A P.O.D. frontembere nem érti, miért nem nőtt soha nagyobbra a zenekara

Belegondoltál már abba, ki és milyen alapon kiáltja ki egy stílus legnagyobb zenekarait? Pusztán a hírnév dönt, vagy közrejátszhat az is, hogy hányan inspirálódnak a zenéjükből? Bármi is legyen az oka, ezek az úgynevezett top ligák csak arra jók, hogy feltolják a pumpát azon rajongók agyában, akik esetleg másokat képzelnének el a dobogós pozíciókban.

Néhány éve az internet nekiállt összerakosgatni ezeket a „nagy négyeseket" az eredeti, thrash metalos kvartett (Metallica, Megadeth, Slayer és Anthrax) mintájára. Születtek is cifrábbnál cifrább csoportok - plusz mellé érvek is -, és habár konszenzus a mai napig nincs ez ügyben, de talán a Loudwire járt a legközelebb, amikor a Kornt, a Limp Bizkitet, a Linkin Parkot és a System of a Downt sorolta a nu-metal műfajának leginkább megkerülhetetlen nevei közé (bár vannak, akik szerint a Slipknot és a Deftones is megállná itt a helyét). A lényeg, hogy ezek a kategorizálások semmiképp sem vehetők komolyan, de van, hogy maguk a zenekarok tagjai se értik igazán, hogy ők miért nem lettek akkorák, mint pályatársaik, hiszen a lehetőségeik nekik is ugyanúgy megvoltak.

Hasonló szituációba került Sonny Sandoval, a P.O.D. frontembere is, aki nemrég a Classic Rock weboldalnak adott interjút, amiben többek közt kitért a zenekar új lemezére, a Veritasra, illetve arra, hogy mit jelentett nekik a nu metal jelző, és hogy miért nem tudtak ebben a közegben feljebb kerülni a ranglétrán:

Az úttörők között vagyunk ebben az egészben! Valahányszor elkészítünk egy lemezt vagy koncertezünk, nem értjük, miért nem kapjuk meg ugyanazt a tiszteletet, mint azok a bandák, akik utánunk jöttek. Az emberek azt hihetik, hogy vannak ezek a nagy dalaink, szóval tele a bank a pénzünkkel, de mi valamiért lekéstük ezt a hajót. A barátaink arénákban játszanak, és van égetnivaló pénzük, de mi itt vagyunk, és bebizonyítjuk, hogy meg lehet ezt csinálni másképp is.

Amikor először belevágtunk ebbe az egészbe, az emberek úgy voltak velünk, hogy „ezek súlyos zenét játszanak, mégis rappelnek, akkor biztos olyanok, mint a Body Count." Aztán ugyanígy jártunk a Rage Against the Machine-nel is. Aztán megjelent a Limp Bizkit, akkor minket is hozzájuk hasonlítottak. A „nu metal" csak egy újabb név volt. Azelőtt rap rocknak vagy rapcore-nak hívták ezt... Minket nem érdekelt, mert mi csak játszottuk, amit akartunk. Most már elfogadjuk ezt, és ha valaki azt mondja: „Ti vagytok a kedvenc nu-metal bandám!", én csak örülök, hogy én lehetek a kedvence. [nevet]

Az okokról és a körülményekről napestig lehetne vitatkozni, hogy valaki miért fut be, más meg miért nem annyira. Én amondó vagyok, hogy bár a P.O.D. is elkönyvelhet magának nem egy gigaslágert (Southtown, Boom, Satellite stb.), a fogós dalok önmagukban még nem fognak a legjobbá tenni, és noha nem kérdőjelezem meg a zenekar őszinteségét, fontos, hogy alázatos legyél és kapcsolódj a rajongóiddal. Máskülönben az egész nem ér szart sem.

Mindenesetre Sonnyék most már több mint három évtizede nyomják a talpalávalót, és valószínűleg még egy darabig maradni is fognak, amíg ilyen dalokat rittyentenek manapság, mint ez: