2025. január 21.
Valószínűleg senkit se lepünk meg, ha azt mondjuk, hogy a kedvenc zenekarodat nem biztos, hogy mindenki hozzád hasonlóan szereti, sőt, akadhatnak páran, akik egyenesen ki nem állhatják az adott formációt. Egy mezei zenehallgató véleményénél meg már tényleg csak az a jobb, amikor ismert előadók ekézik egymás munkásságát.
Jamey Jasta (Hatebreed, Kingdom of Sorrow, Jasta, Icepick stb.) nemrég a This Day in Metal podcast vendége volt, ami teljesen magától értetődik, hiszen az énekes híresen nagy metal fanatikus és elitista hírében áll; olyannyira, hogy 2019-ben még azon is kiakadt, hogy a Deftones a saját fesztiváljára be merészelte rakni a szintipopos Chvrchest – ráadásul úgy, hogy a flyeren ők kapták a második legjobb helyet a főzenekar után, még a Gojira fölött.
Szóval nem egyszerű a faszi, aki ráadásul igencsak szerteágazó karriert tudhat magáénak: ha nem épp valamelyik bandájában énekel, akkor a lemezkiadóit egyengeti, metalfesztivált szervez, vagy épp podcastot csinál, esetleg tv-műsort vezet(ett). A beszélgetésben leginkább az életpályája volt a téma, de és az a kérdés is előkerült, hogy a podcastjában kikkel szeretne még interjút készíteni. Így jött fel a hardcore-zenész és a négyszeres Grammy-nyertes alternatív/progresszív banda, a Tool kapcsolata:
Soha nem hallgattam Toolt, de minden évben – vagy minden második évben – azt mondom, hogy „na, most megpróbálok belemerülni a Toolba”, aztán valaki ajánl egy dalt, és akkor meghallgatom azt. És sokszor a végén meg is tetszik az a dal. Igazából soha nem veszem elő újra, de amikor meghallgatom, felismerem benne a zsenialitást. A játék hihetetlen, a produkció hihetetlen, és [Maynard] hangja is hihetetlen. Nem vágyom arra, hogy újra elővegyem és meghallgassam, de abban a pillanatban, amikor meghallgatom, azt tudom mondani, hogy „azta!”.
Nem is olyan régen a Patreonomon azt mondtam, hogy „megpróbáltam meghallgatni egy dalt a legutóbbi albumról, és úgy hangzott, mintha egy sedonai fürdőben lennék, ahol masszázsra várok” vagy ilyesmi. Hangulatos volt, lágy és éteri… nem is tudom, hogy írjam le. Valami nagyon finom, lágy, de megnyugtató. És közben azt éreztem, hogy inkább hallgatnék Necrotot és [ordítanám], hogy „Drill the Skull!”. A szívem mélyén egy ősember vagyok – csak arról akarok hallani, hogy valakinek megfúrják a koponyáját. Aztán meghallgattam a Necrotot, és arra gondoltam: „Baszki, Maynard hogy utálhatja ezt a szart!”
Később az önmegvalósításról és a hitelességről is beszélt, újra visszautalva a Tool zenéjére:
Bármibe is vágsz bele, akár írsz egy könyvet, készítesz egy filmet, készítesz egy lemezt, írsz egy verset, vagy csak egy kibaszott receptet, ki kell zárnod azokat az embereket, akik nem hisznek abban, hogy meg tudod csinálni, és meg kell találnod azokat, akik viszont igen, és közel kell tartanod őket, és meg kell bizonyosodnod arról, hogy jól teszed, amit teszel, és hogy értékelik, amit csinálsz – és fordítva. És aztán hitelesnek kell lennie, szívből kell jönnie, mert azok a dolgok, amik 10, 20, 30 év múlva igazán visszhangot keltenek az emberekben, azok a dolgok, amikről abban a pillanatban tudtam, hogy „ez az!”. Csak tudod, mikor tudod.
És néha, ha egy ötletedet megmutatod valaki másnak, akkor azt mondják, hogy „áh!”, és lefitymálják a szarodat. Vagy beleteheted a véredet, verejtékedet és könnyeidet egy lemezbe, hogy aztán valami kritikus egyszer meghallgassa és azt mondja: „nem, ez szar” – ahogy én is tettem a legutóbbi Tool-lemezzel, ami úgy hangzott, mint valami gyógyfürdőzene. Ez is előfordul. De meg kell birkóznod az ütésekkel, és hinned kell abban, hogy a [műved] megtalálja azokat a füleket és a szemeket, amelyeket meg kell találnia.
A teljes adást rögtön be is dobjuk, valamint azt is, hogy Mr. Előember mitől érzi magát egy spában, illetve mi az, amit inkább szívesen pörget:
