2016. január 21.
Tovább folytatjuk a 2015-ös év évértékelőjét, a múlthét alkalmával elmondtuk, hogy 2015 szerintünk a feloszlások és a kislemezek éve volt a hazai színtéren, akkor azzal egy időben számot is vetettünk a kislemezekről. Akkor megígértük, hogy a következő cikk a 10 legjobb nagylemezről fog szólni, így bátorkodtunk összeállítani a saját listánkat, amely során sokkal nehezebb dolgunk volt, mert alapvetően kevesebb volt a merítési alapunk, mint a kislemezek tekintetében. Íme a 10 nagylemez, amely úgy gondoltuk, hogy egy Nuskull Magazin követő mellett nem mehetett el 2015-ben, a következő cikkeink alkalmával 2016-ra is előrejelzéseket fogunk tenni, hogy mely lemezeket várjuk a legjobban, azokat is érdemes lesz követnetek!
A Nova Prospect már egy jó ideje itt van a hazai metal zöngében, de a legjobb dolgot, amit valaha alkottak, azt 2015-ben követték el: a Hammer tavaly júniusi CD mellékleteként megjelent Szemben az óriás egy üde színfoltja volt a tavalyi metal színtérnek, mert valójában nem is alternatív metal lemezt írtak, hanem egy egész jó kis poplemezt, és ezzel az égadta világon semmi baj sincsen, ugyanezt csinálja az AWS is, nem is csoda, hogy Örs beugrott kameózni, nem is rosszul a lemezre! A dalok remekül vannak hangszerelve, a vendégénekesek (Halák Árpi a Stubbornból, valamint az említett Siklósi Örs az AWS zenekarból) sziporkáznak, a riffek megfelelnek a rádióban hallott bandák által járatottaknak, a hangzás pedig teljesen kiszolgálja a modern metal közeget, ráadásul még az elektronikus/sampleres/szinti részek is pont elegek, nincsenek öncélúan túlhasználva és az ember képébe tolva. A lemez tetőpontjai amúgy Besnyő Gabriella énektémái, nagyon ügyes a hölgy! Csak így tovább! (Budai)
Nem tudni pontosan, hogy mitől, de a Jack nagyon jó formában van. A két évtizede(!) működő kiskunhalasi grindcore-alakulatnak nem a jelenlegi az első kifogástalan dalcsokra (már a 2012-es Inhumanus is egy bőven kiváló lemez volt), azonban a Neurozis minden eddigi anyagukat felülmúlja. Az igen termékeny, folyamatosan magas szinten alkotó banda ezúttal egy olyan albummal lepett meg mindenkit, ami alapjaiban szilárdította meg helyüket a műfaj legjobb hazai képviselői között. A kendőzetlen őszinteséggel előadott tizenkilenc velőtrázó tétel a lemez elejétől kezdve két vállra fekteti a hallgatót. Az emberi tehetetlenséget, kilátástalanságot, és elkeseredettséget sikerült egy tömény, lehengerlő zenei formába önteni. Mindez a páratlan energia pedig egy olyan professzionális hangzással párosul, ami igazi élményt nyújthat az agresszívebb zenék minden kedvelője részére. Remegő kézzel, gondolkodás nélkül indítjuk el a lemezt, újra és újra. (Simon)
A Blackhoney bemutatkozó nagylemeze igazi meglepetés volt, egy váratlan pofon a semmiből. Remek hangzás, kiváló dalok, a túltelített és egyben ötlettelen sludge/stoner mezőnyben kiemelkedőnek számító teljesítmény ez, amit a hajdúszoboszlói srácok élőben is gond nélkül hoznak. Reméljük, nem kell túl sokat várnunk a folytatásra! (Tósaki Andor)
