „pitter-patter”-szerű benyomással életre kelő dobhangok, a néhol önismétlő riffek, valamint túlságosan is elnagyolt énektémák a balladák esetében. De a néhol európai – kissé északi dallamos death metalra jellemző – gitárfutamok sok esetben megmentik ezeket a dalokat, s befogadhatóvá teszik azok számára is, akik alapvetően nem ebben a csomagolásban kívánják meglepni magukat egy thrash metal(core) lemezzel.
A lemez megjelenése után a csapat tovább folytatta a turnézást, majd 2003 júniusában hirtelen úgy döntöttek, hogy szögre akasztják a gitárokat, a dobokat elzárják a sufniba és pihenőre vonulnak. Előtte még lezúztak pár koncertet a Darkest Hour és Unearth előzenekaraként, majd négy éves pihenő keretében tengették hétköznapi életüket. 2007-ben, újfent a Pluto Records gondozásában megjelent a következő – s egyben utolsó kiadványuk -, a This Machine Runs On Empty című anyag, amely kemény és bátor hangvételével abban az évben az egyik legjobb anyag volt, a kritika többnyire imádta, azonban a hallgatóságnak nem sikerült megbarátkoznia az anyaggal, így gyorsan eltűnt a látókörből, ahogy a zenekar is. Rengeteg tagcserén estek át amúgy is fennállásuk során, de ezek az évek különösen kritikusan voltak a Bloodjinn életében, noha nekiálltak az új nagylemez elkészítésének. Körbeturnézták még az USA mindkét partját, Kanadát, s még Mexikót is bevették majd hirtelen egy rövidzárlat keletkezett a gépezetben. A Between Breaths című anyag 2009 áprilisára volt eredetileg bejelentve, méghozzá Joel Collins saját kiadójánál a Forsaken Recordingsnál (Demon Hunter, Bleeding Through, Farewell), de Mike D’Antonio (Killswitch Engage) borítómunkája ellenére sem érte meg soha sem a megjelenést. S azóta is csak várunk az újabb életjelre, ahogy a Goodfellow esetében is.
