Nem vagyok divatmajom… vagy mégis? – A Tankcsapda tündöklése és bukása

Tegnap érkezett meg a BSW új dala, amiben a Tankcsapda is közreműködik, klip is készült hozzá, a címe pedig egész egyszerűen:

Baz+

Már a korábban kiadott teasertől is a hideg futkosott a hátán mindenkinek, aki szereti vagy valaha szerette Lukács Laciék zenéjét, vagy egyébként is a rock/punk/metal világban érzi otthon magát. Nyilvánvalóan az általunk kedvelt stílusok egyikébe sem határolható be ez a szám, viszont nem tudunk szó nélkül elmenni mellette, már csak azért sem, mert a Tankcsapda ha tetszik, ha nem, a hazai rockzene megkerülhetetlen zenekara, és mint ilyen, kizárt, hogy valaki nem hallott még róluk, nem hallott legalább négy számot tőlük, valószínűleg sokaknak van kedvenc régi lemeze is, amire iskolás korában tombolt kiakadva a világ igazságtalanságain. Ami viszont tegnap a köztudatba került a fent említett dal és klip formájában, attól már semmit nem vártunk, de még azt is alulmúlta. Itt elszakadt az a bizonyos cérna, és muszáj leírnom, mit is gondolok erről az egészről.

Ha nem csal az emlékezetem, általános iskola felső tagozatában hallottam először kemény rock és metal zenét. Rajzóra közben minden tanárunk megengedte, hogy zenét hallgassunk, persze nem igazán az említett műfajok keretén belül, viszont mi már óra előtt bedobtunk pár kazettát a magnóba, így ismertem meg három zenekart, amik bevezettek ebbe a világba, amit azóta is sajátomnak érzek. Ez a három banda a Metallica, a Limp Bizkit és a Tankcsapda volt. Utóbbi kettőnek egy-egy albumát egy kedves barátom és akkori osztálytársam másolta át nekem, a Kill ’Em All kazettát pedig szüleimtől könyörögtem ki. Ezek mentek a legtöbbet abban a korban, de ezek közül is kiemelkedett a Tankcsapda és A legjobb méreg.

Már akkor ámulattal hallgattam, hogy Magyarországon hogy lehet ilyen elképesztően zúzós, mocskos és szókimondó rockzenét játszani, és totálisan rácsavarodtam, jött a többi lemez: Jönnek a férgek, Az ember tervez, Agyarország, Élni vagy égni stb. Mindegyiket imádtam, de nem csak én, ezt jól tükrözi az a tény, hogy kivétel nélkül mind arany- vagy platinalemez lett, ahogy a debreceneiek összes többi stúdióalbuma is. Az első koncertem is egy Tankcsapda-buli volt Salgótarjánban a Tükrösben, ha jól emlékszem, így hívták, vagy hívtuk a helyet, persze azóta már nem működik. Hatalmas buli volt, bár nulla forint volt a teljes vagyonom és még azt sem tudtam, mire számíthatok, végigugráltam az egész műsort, a végén már kicsit a parkett szélére állva, mert a pogóban pépesre zúztak a többiek, és tőlem akkor még idegen volt a szórakozás ezen ágazata. Ettől függetlenül első koncertélménynek tökéletes volt, és még mindig élénken emlékszem néhány mozzanatára, főleg arra, mikor először hallottam Lacit élőben énekelni és persze a többieket játszani a színpadon, akkor még Cseresznyével a gitárfronton. Azután ha tehettem, szívesen elmentem megnézni őket élőben, Hatvanba is levonatoztunk egyik nyári szünetben, hogy a Rock Expo rendezvényén meghallgassuk őket. Emlékszem, a kaller milyen jó fej volt velünk, ordibáló, tarajos, tornacipős, bakancsos, káromkodós kis hülyékkel, de persze nem voltunk agresszívak, csak ugrattuk kicsit, amin még el is mosolyodott és megjegyezte, hogy visszafelé is ő lesz ám itt a rendfenntartó. Évekkel később is emlékezett rám, és mikor lekezelte a jegyem, mondta is, hogy „pár éve ti voltatok azok a színesek, ugye?” Kár, hogy egy kép sem készült arról a hatvani buliról, sajnos nem is emlékszem sokra az estéből, csak arra, hogy ott már én is kivettem a részem a pogóból, ahogy kell, dobáltuk be egymás után a söröket, aztán hirtelen a pályaudvaron találtam magam a vonatra várva.

Évekig maradt még velem a Tankcsapda, rockerkocsmák zenegépeibe pakoltam, énekeltük a számokat, otthon is sokat ment. Bár kezdtem már beleásni magam a metal más ágazataiba, olykor még elővettem a kedvenc lemezeimet, és ez a szokásom nagyon sokáig meg is maradt, mint az első és utolsó málhazsákom, amire hatalmas betűkkel véstem fel:

Állat vagyok, de nem eladó
Nem ver át semmilyen propagandahíradó
Ha keresem a bajt, az az én bajom, de
Legalább nem vagyok divatmajom!