Sallai Lacit számtalan magyar zenekarból ismerhetjük már, ott van neki például a Szabó Benedek és a Galaxisokban betöltött basszusgitáros szerepe, vagy a Felső Tízezerhez leginkább hasonlító, azzal ellentétben viszont angol nyelvű szövegekkel operáló powerpop bandája is, The Somersault Boy néven. A Normális élet című nagylemez a legjobb értelemben véve „lo-fi” popdalok gyűjteménye, olyan daloké, melyek első hallgatás közben rögtön azonosulhatók, dúdolhatók. A sajátos szövegvilág és az érezhetően ösztönös, manírmentes dalszerzés teszi ezt az albumot az idei felhozatal unikumává. Aki eddig hiányolta a hazai szcénából a külföldön elsősorban Ariel Pink és Mac DeMarco nevével fémjelzett hálószobazenét (a legkevésbé sem erotikus értelemben…), akárcsak jómagam, annak a Felső Tízezer a legélhetőbb hazai dolog 2015-ből. (Tóth)
A Room of the Mad Robots neve hallatán két szó kell, hogy az ember eszébe jusson: egyediség és komplexitás. Indulásuk óta bekategorizálhatatlan, amit csinálnak, mégis furcsamód van bennük valami, amitől totál rájuk lehet kattanni… vagy épp teljességgel hidegen hagy. A Rat King Racket a maga nemében kiemelkedő album lett, súlyos függőséget tud okozni hol delejező, hol földbe döngölő témáival, bátran ki lehet jelenti, hogy a banda eddigi legjobb teljesítménye lett a patkányos album. (Tósaki Andor)
A stúdióprojektnek tekinthető Bury What’s Left alapvetően Pencs Tamás (Absent Distance) kimeríthetetlen dalszerzői vénájának az eredménye, amelyhez Kéményes Péter (Sculpsit, The Swan Station stb.) hozzáadta a maga torkát, valamint Csarnai Gergő is beállt a bőgő mögé. A formáció három kislemez után és egy általunk különdíjjal jutalmazott split után jelentette meg tavaly bemutatkozó nagylemezét, amely a The Fall of Man címet kapta. A koncepció mögé írt lemez pedig egy nagyszerű metalcore/dallamos hardcore stílusgyakorlatként funkcionál, a stílusában változatos dalokkal, ügyes dalszerkezetekkel, több helyen zongorával (!), egy rakás poszt-rock témával, kicsit az alternatív metal bandákra hajazó elbeszélő vokálokkal (az utolsó dalban spoken worddel!), és persze Kéményes Peti bárhonnan azonosítható ordításaival. Az egész lemezen a hangulatteremtés és az atmoszféra ereje dominál, amihez a szőnyegszerű gitárok és a posztrock textúrák bőven hozzájárulnak, de összességében az egész lemez végighallgatása után jobban érezni azt, hogy a The Fall of Man inkább egy metal lemez, mint dallamos hardcore, ezek a témák kicsit felitatódnak a metalos tónusok között, de ez egyáltalán nem baj, a zenekar nem is akart megfelelni a stílus elvárásainak, a korong pedig fürdik a jobbnál-jobb dalokban. (Budai)
Manapság kevés olyan sikereket elért magyar zenekarról beszélhetünk, mint a francia Season of Mistnél tevékenykedő Thy Catafalque. Kátai Tamás legújabb anyaga ugyan már hamarabb is elkészült, azonban a Rengeteget követően még négy évet kellet várni a Sgúrr megjelenésére. Kátai a tőle már jól megszokott egyedi, komplex, rabul ejtő hangzásvilágot ezúttal egy gitárközpontúbb, metal orientált, hűvös és grandiózus irányból közelíti meg. A népzenei elemek kimért, ízléses adagolása egy olyan kifinomult egyensúlyt alkot a black metal részekkel, ami méltán teszi az albumot nemzetközi színvonalú produkcióvá. Az énektémák szinte teljesen eltűntek az új dalokból, ám ezek hiányát a szerteágazó hangszerelés és a gördülékeny váltások maradéktalanul ellensúlyozzák. Egy kísérletezős és minőségi anyagot tisztelhetünk az új kiadványban, ami az avantgarde zenék kedvelőinek körében bizonyára előkelő helyen szerepelt az év végi listákon. Mi is emeljük a kalapunk. (Simon)
