Ha azt mondom, Disturbed, azt mondod:

Úúú-wa-a-a-a!

És mindenki tudni fogja, hogy a Down With the Sickness című szám kezdődik így, amivel a banda 2000-ben, a nu metal-korszak derekán berobbant a köztudatba. Azóta is ez a legsikeresebb daluk, aminek az árnyéka alól ha akarnának, se tudnának kibújni, így hát nem is különösebben meglepő, hogy mindenféle interjúkban még most, 25 évvel később is erről a számról kérdezik a zenekar tagjait. Így járt a minap David Draiman énekes, aki így emlékezett vissza az említett ikonikus vokális belépője megszületésére:

Egy improvizációból jött az egész. Amikor elkezdtük írni a dalt, annál a résznél, ahol először hallható az „úú-wa-a-a-a”, eredetileg csak egy hatásszünet volt, egy pillanatnyi síri csend, mielőtt az egész banda rázendít, és az az ütem, az a ritmus, az az ősi, törzsi hangulat egyszer csak így gondolkodás nélkül kihozta ezt belőlem. A többiek meg szó szerint azonnal abbahagyták a dalt. Nem értették, mit művelek. Úgy néztek egymásra, hogy „ennek meg mi baja?”, mintha valami rohamom lett volna, vagy ilyesmi. Aztán megkérdezték, mit csinálok, én meg így: „nem tudom, de bízzatok bennem, ebben van valami.” Végül így benne maradt a dalban, és ennyi év után azt hiszem,

az egyetlen félelmem az, hogy ha egyszer eltemetnek, a sírkövemre is az lesz írva: „Itt nyugszik David Draiman. Úúú-wa-a-a-a!”

Draimannek a nagyívű refrénjei mellett hamar védjegyévé váltak ezek a kissé háborodott, néha vakkantásszerű rikácsolások, amiket azóta is előszeretettel alkalmaz egy csomó dalban, és amikről messziről fel lehet ismerni egy Disturbed-számot még akkor is, ha a dobolásról vagy a kezdőriffről nem sikerült. A jellegzetes zajok eredetére az énekes így emlékszik vissza.

Ezek a kis zajok csak azután jöttek, hogy a Disturbed tagja lettem. A ritmusok. És volt a műfajban egy csomó másik arc, főleg Jonathan Davis, aki már mióta először hallottam a Korn első lemezét, amin egy csomó ilyen beatbox-szerű hangot meg halandzsázós szövegelést tolt, azóta nagyon inspiráló volt számomra. Ő, meg Chino Moreno a Deftonesból, az első pár lemezük elképesztően inspiráló volt és nagy hatással volt rám. Már abból a szempontból, hogy megértettem, mennyi mindent lehet kihozni a ritmusokból, és hogy hogyan lehet az ember hangja maga is egy ritmushangszer. Ez nagyon sokat segített abban, hogy erre az irányra koncentráljak.