2011. november 14.
Amikor néhány évvel ezelőtt a last.fm hálózatán belül megjelent a teljesen önkényesnek tűnő (és valójában nem csak tűnő) real screamo-terminus, többen nem értették a szelektálás miértjét. Ez főképp annak a jelentésbeli zavarnak volt betudható, hogy az akkor szárnyait bontogató crabcore fogalomzavart generált, és arra ösztökélte a hallgatókat, hogy amiben ordítás van (szóljon alatta pajtatrance vagy gitár), az bizonyosan screamóként kezelendő. Hasonló eset áll fenn a post-hardcore kifejezés használatában is, ahol három utat különböztethetnünk meg. Az egyik a terminust kizárólag a nyolcvanas években kibontakozó (Embrace, Fugazi, Supertouch), a kilencvenes években kiteljesedő (Quicksand, Handsome, At The Drive-In), majd az ezredfordulót követően megújuló (Glassjaw) irányzatnak tekinti, míg a másik az emocore-ral összekapcsoltan veszi ide mindazon zenekarokat, akik valaha is érezhetően hallgattak Underoath-ot. A harmadik a kettő között áll, és azt vallja, hogy a post-hardcore fogalma az idő múlásával kitágult, ám bárhogy is nézzük, a hagyományőrzés még mindig örömtelibb (és eredetibbnek tetsző), mint a megújulásra, pontosabban elhajlásra való törekvés. És ez a philadelphiai Palisade legnagyobb erénye, hiszen a banda nem titkoltan kötődik a kiforrás érájához. Sőt, egy az egyben azt is hozza: az egyes dalok gyakorlatilag kivétel nélkül a korai Quicksand megihletéséből teljesedtek ki, és természetesen a Helmet dalszerkezetei, valamint a Renée Heartfelt érzelmi telítettsége is megnyilvánul a zenekar által novemberben elérhetővé tett négyszámos EP-n. És az egészben az a legszebb, hogy a srácok tisztában vannak a gyökereikkel, ennek tükrében pedig nem is vállalják túl magukat. Inkább csak a lehető leghitelesebben idézik meg azt a miliőt, amit mi a NuSkullon is igyekszünk alapjaiban bemutatni, és ha ez nem lenne eléggé meggyőző, fülelj bele az ingyenesen letölthető dalcsokorba:
