2016. január 11.
Kipattan a szemem reggel nyolckor, és mint jól berögzött kényszeres rögtön a mobiltelefonom után kapok, elképesztően nyomasztó lapozgatás veszi kezdetét, nincs olyan felület, ahol nem az jönne velem szembe, hogy David Bowie, az a David Bowie aki a napokban, január nyolcadikán ünnepelte 69. születésnapját egy már most élmezőnyösnek titulált, kísérletezős jazzlemezzel, elhunyt…rákban, a családja tudta, felkészült rá, ő nem az aki ezt a nyilvánosság orrára kötné, nincs szüksége rá. Fintorgok, megállapítom, hogy már megint az a visszatérő, bizarr és szorongató álom az álomban érzésem van, mint ami tavaly télen zaklatott, és amivel egyébként is szakemberhez lenne illő fordulni. Visszaalvás mellett döntök, forgolódok, álomba zuhanok, másodpercekre rá felébredek, étvágytalan vagyok és izzadt. Tudatosul bennem, hogy valami azt igazolja, most nem az én pszichém a hunyó, és minden jel a tényleges ébrenlétemre utal: David Bowie, az a David Bowie, aki az elmúlt fél évszázad egyetlen igaz polihisztora, és egyetemes, állandósult stílusikonja már valóban nincs köztünk. Főhajtással távozott és kimeríthetetlen ihletforrásként hátrahagyta a lelkét. A Blackstar, amit megjelenése óta elvarázsolva és inspirálódva hallgatok egy búcsúajándék volt, egy gyönyörű, rejtett utalásokkal megtűzdelt iránymutató elköszönés, hisz ő még az elköszönéskor sem a gyomorforgató és tárgytalan nosztalgiát, hanem az építő szándékú progressziót vetíti. Soha nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni ezután a ziháló, páratlanul megszerkesztett huszonötödik lemezt, talán nem is fogom többször.
Legyen könnyű a Föld számára!