Fél évtizedbe telt, mire a székesfehérvári Sleepless végre rászánta magát egy nagylemez felvételére, de az eredmény magáért beszél: az Elysian Fields című dalcsokor határozottan jelzi, hogy a metal- és deathcore műfajok határán lavírozó, néha egészen progresszív terepekre is elkalandozó banda mára a hazai mezőny élvonalához tartozik. A lemezt elsősorban az okosan és változatosan felépített, energikus dalok és az alaposan kimunkált gitárjáték jellemzik, de ezek mellé érdemes még megemlíteni Kelemen János basszer egészen egyedi és erőteljes tiszta hangszínét is, ami még egy lapáttal rá tud tenni az összhatásra. Érdekes fejlemény, hogy az év végén a progos kikacsintásokért nagyrészt felelős Kovács Krisztián gitáros és a banda útjai különváltak, kíváncsian várjuk, vajon ezután merre halad tovább a csapat. De bármi is jöjjön, az Elysian Fieldsre alighanem még hónapok-évek elteltével is egy erős, fogós, gyakorlatilag üresjáratok nélküli lemezként fogunk emlékezni. (Völgyesi)
Kis hazánkban születőben van egy modern progresszív metal hullám, amely szép lassan kezd kibontakozni – ennek egyik prominens résztvevője a hajdúsági dAsh. Első nagylemezük, a Turning Vicious még egy szárnyait bontogató zenekar képét mutatja, ugyanakkor megvan benne az a plusz, ami kiemeli a bandát a tömegből. Fülbemászó refrének, minőségi gitárfutamok, a műfajra jellemző dalszerkezetek, valamint kiváló könnyű zenei betétek adják az album fő erősségeit, így biztosítva, hogy a hallgató ne unja meg egyhamar a korongon szereplő dalokat. Ez az anyag nem hagy kétséget afelől, hogy a srácoknak bérelt helyük van mind a hazai, mind a nemzetközi palettán. (Komor)
…és akkor az év lemeze, a Fractals! Az Orient Fall egy fővárosi progresszív metalcore/metal zenekar, amely már a 2010-es évek elején letette a névjegyét a műfajban, s noha kiteljesedésükre nagyon sok évet várni kellett, de az akkor méltányosan nagy ígéretnek nevezett csapat beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt: meghaladta azokat. A Fractals mindenképpen egy nagyon összetett, de ehhez képest felettébb könnyen emészthető nagylemez lett, amelynek fő arculatai a végtelenül slágeres tálalás (főként a kor metalcore zenekarainak tiszta énekére és refrénkezelési stílusára kell itt gondolni), a Sumerian Records égisze alatt albumot kiadó prog/-core bandák (lásd: Born of Osiris, Periphery, Within the Ruins stb.) hangzásvilága, a djentes poliritmika, valamint a progmetal környezetéhez nagyon illő, olykor elektronikus, más helyen pedig hangszeres kísérletezés. A zenekar tényleg továbblépett egy, a metalcore-t magáévá tevő, majd azt a proresszív környezetbe csepegtető bandából egy, a 2010-es évek nagy, progos (djentes) vonulatát figyelembe vevő csapattá. Amellett, hogy ezzel az Orient Fall egy nagyon technikás, de mégsem öncélú gitármaszturbáló zenei világot alakított ki a Fractals dalain, érezni azt is, hogy mennyire fel akartak ezzel zárkózni a nyugati standard követelményeihez. Mi több: a lemez nem csak nagyon frissen hat a magyar underground térképen, de a külföldi mércét tekintve is egy nagyon minőségi kiadvány lett, amely megérdemli, hogy megadd neki a lehetőséget. Keretes szerkezetű, fejezetekre bontott, gondosan átgondolt album, amely egy potenciálját maximalizálni vágyó zenekart fest, amelyben ugyan még mindig van fejlődési terület, de remélhetőleg ez a jövőben be is teljesül. Addig is a Fractalst a 2015-ös év legerősebb hazai nagylemezének tekintjük, és egyben gratulálunk a fővárosi srácoknak. Ez nagyon derék munka volt! (Budai)
