2016. június 10.
Oké, szóval van ez a Kerrang! Awards nevű díjkiosztó dolog, amely során minden évben különböző kategóriákban osztogatnak ki mindenféle díjat, tehát ilyen szempontból nagyjából olyan, mint bármelyik másik zenei elismerés, amit kategóriákban osztanak, csak ennek kb. nincsen különösebben súlya, mert azért valljuk be, a Kerrang! nem éppen egy komolyan vehető szaklap, sokkal inkább egy popkulturális felhangokkal operáló, mainstream keményzenével foglalatoskodó magazin, főleg egy jó fiatal korosztály számára. Az egész díjnak kb. olyan súlya van kint, mint itthon az egyre mélyebb szakadékba süllyedő Fonogram-díjnak, ahonnan múltnap a Wellhello is elvitt egy díjat például. Csak az a különbség, hogy a Kerrang!-díjnak sosem volt igazán súlya, míg a Fonogramnak egyszer még igen.
Na, már most, ezzel különösebben semmi baj nem lenne, hiszen nem szabadna nagy jelentőséget adni a dolognak, de azért ami ezen szavazáson idén végbement, az több, mint kiábrándító. Jobban mondva nagyon jól mutatja, hogy a jelenlegi fiatal generációnak mi a véleménye a zenéről, és ez milyen borzasztó jövőképet fest főleg a mainstream metalzene számára. Előbb a szakírók díjazottjait mutatjuk, majd azokat, amelyekre szavazni lehetett.
A szakírók díjazottjai (itt még próbáljuk elfogadni a nyerteseket):
Kerrang! Hős: Thin Lizzy
Kerrang! Életműdíj: Deftones
Kerrang! Ikon: Blink-182
A punk szelleme: Frank Carter
Kerrang! Legenda: Iron Maiden (igen, itt a szakírók kiemelték az Iron Maident, amiért pacsi is jár!)
(Azt egyébként nem tudjuk, hogy minek kell külön Hero-, Icon- és Legend-díjakat is kiadni.)
A rajongók díjazottjai (itt jön néhány ponton a fekete leves):
A legjobb brit újonc: Creeper
A legjobb nemzetközi újonc: Cane Hill
A legjobb dal: All Time Low – “Missing You”
A legjobb élő zenekar: BABYMETAL
A legjobb album: No Devotion – “Permanence”
A legjobb nemzetközi zenekar: A Day To Remember
A legjobb brit zenekar: Asking Alexandria
A legjobb rajongói bázis: twenty one pilots
A többi már nem zenei díj, így azokat nem soroljuk fel. Nyilván, ez egy online szavazói bázisból érkező végeredmény, mégis nagyon meglepő, hogy a legjobb albumot a nemrégiben visszatért Thursday énekesének másik bandája, a poszt-punkos alternatív rock banda, a No Devotion vitte el (főleg az ilyen ellenfelek mellett „érdekes”: Iron Maiden – “The Book Of Souls”, Neck Deep – “Life’s Not Out To Get You”, Asking Alexandria – “The Black”, Baroness – “Purple”), a Baroness-en kívül mindegyik bandának nagyobb a rajongói bázisa, mégis ez a lemez nyert. A másik érdekesség a legjobb élő zenekar szavazása (az All Time Low-ra csak legyintünk már), ugyanis a BABYMETAL nyert úgy, hogy közben a Black Veil Brides, a twenty one pilots, a Nightwish és a Frank Carter & The Rattlesnakes volt az ellenfele. Egyrészt nevetséges a lista, és az online bázist ismerve, az ember azt gondolná, hogy a Black Veil Brides nyerne. De valamiért mégsem. Hogy miért feszegetjük ezt? Mert itt lehet, a minőségre mentek a voksok és nem a rajongói bázisból fakadó versenyzés eredményeként érkeztek be a szavazatok. Ha ez fennáll, akkor hogyan történhetett meg az a szégyen, hogy a legjobb brit bandának járó díjat az Asking Alexandria nyerte meg úgy, hogy mellette az Iron Maiden, a Bring Me the Horizon, az Enter Shikari és a Biffy Clyro volt versenyben? Hogyan történhet meg az, hogy a britek, akik szavaztak úgy gondolták, hogy az Asking Alexandria jobb zenekar, mint az Iron Maiden? Mi történik a szigetországban a fiatalok között a metal zenei mérlegelésének a terén? Tényleg ez fogja majd a jövőben a minőséget képviselni? Nagyon reméljük, hogy nem. Egyszerűen bosszantó, hogy efelé tartunk. Innen is pacsi a szakíróknak, hogy ők igyekeztek a legtöbbet kihozni a saját díjaikból. A brit fiatalok pedig… kapják össze magukat.