Ez a dalszöveg, főleg az utolsó sor, akkoriban nekem nagyon sokat jelentett. Kilógtam az osztályból, máshogy öltözködtem, más zenét szerettem, mint a legtöbb ember, és emiatt gyakran meg is kaptam verbálisan a magamét, ami olykor tettlegességig is fajult, anno ilyen világot éltünk. Ugyanezek a sorok jutottak eszembe tegnap délután, ahogy hallgattam a BSW új dalát, amiben Lukács Laciék is közreműködnek.

Szögezzük is le: tisztában vagyok azzal, hogy ez alapvetően egy BSW-szám. Az ő zenéjük abszolút hidegen hagy, és pontosan azt hozták ebben a dalban is, amire számítottam: jellegtelen ének, béna hangzás és elektromos dallamok, gagyi szöveg, műmájer izmozás. Szomorú, hogy ahhoz, hogy ma el tudd magad adni, elég pár dögös csaj, bulihangulat, bicepszfeszítés és piálás. Végtelen piálás. A legrosszabb az egészben az, hogy ezt megannyi ember kedveli és idővel alapvetéssé válik a szemükben, hogy így kell ezt csinálni, ez a zene.

Laciék részéről sokat nem vártam, bár teljesen még nem ábrándultam ki belőlük, még a rajongókat a picsába elküldős videójuk, meg a híres „magyarázós interjú” után sem, bár tény, hogy nem szívesen tettem fel a lejátszási listára a dalaikat ezek után. Az is tény, hogy ezt a dalt és a szöveget nem ők írták, viszont ami itt történik, az mégiscsak gáz. A szó szoros értelmében gáz. Eleve meglepő és fura az, hogy egy ilyen semmitmondó valamit játszó tucatzenekarhoz csatlakoztak egy szám erejéig (bár a klip végén olvasható To Be Continued… felirat elég aggasztó). Kapuzárási pánik? Elvesztett fogadás? A nagybetűs Pénz, aminek majdnem mindenki a kurvája lesz idővel? Gyárthatjuk az elméleteket, de felesleges. Majd talán ők megmondják, és talán hiszünk is nekik. Ami pedig a klipben történik, az egyenesen érthetetlen. Pedig ha belegondolsz, nem is indul rosszul: a BSW srácok lerobbannak, Laciék meg éppen arra jönnek, megy a szájkarate, bazmeg bazmeg hátán – aztán később a házibuliban már egy kiütött, magatehetetlen lány szoknyája alá fényképez a Sidi. Ez soha nem volt elfogadott formája a szórakozásnak és a szórakoztatásnak.

Aztán ott a dalszöveg. Ez van akkor, ha két teljesen (vagy annyira már nem is) különböző világ találkozik, hogy nekünk, akik nem hallgatunk ilyen zenét, külön meg kell fejtenünk, miről hablatyol a BSW és annak mi a jelentése. Spoiler: igazából semmi. Gyerekes, bugyuta, irónia nuku. Ami pedig végképp probléma, az a dal és a videó üzenete. Illetve annak a hiánya. Mit akartak ezzel? Gyúrjál, csajozzál, feszítsél, igyál, míg ki nem dőlsz, ennyi idősen is? Nem gáz a buli, félre ne érts, de azért ezt nem csak a felnőtt korosztály fogja látni. Ez a legnagyobb baj ezzel itthon. Sajnos sok hazai zenekar túl lazán kezeli az alkoholizálást, annak tudatában, hogy országunk lakosságának nem kis része ha nem is alkoholista, de nagyivó. Ezt be kell fejezni, de nagyon gyorsan. Sokadjára nem vicces és nem szórakoztató azt látni, hogy klipekben, backstage videókban elapadhatatlanul ömlik a tömény. Szó se róla, megisszuk mi is a magunkét, koncert után, házibulikon, kedvenc kocsmánkban megesik, hogy elszalad a ló, plusz ez hozzátartozik a rock életérzéshez, de ha valakit, aki közszereplő, kizárólag sörrel a kezében lehet látni, az bizony nem jó üzenetet hordoz.

Egy szó, mint száz, ami tegnap megjelent a BSW és a Tankcsapda jóvoltából, az végképp ledöntötte a világomban az utolsó oszlopot is, ami még állt az utóbbi zenekar tiszteletére egy halvány reményboltozat elemeként. Hogy egykor kik voltak, és most mit képviselnek, az ég és föld. El tudom fogadni, hogy zenélni szeretnének, megtartani a régi rajongókat, de újakat is hoznának, viszont ennek nem ez a módja, ne álljunk be kisfiúként viselkedő férfiak közé játszani. Ne mondja nekem senki, hogy ez punk, mert nem az. Tudjátok Ti is. Ne csúfoljátok meg a punk fogalmát, ami egyszerre egy zenei és életstílus, azzal, hogy erre ráerőltetitek kifogásként.

Fotó: BSW facebook