2019. október 14.
Igazából eszembe se jutott volna, hogy írjak a Tankcsapda ma megjelent új lemezéről, csak úgy kíváncsiságból végighallgattam a cuccot, de végül mégsem tudom szó nélkül hagyni. Pedig a Liliput Hollywood az elején még egy tök átlagos és kiszámítható ‘csapda-lemeznek tűnt, aztán a négyes trekkben megütötte a fülem valami, amire álmomban sem számítottam volna.
Konkrétan egy black metalos hangulatú téma.
Igen, A gyűlölet a régi refrénje után egyszer csak valami bekattan Lukácséknál, és elővezetnek egy olyan zord, fagyos kirohanást, amitől kapásból egy norvég erdőben érzed magad az éjszaka közepén. Jó, hát odáig azért nem fajul a dolog, hogy Fejes konkrétan Frost módra nekiálljon blesztelni, de a rikácsolós vokál meg az egész hangvétel teljesen ezt az atmoszférát hozza (kábé tizenöt másodpercig, meg a dal vége felé még egy párszor).
Szintén zárójelbe tehetném, hogy ez a blackcsapdás epizód egyébként tök jól illik abba a szisztémába, hogy hiába van túl a harmincéves debreceni trió réges-rég a saját alkotói csúcsán, mégis a mai napig láthatóan igyekeznek minél több váratlan, meglepő, hazai viszonylatban egyenesen úttörő húzást villantani. Ilyenek voltak ugye a pendrive-on kiadott lemezek, az indokolatlan koncerthelyszínek (komp, Erzsébet-híd, satöbbi), a sosem játszott dalokat pörgető béoldalas turné, most pedig megvan ennek a sorozatnak az első zenei vetülete is.
Na, szóval így írtam mégiscsak az új ‘csapdáról.
